Csapó János emlékére

Amikor a Képzelt betegben
közjegyzőként előtipegett,
végső fellépése egyikén,
már eldöntöttem e verset én.

Kora előtt földig hajoltam
és ha semmit is, azt tudtam,
hogyha majd leteszi a lantot,
nem hallat már sokáig hangot.

Világot jelentő deszkákból
szívta fel a sót, hisz virág volt,
színes, de néha egy picit matt,
ahogy tükrözte a sorsokat.

Ám gyökere nélkül e virág
többé nedvet szívni nem bírt már,
s egy őszi éjszakán elszáradt
csendesen, ahogy egykor vártam.