1400.

“József Attilát kinőttem”
-hencegte el egy költőcske,
nekem felfordult a gyomrom,
hallgatva e hólyag mit mond.

“Hamar elapad lírája”
-szesztestvére így bírálta,
köpnöm kellett, de lenyeltem
s magam helyette szégyelltem.

Hogy összefújt, megutáltam
a végzetet, mindhiába,
mert kortársaim nekem ők,
a fent lefestett két ripők.

Ők büszkék-e rám, nem tudom,
de igazából le … (teszek rájuk nagy ívben),
csak a cél, a szent feladat,
amit féltek, nem magamat.

Verseléshez kedvem szegik,
mikor büszkén ezt művelik
és én magam visszafogom,
csak a tollam szorongatom.

Gyötör a kérdés, írjak-e,
ily “óriások” közt látszik-e,
az értelmes, szelíd strófa,
avagy nem, és ez így jól van?!