Bementem egy házba.
Ott volt egy ember.
Nem köszönt.
Nem mert.

Kérdeztem.
Hallgatott.
A félelem homlokán
csillogott.

Előbújt a többi.
Elfordították szemük.
Ne kelljen felelni,
ne sérüljön testük.

Lelküket már rég
odadobták az ördögnek.
Nem fizetett érte,
A pokolban röhögtek.

Csak húsukat félték.
Ne marjon belé korbács.
Abban az utcában laktak,
ahol nem jár postás.

Üzenetet nem kaptak,
a reményről a hegyen túl.
Azt hitték a szenny a trend
s máshol is csak az dúl.

Ha zúzalékot, vagy homokot,
a járda helyére szórtak volna,
a postás sem kerüli el őket
és örömhírt naponta hozna.

Van más szürke szmogon kívül,
fekete felleg csak itt őshonos.
Máshol nem félnek, élnek
s batyut csomagol a főokos.

De vándorútra nem indul,
elemózsiát megrontóinak
bőkezűen mér többet is.
...csak vissza ne forduljanak.

Egy felnőtt társadalomban,
ismétlem egy felnőttben,
neeem, neeem olyanban
amiben felnőttem,
a felnőttek felnőttként viselkednek,
s csak a gyerekek gyerekeskednek.

Egy felnőtt társadalomban,
ismétlem egy felnőttben,
haza is van, jog is van,
egymás nélkül e kettő nem létezhet,
a demokrácia megkérdőjelezhetetlen vívmány,
valódi törvény az alkotmány, nem koholmány.

Egy felnőtt társadalomban,
ismétlem egy felnőttben,
egyéni üdv és népakarat,
járnak szépen kéz a kézben
s egyik sem függ a másiktól, csak a kettő össze,
s nem merészeli senki, hogy ezt összedöntse.

Egy felnőtt társadalomban,
ismétlem egy felnőttben
marakodás helyett megértés van
és ez realitás nem mese,
bár igyekeznek hamis szabógyulák, benedekelekek
úgy kezelni a társadalmat, mint egy hülye gyereket.

Egy felnőtt társadalomban,
ismétlem egy felnőttben,
amilyen a Lajtán túl van
ilyen vers meg sem születne
s ha mégis, fájdalmam ki nem nevetnék,
talán egyet vele nem, de megértenék.

A biztosítás biztonság!
A biztosítóban ezt mondták,
aztán beütött a krach,
csak egy ügyfelük maradt.

A kifogásokat, elutasítást,
a kivételeket és sumákolást
nehezen vette be a kuncsaftgyomor
s maradt a kár keletkeztette nyomor.

„Minek fizessek, ha csak a kibúvót lesik?”
- átlagos károsult imigyen okoskodik
„Inkább félreteszem a rászánt havidíjat,
s utat holmi pökhendi csinovnyik nem mutat!”

Olyan egészséges ember, mit rögzít a szabályzat,
bármerre is keressék biztos, hogy nem találnak,
de biztosítást megkötik figyelmeztetés nélkül,
hisz ha baj lesz a páciens és nem a vigéc kékül.

Előszedem kötvényeim és olvasgatok cseppet,
kiszámolni sem merem, eddig mennyit is fizettem,
persze kizárólag feleslegesen és bambán,
így jár kinek joviális mosoly ül az arcán.

Hülye vagyok, hülyének nézni nem restelltek,
hisz részemről eddig kifogást nem emeltek.
Aztán tudatomra ébredtem és berántottam a fűrészt,
s figyelem magának az ügynök, hogy tarifálja az önrészt.

Nyolc rövid sor,
két kurta versszak
megeszi a fene,
hogyha ennyi nem hat.

Írhatok százszor ennyit,
ha foganatja nincsen
magam taposom sárba
valamennyi kincsem.

Verdeső szárnyak
néma csőrökkel,
aztán koppanás.
Rab madár álma,
némi zörejjel,
aljhoz csapódás.

Csend. Felszállni próbál,
azt sem látja hova,
ám nekirugaszkodik,
illúziót lóbál
lábát, hogy lesz hova
tenni, de visszaesik.

Újabb pihenő
puha begyen támaszkodva,
félig aléltan s fájón,
és felrebbenő
tollak rendezett sora
törik ketté a rácson.

Folytatódik mindaddig
e szerencsétlen játék,
a madár míg fel nem ébred.
Látva még bent van, nem kint,
a szabadság is csak árnykép,
mi elködlik hajnali fénnyel.

Bambán bámulom a felületet,
hol a versem meg nem született,
pedig a napi kihordási idő
sokkal több volt ehhez, mint elegendő.

Mégis elpazaroltam a kincset,
most szagolhatom a bűzös nincset.
A valaminek helyét tapogatom,
kitölteni betűvel halogatom.

Mire ráeszmélek végre,
betömtem a rést már véle,
a szöveggel, mit gittként rágok,
most szépen csendben kiabálok.

Hangom csak a sor végéig hallik,
hová béna ujjam rímet pattint,
alakra és ritmusára nézve,
hasonlítson legalább egy versre.

Egyetlen táblán múlt az egész.
Meg senkit nem kérdeztek,
csak egy szép nap fogták s ledöfték,
a kicserepesedett földbe.

Mennyire lehetett nehéz?
Ezeknek itt? Egész biztosan.
A korábbi tábla nyelét
kihúzni senki sem próbálta.

Elflexelték tíz centivel
- talán tizenöt is megvan -
éppen, hogy a talaj felett,
benne hadd essek hasra.

Amerre jártam, ma nem kerülhetek,
pedig más akadályra nem futotta.
A büntetéstől félnek az emberek,
így lett a körforgalomból zsákutca.

Kicsit kényelmetlenebb, hosszasabb
az otthonhoz jutás, a parkolás,
gondolják lehetne ennél rosszabb
nem is fáj annyira a jogfosztás.

Indoka nem volt?! Érdekel valakit?
„Biztos nem véletlenül csinálták!”
hangzik a válasz, ha megkérdek bárkit.
Hogy éljünk, helyettünk majd megmondják.

Elköltözöm a másik utcába,
ahol virágot a szomszéd velem locsol,
én megmetszem, ha elvadul bokra,
s ő havat az én kapum elől lapátol.

Ott együtt döntjük el nekünk,
mire telik, mit szeretnénk,
mi kedvesebb, mi egyszerűbb,
s együtt biztos messzebb érnénk.

Nagyon fázom
pedig szobában ülök,
s begombolva a nagykabátom.
Ahogy csak bírok, fűtök.
Az ilyen tavasz nem barátom,
hisz csak kitartóan düdörgök.

Az isten hidege megvesz,
pedig nem eladó asszem
az ember jégkockába ülve szétnéz
nem tudhatja azt sem,
e ravasz tavasz soká csúfolódik -é,
vagy hamar vége szakad ez átmenetnek?

Olyan vagyok, mint egy fóka,
már ami a zsírréteget illeti;
de, mint nyél nélküli balta
csak úgy tudok ám úszni.
Elviselhetetlen számomra e klíma
és vicces, de fókaként fogok megfagyni.

Mocsoktól átitatott földön járunk,
Mindent felver a gyom, a dudva.
Színes virágot sehol nem találunk,
orrunkat illat át nem járja soha.

Bánja ezt bárki is?
Valaki hiányolja?
Kóró, vagy kikerics,
különbségét látja?

Szennyel áztatott talajba vetünk
és csodáljuk a mutáns palántát.
Torz gyümölcsöket szüretelünk.
Kinek az étke ez, csodát nem vár.

Ha más nem is, én bánom,
a hiánya felemészt.
A szemétre humuszt hányok,
és én leszek az új kertész.

Ültetek szemet gyönyörködtetőt,
orrot csiklandozót, csak az agyat
érje el, simogassa mint csecsemőt,
és engedem, belőle hadd lopjanak.

 Hogy milyen volt mosolya
jól tudom, az imént láttam.
Kedves, fiatalos, bugyuta
emlékeimben turkálva
ez maradt meg róla
és, hogy picikét butácska.

No nem nagyon
talán észrevenni sem illenék,
de vagyok, aki vagyok,
s bőrömből bíz kilépnék,
ha szó nélkül hagyom
e jelentős körülményt.

Folyton a belső tartalmat,
az értéket keresem
s bejárva megannyi birodalmat,
bár igyekszem, de nem lelem.
Nem adhatom fel álmomat,
ezért kell kutatnom, keresnem.

Dédnagyapám, ha ismertem volna,
egész biztos elmesélte volna,
milyen volt Szolnoknál harcolni
és nem meghalni, hanem túlélni.

Dédnagyapám nem mesélt a frontról
nem Isonzóról, a Tisza partról
ahol talján helyett,
románt kergetett.

Dédnagyapám nem mesélt,
a földet parasztgyerekként,
mennyire tisztelte és óvta
s harc nélkül, ma ennyi sem volna.

Dédnagyapám nem mesélt,
szabadságért, királyért
a nemesebb feladat hadba vonulni.
Képes volt vörös katonaként elesni.

Este verset vacsorálva
tarka ömlenybe csöppentem.
Írója az SS tagja,
s elem az alaptantervben.

Minden mi szokásos,
semmi mi érdekes,
csöpögős, nyálas, omlós,
olvasni sem érdemes.

Megírtam a véleményem,
kritikának nézték páran,
aztán:„Ön nem ír helyesen.”
ötletesen visszavágtak.

Kerestem a hibát mit vétettem,
de nem leltem a bestét sehol,
ám a leszólásban észrevettem,
hol lőtt bakot nagyot, aki letolt.

Érdemi hozzászólást nem várhatok,
attól, ki könyveit nem válogatja.
Ellenben tiszta szívvel válaszolhatok,
de tudom nem érti s nem lesz foganatja.

Egy szép tavaszi reggelen
- azóta épp hetven év telt el -
mi történt, ki fogadjunk nem találod,
országunkat megszállták a barátok.

Jöttek hamar sebbel-lobbal,
csukaszürke pereputtyal,
acélkerekeken zörögve,
fogvicsorgatva, röhögve.

Jöttek megvédeni magunkat tőlünk,
 - ki tudja kértünk-e valaha belőlük –
de itt voltak s tették dolgukat.
Az agyatlan csürhe ezen ma jól mulat.

Drága honfivér e naptól olcsóvá vált,
de, hogy másé ömöljön inkább talált
kifogást, üdvözítőt a többségi társadalom
és helyet másnak a lágerekben s frontokon.

A nagy barna sas előreágyazott,
pihebélelt fészekbe leszállott.
A turul vadászott örömmel helyette,
a nagy sas pedig buzgalmát nevette.

Nem számított akkor már se szent, se ésszerű
útjáról a szekér letért, de nem gondolta célszerű
visszatérni a vériszamos mezőkről makadámra
ezért maradt olyan kínzóan egyedül, magára.

Közönség, vagy bábjátékos kellett inkább,
akinek megmutathatja, eljátszhatja titkát
és jöttek is serényen, de nem érdekelte őket,
kedvükért hány magyar, hány másikat ölt meg.

De ne higgyük, hogy nem volt belső késztetés,
Nem megrendelésre, parancsra folyt a „kivégzés”.
Csak meg akartak felelni a vélt elvárásnak,
ezért estek a sasnak árnyékában egymásnak.

Egyszer volt, hol nem volt
ez egy hazug mese volt.
Semmi sem volt igaz belőle,
nem is világosodtunk meg tőle.

(Szentimentális záradék a meseszerű befejezés magyarázatául)

…mert, akinek egy piciny fény is gyúlt szívében,
azt a másik habozás nélkül agyonlőtte…

(…folytatás…?)

Forgatom a tollam,
söndörgetem, pödröm
ujjaim közt lassan,
közben gyönyörködöm.

Pedig ütött-kopott pára
ezüstszínét kezem letörölte,
a rút szürke maradt mára
és a kézhez ferdült hegye.

A kupakja kotyog,
csillog az akasztója,
ha megfeszítem, forog,
mint egy ósdi körhinta.

De a nyom, a barázda,
amit a papíron  szántott,
tökéletes mása
amit agyam gyártott.

Nélkülöz minden eleganciát,
mint írásaim nagyobb része
testem sejt gondolkodót, s nem esztétát,
ki inkább igazat ír, mint szépet.

Ehhez remek szerszám e filléres toll,
ami árát hazudtolva szolgál régen,
nincs előtte titok, nincsen fehér folt,
rögzít hűen múltat, alapoz jövőt merészen.

Miután elvégezte a kirótt munkát,
tinta-verejtékes „homlokát” megtörli,
az asztalon megkeresi hálókupakját,
s, ha kipihente magát, ujjaimmal közli.

Ó, ti mind,
ti elfeledett emberek,
elmosódott arcok,
már emlékezni sem merek,
olyan sokan vagytok.

Ha egyet kikaparok közületek,
mint vartól szabadult seb
ontjátok az élénkpiros vért,
átrendeződve buktok felszínre,
hemoglobin-mementóként.

A testnedvnek szerepét tisztáztuk.
Nélkülözhetetlenek, mint ti.
Nélkületek ma más volnék,
szelíd pásztor, vagy marcona hadfi.
Magam elővarázsolni a festék: az emlék.

Eszeveszett tavaszi éjszakán
a vakvéletlen megtalált.
Tudakolni próbáltam miért,
mi okból akar megkísérteni,
de nem hallottam válaszát.

Ötletem akadt ezer is
eredendő, Genezis
és megmutatta a tartozásomat,
helyem és szerepem a rendszerben,
melynek aztán párja sincs.

Mikor már egészen elhatároznám,
eldönteném végleg magam,
egy nem várt jelet kapok,
s máris a régi magányba zökken
belső, titkos énem. Ha van.

Egyszerre dobban a szív
s lesz az ujjakból ököl,
zsebben halkan bicska nyíl
s a nyálad összegyűlt és köpöl.

Számolja össze, aki tudja,
aki közgazdasági zseni
hány gyerek lakott jól volna,
ha nem tüsténkednek útrendezni.

Mint egy falat kenyér,
mint egy korty víz
úgy kívánta e nép
az átépítést.

Most már sokkal jobb,
most már rendben van minden,
tán kenyér lesz, a cirkusz megvolt
nálunk más egyébre igény nincsen.

Az árnyas fasor pusztuljon
csak a szobor meredezzen
vagy üljön a Duna parton
a miértről és mibőlről ne kérdezzen.

E betonsír, hol egy nemzet süllyedt el
magányosan tátong, népek körül nem veszik,
csak az idiótákat tölti el büszkeséggel
mások szemét könnyek nem lepik.

Akár nevetséges is lehetne,
de a számlát átbogarászva
a kétség felmerülhetne
miért nem takarodnak a francba?!

Nincs nekem kedvem nevetni
legszívesebben elbujdokolnék
ennyire „olcsón” tudták megvenni
a népet, melyből én is származék.

Ma ünnepeljük az alvást,
vagy tegnap. Vagy nem emlékszem,
vagy emlékszem, csak nem jut az eszembe,
illetve most eszembe van, csak nem volt,
de most igen, hiszen leírhatom,
az alvás nemzetközi világnapja
volt tegnap, vagy esedékes épp ma.

Megünnepeltük már az alvást?
Csak azért kérdezem,
mert most ébredtem,
s nem szeretnék lemaradni róla;
holnap már elhanyagolható az apropója.
A mondás szerint kétszer ad, aki gyorsan ad
átértelmezve: aludjon el hamar, aki amíg aludhat.

Ha nem is a kifinomult írói technikája,
mondandója mindig fotelbe szögezett,
bár az igazsághoz hozzátartozik legritkábban
pont ülve olvastam az általa fémjelzett műveket.

Ej, de mit is beszélek múlt időben!
Nem nekrológot, hanem születésnapi
köszöntőt készülök írni megkésve,
de tudom soha nem fogom tudni átadni.

Szerencse gyerekeként egyszer találkozhattam a Mesterrel,
mesébe, vagy groteszk történetbe illő körülmények során
s megajándékozhattam egy tollal. Én adtam végre s nem ő nekem
viszonzásként, hisz többet mutatott s tanított nekem, mint az apám.

De nemzőmet is illeti némi elismerés,
hiszen az ünnepeltre figyelmemet ő
hívta fel és utánagondolva ez nem is kevés
mondjuk úgy magamfajtának épp elegendő.

Megfertőződtem, s kigyógyulni soha nem akartam.
Tessék-lássék terápiaként elolvastam tőle, amit csak lehetett.
Könyvespolcaimat már köteteivel alaposan kitámasztottam,
de várom a további születésnapokat és az újabb könyveket.

Nem volt egy sem, aki azt kiáltotta
„Nem leszünk német gyarmat!”
vagy ha volt is, senki nem hallotta,
hiszen zárva volt a cellaablak.

Ausztria visszatért Németország kebelébe,
- bár a mi miből szakadt ki kérdés ma is -
de hazafiúi lángolás közepette a tények
nem zavarták akiknek terhes gondolkodni is.

Puskalövés nélkül e békés szigetet
így kaparintott meg egy zsarnok,
s ahogy a krími híreket figyelem
e históriából más sem tanult sajnos.

Majd eltelik néhány harcos év,
majd a vér lesz a tisztítószer,
s mire a többség az eszéhez tér
már minden veresre lesz festve.

A magát békésen annektálni hagyó  
riadtan kiált majd függetlenségért,
de lesz-e feláldozni magát hajlandó
segítő kéz, más tehetetlenségéért?

Lesz-e más színű Vörös hadsereg,
aki rombolva állít vissza határt,
ha egy nép nem kiállt: -Nem lehet!
s úgy teszik azt, ahogy nem akarnák?

Nemzetek közössége csak bámul,
mint ahogy magát mentve tette egykor is,
a diktátor hatalomízzel szájában kábul
s ami megvan ma, holnap elérhetetlen kincs.

Elő-visszabányászni százszor többe kerül
láttuk, hogy szakadtak a bányalovak belé,
a tenger volt akkor is alul és a gálya felül,
de nem hiszem „e verset” ismerik arrafelé.

A tél avas szagát kiöblítettem
egy jókora adag napfénnyel.
Ki a szobából, ki, ki!
- kiáltottam
és kirántottam a a függönyt,
veszítse el a színét a füstköd.

Késő ősztől halomba pakolta
a szennyes, dohos légpagoda
építőmestere, maga a tél
katakomba illatát,
amin nem villant át se fény, se öröm,
csak szürkeség, bánat és közöny.

Elég volt a búsongásból! Itt a tavasz!
Magához kötve rángatja a kamaszt,
az rakoncátlan napot,
aki máris sakkot adott a sötétségnek,
de még nincsen vége a mérkőzésnek.

Napról napra, tovább és tovább
tolja ki udvara csillogó palánkját,
foglal egyre nagyobb teret
s elküldi a telet megszokott körútjára,
miről kilenc hónap után tér vissza újra.

Folytonos elégedetlenségem jegét
ma végre felolvadni láttam,
mint szikrázó égi tüneményt,
a kelő nappal versenyben állva,
amint a belváros felé szekerét
kényelmemnek irányítottam.

Végeláthatatlan sora
lidércseregként ijesztett
vissza és győzött meg: arra
s ne erre irányom tervezzem
s gyáva kukacként hallgattam
pedig szájával senki nem jelezett.

Elég volt a rémisztő látvány,
autók végeláthatatlan oszlopa
araszolva szagolgatva egymást,
előre egy tapodtat sem haladva
s máris tudtam a jó megoldást:
jussunk célba kerülőutat látogatva.

Nem hiszem, hogy e titok számomra
volt csak felfejtett, megoldott, törött
hiszen idegen ily korán városunkba
elvétve látogat s ha pihenni döntött
nem autóz belvárosba hajnalban,
ha kényelmére ilyen sokat költött.

Polgártársam volt mindahány tökfilkó,
kinek eszetlenségét imába foglaltam,
mert ha kivételesen e kemény diót
agymunkával összetörték volna,
s biz a mellékúton belőlük születő dugó
a kacagó torkomat ugyancsak eldugaszolja.

Talán egyszer azt is megérem
bár az esély erre oly parányi,
közkárt, hogy ne tégyen
elfelejt máskor is gondolkodni
ez esztelen hústenyészet.
Akkor igazán fogok mulatni.  

Ma lenne Gagarin nyolcvan éves,
feltéve, ha megérte volna e kort,
de az atomkori ember
már abban sem lehet biztos,
hogy a világűrben járt-e.

Mondanak ilyet és állítanak olyat,
megváltoztatni úgy néz ki
soha nem fog már a köztudat
és ha fent megelőzte volna valaki
az sem lenne több, mint puszta adat.

„Ember a világűrben!” nevével forrt egybe
ha a feje tetejére áll is a NASA,
vagy aki gyártja az összeesküvés elméleteket.
Emlékének holmi felturbózott pletyka,
annyit sem árt, mint amennyit használ a dicséret.

A nő egy olyan különleges szerzet,
amivel a tudomány mit sem tud kezdeni.
Először is kedves és ez még csak a kezdet,
türelmes és képes sok butaságot feledni.

Ha úgy nézzük szép is és miért ne néznénk úgy,
(hiszen, ha nem így tennénk lenne nemulass)
bár ez ízlés dolga és lehet valakinek gyönyörű a rút
és vén a húszas és hamvas a hatvanas.

Mit is szaporítsam a szót: a nő egyedi,
mind a három és félmilliárd, vagy kicsit több,
közülük egy sem hord egyforma ruhát, szégyelli,
egyénisége csorbát szenved(ne) meséli a zöm.

A nő nem féltékeny és nem összeférhetetlen,
csak ha másik nő bukkan fel, vagy bármi más,
ha a szeretett férfiról van szó, mindig önzetlen,
a kivétel csupán erősíti a szabályt.

Fogjuk rá, hogy tavasz van, de el ne kiabáljuk!
Még képes és megriad, aztán visszaszalad vackába,
beássa magát, aztán áprilisig elő nem vakarjuk
ennek nem örülne bizony egyetlenegy gyümölcsfa.

Fogjuk rá, hogy tavasz van, halkan súgjuk egymásnak!
A madarak énekét rekedt mormogással meg ne zavarjuk,
mert konkurenciának, vagy tapintatlan közönségnek rajtunk
nyomát felfedezni vélik, nekivágnak a nagyvilágnak.

Fogjuk rá, hogy tavasz van, mértékkel szippantsunk a légből!
Ha tüdőnket becsapjuk és mennyei gázokkal kényeztetjük
mivel tápláljuk, majd ha a hideg miatt az eget telefüstöljük,
hiszen tapasztaltuk már az időjárás sosem fogy ki a viccekből.

Fogjuk rá, hogy tavasz van és fordítsuk orcánk a napnak!
Halkan csókoljuk meg a simogató napsugár-tenyeret,
aki orrunk alá dugta a friss, meleg kenyeret
és elhúzva lelkünkön a függönyt, örüljünk végre a tavasznak!