Voltál.
Nem használtalak.
De mások igen.
Most már,
más nincs is hátra,
csak az emléked.

Kinek fáj,
ki már elhagyott,
könnyebben is vészeli,
milyen kár,
ami felvált most,
mit tesz, jobban nem teszi.

Csak „ott” több a lé
és talán szent akarat,
amivel röghöz kötik,
mintha igényelnék,
a sok balga madarat
kik éltük hálón töltik,

az idegent összekötő
és családot elválasztó
dróton,
virtuális pöcegödör
tartalmában lubickoló
„módon”.

Én nem siratlak,
azért, ami voltál,
de az általad fémjelzett,
tovatűnt korszak
az enyészeté immár,
s életemre emlékeztet.

Kitárta a kabátját.
Fellebbentette
zakója mit rejt,
de nem várta csodálják
csak, hogy tűrjék meg,
úgy, mint egy embert.

Nyitott volt.
Szívét megmutatni kész.
Valódi művész.
Nem titkolt
gondolatot sem érzést.
sem képzelődést.

Sokan tudjuk ma már;
elengedni hiba
volt. Mikor odébbállt
összehúzta magán
elhalt nagymamája
kötött kardigánját.

Kávéházban kapott blokkot
szorongatok ujjaim között.
Értetlenül számolgatom,
titkot sejtek a számok mögött.

Aranyat nem, csak tejszínt kértem,
csészét, kanalat nem loptam,
visszatettem, el nem törtem,
akkor ez mégis, hogyan van?

Ennyiből, amit kiperkáltam
vehetnék kávéültetvényt is,
ahol a babot megpörkölném
s maradna, ha leégne is.

Talán a cukor ára szaladt így meg,
vagy a rezsicsökkentés fulladoz,
esetleg fizetőképes kereslet
híján egy vendég tíz helyett adóz?

Egy kortynak is száz a vége,
de azt már otthon hörpölöm,
kávéházak békés népe,
ti maradjatok. Csőkölöm!

Zöldellt világoskéken
az alkonyodó ég
s csészelevelét
az est pirosra festette.

Az amottan lebukó nap
légvászonra vetette
s közszemlére kitette
mire minden költő harap.

Csak figyeltem,
mélyen beszippantva
hogyan dermed a gyanta
a fenyők törzsére.

Nem járt az agyam,
nem dolgozott,
nem foltozott
zsákot teli gondolattal.

Ritka pillanat, mindennapos.
Ismétlődik évezrede,
csak a magam eszmélete
harmatfriss, meleg és ropogós.

Csak nekem s most új ez.
Csak egy szokványos csoda,
de most jutottam oda,
hogy felfedezhettem.  

Egy légörvény elég volt
s az életem felfordult.
Felkerekedett, ami lent leledzett,
s alázuhant, ami fent terpeszkedett.   

A kinti fordult egyre beljebb
a felső csúszott lejjebb, lejjebb,
ám ahelyett, hogy találkoztak volna
középen tovább folytatódott a torna.

Itt belül, mindentől távol
a csillapítatlan hév táncolt.
Partnere nincs, de egykor volt,
kit a szél most elsodort.

Ujjait egyenként fejtette le
a vihar, az átkozott cemende.
Hazug torokból örvénylet elő,
terelni sem volt benne erő.

Ha a fellegek nem remegnek
a vágyak lassan visszatérnek,
Egyensúlyba kerül, mi borult
teletölti, ami kicsordult.

Oly sok mindent szabad
a szerelemben
és mégis korlátokat
látni vágyunk körbetekintve.

Totemoszlopokat, tilalomfákat
állítunk arra, ültetünk erre,
de hogy merre a szabad kijárat?
Imitáljuk mintha fogalmunk lenne.

Fejest ugrani ma nem mer senki
védi - de kitől  - önös érdekét,
és pont amitől csodás tud lenni,
azt feledi: a szerelem lényegét.

Tudom, hogy érzed,
hogy elveszíted,
amiről azt sem tudtad,
hogy milyen régen bírtad.

Érzem azt, hogy tudod,
mindened elbukod,
ha nem készítesz leltárt
eddig mi az, mi várt rád.

Nem számít én mit érzek,
sem az, hogy mitől félek.
Te tudd csak a saját dolgod,
ha vallanád magadról:boldog.

Fekszem a zajos völgyben,
a szürke aszfaltgyepen,
fékek csikorognak,
üvöltöznek velem.

Szél karjára feküdnék,
ha repülni tanulnék,
de ez zuhanás nem több
csak a puszta lét.

A padlóról mélyebbre
esni csak tehetséggel
lehet,de az hiányzik,
ezért írtam-e verset.

Hullámzó kétségek tengerében
biztos szirt,
amiben megkapaszkodok ha elérem
lehetne a hit,
de ha lehetne, ezt az opciót nem kérem.

Hullámzó kétségek tengerében
biztos szirt,
a tudás, már akinek életében
hézaga nincs,
mert tanulva betömte idejében.

Hullámzó kétségek tengerében
biztos szirt
egy már elcsépelt közhely esetleg
(nem túl pikírt),
ez az mit szeretetnek neveznek. 

Tánc és zene,
fehér, fekete
kontrasztokkal
bomlasztok
harmóniával
forrasztok.

Zene és tánc,
az olezánc,
egyremennek
a plebs remeg
a tömegben
szenvedek.

És tánc és zene
testem börtöne,
menekülni nem bír
élvezni nem tudja,
szellemem besegít
húsom kiragadja.

Tánc és zene és
gyilkos lélekprés,
de megúszom érzem,
intellektuális tutajon
sebekkel telten, de élve,
árral szemben is kiúszom.

A hajamba a reggeli szellő
belemarkol, megrázza
ide-oda,
a szemem nyílik, csigolyatekergő
táncát fejem nyakamon járja
nem is csoda.


Egyből felébredek,
az álom messze elkerül
a rákövetkező éjig,
utamra mehetek,
ha elindulni sikerül;
lábam nem keltette senki.

A térdeim kocognak
és összeverődik a bokám
nem támasztják a testem 
e megátalkodott bestiák.

Úgy tesznek, mint Atlasz,
aki diétára fogta magát
pedig planétát cipelne
és nem sorvaszthatja izmát.

Nekem a Bolygó a Tudat,
az Értelem és semmi más.
Ha más is hallgatna eszére
oktalan volna e vallomás.

Szívem tengerének
fenekén igazgyöngy
búvik meg keblében
a kagylónak s öröm
azt szétfeszegetnem
mutogatnom önnön
s szeretteim üdvére.

A kikötőben állok
csak úgy
hajót nem várok
az így
nem hagyhat ott
sem itt.

A mólon széttörik
a hullám.
Nedves szilánkjai
a ruhám
átáztatják bőrig.
Úgy ám!

Nem vagyok más;
eltévedt,
szelíd bárány.
Nem félek,
a tenger nem bánt.
És az emberek? 

Most egy pillanatra megállok.
Hanyatt nem dőlök,
le nem heveredek.
Csak egy kerek számon ámulok.
Meg nem lepődök.
Ujjaim már remegnek.

Kilencszáz verssel
a hátam mögött
bevallhatom
szemérmesen
költőt köpött
a magyar vadon?

Vagy megvárjam
még azt a százat
és ezret uralva
lesrájboljam,
hogyan vágtam
utat az ugarba?

A lenyugvó nap,
a tengerpartra sietett
az utolsó pillanatban,
hogy elkapja a tömeget.

A múló pillanatot
magába szippantotta,
amint a parkoló autók
újra teltek meg sorra.

Néhány sugarát vakuként
a szemükbe pattintotta,
majd elégedett turistaként
kék albumába nyálazta.

Ha én az emberekre hallgatnék,
akik jobban tudják, mit és hogyan,
és sugalmaznák folyamatosan,
egész biztosan megzavarodnék.

Ha én hallgatnék az emberekre,
akik csak  dalolják, mit  és hogyan,
…de hisz most látom, majd mind olyan…
Hej, közöttük, piszkosul szétcsapnék! 

Egyszerűen fogalmazunk:
mi is, te is.
Osztályzat erre már
nem jár.

 Körbeülünk, poharazunk
eszünk is.
Valami új vár rád
és ránk.

 Nem keveset harcoltunk
és még fogunk is.
Más lesz már a csatatér
de, ugyanaz a vár.

Tanultál s mi is tanultunk.
Mikor, mit is?
Egy szakasz most véget ért,
egy másik már vár.

De ma csak mulatunk,
meg holnap is.
Feledtesse az élmény
a fránya iskolát!

M i s k o l c, 2014. június 13.
(péntek és telihold)

A finoman elhajított vonalak
még ha esetenként párhuzamot,
vagy valami olyasmit vonnak
előbb-utóbb némi végpontot
szemben, szívben, gyomorban,
valahol egészen bent találnak.

De kiáltásommal nem árulom el
zsigerembe be épp mikor futott.
csak egyre azt kémlelem,
ki az ki vonalakkal dobálózott
mert nagyon el kell verjem,
hogy vonalával így áthúzott.

Amikor az ember-tengerbe
gázolok térdig,
derékig, mellig,
majd elmos a hullámok ereje.

Amikor az ember-tengerben
elmerülök,
elhülyülök.
Visszatartom lélegzetem

a szennyvizet le ne nyeljem
és erősen bízom
a mederig szárító
szél hamar felkerekedjen.

Megváltoztam emberek!
Nem élvezek, nem szenvedek.
Sok víz lefolyt már. Rengeteg.
Rég nem várom, hogy kiadjanak
és nem várom, hogy tapsoljanak.
Kínlódjanak, vagy kacagjanak,
mikor olvasnak: ezt várom.
És ha egyiket sem látom,
akkor marad mindez álom.

 Nekem írnom kell! Most! Itt!
mondhat bárki bármit
nem szórom az akármit,
de nem is tartom meg
átnyújtom a köznek.
Cirógatnak,leköpnek,
de mást tőlük nem várhatok,
hisz ők formálódó olvasók
s az állandó író én vagyok.

Felszippantalak
te a levegőt előlem el,
majd átkarollak
s megfojtasz egy lepedővel.

Inkább akkor felemellek,
te zuhanni engedsz,
újra nekiveselkedek
te csontomra savat pergetsz.

Hagylak fenébe a porban,
ellépő bokám után kapsz,
megbénulok e zavarban
s örökre mellettem maradsz.

A világegyetem
csillagokkal kivert
sötét palástja
a fák pergő szoknyájára
borult rá
ezen az éjszakán.

Lélegzetem visszatartva
lettem szemtanúja
a zsákmány ejtésnek,
de nyomát ellenkezésnek
nem leltem egyáltalán.
Az egész álom volt  tán?

Csak képzeltem volna?
A köpönyegét nem dobta
a galaxis sötétje
a lombokra, sövényre?
A választ nem tudom,
de az ágyneműt áthúzom.

Egy elhunyt méh teteme
hever előttem a füzeten.
Akaratlanul megböktem
visszabökött s most ő halott.

Testemet szolgálta ki a kerevet,
amin rendszerint heverek.
Honnan-honnan sem odakeveredett,
megbökött s most ő halott.

Talán a pokróc leplezte,
mellyel betakartam testemet
s megnyomhattam véletlen,
visszabökött s most ő halott.

Az egészről nem tehetett,
mint ahogy a gyenge, védtelen
lelkébe az erős akarattal léphetett
s ez, ha ritkán szót emelt, hát kapott.

Köd ily hirtelen le még nem szállt.
Ugyan kit zavar.
A vakokat és aki gyengén lát
fel nem kavar
az általuk láthatatlan látvány
s a pléhcsavar,
mely az éghez fogatja a párát
csak megszakad
úgy tépik, tartsa a tákolmányt.
De széthasad.
Nem bírja a szörnyű mázsát,
a hazugságokat,
a jogok megnyirbálását,
az aljasságokat,
tudatlanok kábítását...,
De tényleg, kit zavar,
hogy a szürke ködön át nem lát?