Ugyanazon nyelven
nem értitek egymást,
ugyanazon tervek
keresztezik egymást.

Ugyanazon folyóba
be egyszerre léptek,
ugyanazon fonóban
egy nótát énekeltek.

Ugyanazon akarattal
ellenkezőjére juttok,
ugyanazon buzgalommal
zátonyra futtok.

Fordítsatok egymásnak hátat
cselekedjetek ellenkezőleg,
egy próbát megér, hátha
remekmű születik belőle.

A gesztenyefa illata
kalapácsként csapott
homlokon,
cserébe felém alázattal
kacsóként ágat nyújtott.
Csókolom.

Törzsét szerelmesen
átölelem, a gyökerem
gyökerével elkeverem.
Aztán egy őszi éjjelen,
pikáns példát róla véve,
magom a földre verem.

Nálam ezerszer különbek
már réges-régen kihűltek
nem melegíti fel őket a por,
mit az utókor testükre kotor.

Eltűrik ezt is csendben, némán
mit tehetnének dermedt, bénán,
folytatják a satuba szorított létet
amit rájuk kényszerítettek míg éltek.

És ők voltak tehetségesek, jóravalók
nem holmi kenyérpusztítók és tűzrevalók
kiknek mindig drágább rongy élete,
mint az öröklétnek ígérete.

Fel nem ismerik a hasznost, a szépet
legyalulják s kevernek belőle pépet.
Saját sanszaik vetik szemétre
s haragosan rázzák öklük az égre.

A temetői árok alján
egyszervoltak éteri hangján
csendül fel a bánatos siratóének
azokért, kik e földi pokolban égnek.

Nem tehetnek ők már többet
békésen porlad a többlet,
ami életükben sem kellett senki fiának
az nagy segítségére lehetne a mának.

Engedjük néha
a gondolatok
a hit, az álmok
gazdag otthonában
az agyunkban
a kétkedés
s a tévedés
tüzes szikrája
gyújtson lángot
mert látni kell
a szörnnyé lett
hamis világot!