Bátor fajta a színész.
De majdnem azt írtam
kanász, az legalább ért
nyelvén a malacoknak.

Kivételes jellem
a rendező úr is néhol.
Magának megengedhet,
olyat, amiért más lakol.

A dramaturg az életnek
császára. Egy despota,
a direktornak jobbkeze
Mit művelt nézzük, la!

Bársony sorokban
sertések hemperegtek
-némelyik felhorkant-
ha valamit nem értettek.

Így bújhat el bátran egy konda
a nagyérdemű mögött
ha szart is kennek a színpadra
az belefetreng s röfög.

Tegnap az első szünetben
ha le nem dobbantok
magával ránt ez a tömeg
s mint a többi, ott tartok.

Érönléstéke
téérkeönlés
lésöntékeér

Önértékelés.

Ez, az a szó
amit kerestem,
hogy elmondhassam
mi hibádzik a magyarban.

Lésbecsüön
öncsübelés
csülésönbe

Önbecsülés

Ez, az a szó,
amit kerestem,
hogy elmondhassam
mi hiányzik a magyarnak.

Eme két egyszerű szó,
ha majd összehozható
lesz a turáni átoknak törője,
de attól tartok, korántsem örökre.

Fordítani próbálok,
de ordítani tudnék,
mennyire nyúz bénaságom,
a bőrömből kibújnék.

Forgatom a szótárat,
a lapok egyre tapadnak,
értelme a szavaknak,
előttem rejtve maradnak.

Nekirugaszkodom újra,
rágcsálom a toll végét,
mintha most már alakulna,
felidézem emlékét.

Olyan ügyesre sikeredett
már magam sem ismerek rá,
ez a fordítás Frankenstein
rám ront és megöl engem áááá!

Még alig múlt négy.
Kitekintek az ablakon
már sötét az ég,
s jő számos ilyen alkalom.

Idebent energiatakarékos
izzó mesterséges fénye
szaladgál végig a fáradt arcokon
s a plafonon megpihen végre.

Üres a tér és az utca,
vagy csak úgy látszik,
mindenki igyekszik haza,
elfoglaltat játszik.

Bezzeg nyáron,
kint a parkban vonyít éjfélig
a tömérdek bátor,
most látom, magukat, hogy féltik.

Ez a szürke
már nem az a szürke
ezt a szennyes
képzelet szülte.

Ez a bűz,
már nem az a bűz,
ez fojtogat
és messzire űz.

Ez a csend,
már nem az a csend,
a fejekben káosz van
s cseppet sem rend.

Ez a jövő,
már nem az a jövő,
ez a minden reményt
összetörő.

Nem fáj a sajtó,
nem fáj a szabadság,
nem fáj a jog,
nem fáj az igazság?

Nem fáj az éhség,
nem fáj, hogyha megaláznak,
nem fáj a stadion,
nem fáj lenned rabszolgának?

Nem fáj a gazdaság,
nem fáj a reménytelenség,
nem fáj az üres kosár,
nem fáj a kirekesztettség?

Semmi sem fáj,
hogy elvették tőled,
de hőbörögsz egy sort,
mert többért tölthetsz filmet?

Akkor a főnök megbökött.
Hiába a sok okosság között
ellenállásom mélypontra
zuhant és én álomba.

Váratlan volt, de nem durva,
értésemre adni nem tudta
ennél diszkrétebben,
hisz ő egy aranyember.

Ennél jobban lebukni, égni
nem is lehet tessék kipróbálni!
Vagy ha belegondolok mégis, talán,
így levezetni egy előadást.  

Csak fúj a szél
és esik az eső,
csak mossa, mossa,
a szennyet paskolja.

A szennyet mossa,
de tisztább nem lett
a prime minister
ajka már reszket.

Forog a szeme
habzik a szája
csak habog-hebeg,
fogzománca recseg.

Mosolya vicsor,
vigyora pocsék
színésznek kevés,
ám ripacsnak elég.

A sarokban térdel
a kukorica-padlón
gyűrkészi a lapot,
a sárgát, amit kapott.

A következő félidőben
örökre kitiltják,
nem fonódik hiába,
az a sok kéz imára.


Rendhagyó módon az eredeti – szerintem izgalmasabb - variánst is közlöm.

Fúj a szél
és esik az eső
csak mossa, csak mossa,
csak mossa a szennyet.

Mossa a szennyet,
mossa, de nem megy,
a prime minister
ajka csak remeg.

Forog a szeme,
habzik a szája,
csak hebeg, csak habog,
a balog marad csendben.

Mosolya vicsor,
vigyora pocsék
színésznek vacak,
de elmegy ripacsnak.

Térdel a sarokban
kukorica-padlón,
gyűrkészi a lapot,
a sárgát, amit kapott.

A következő félidőben
örökre kitiltják,
nem fonódik hiába,
az a sok kéz imára.

Az ősz nyálkás nyelvével
a járdát végignyalta.
Kiscsibeként tipegek,
ha végigmegyek rajta.

Időnként lehuppanok,
nem vágyok kotlani,
fészek helyett tócsát hagyok
hátul, ahol nem látni.

Tenyerem vöröskés,
itt-ott cseppfolyós
letörlöm a hártya-vért,
mivel nem gusztusos.

Nedves szemem törölgetem
elázott kabátom ujjával
s hallom ahogy rajtam nevet
a többi elhasalt az utcában.

Én elmentem a vásárba
félpénzzel ,
nem is bírtam túl sokáig
ép ésszel.

Én elmentem a vásárba
félpénzzel,
nem is vettem abból semmit
csak szétnéztem.

Én elmentem a vásárba
félpénzzel,
megfojtottam pár népi költőt
két kézzel.

Én elmentem a vásárba
félpénzzel,
pár év múlva hazatértem
sok élménnyel. 

A puskaírás hatékonysága
fordítottan arányos
a ráfordított idővel,
ha az elmulasztott tanulásra
indokot szolgáltató
körülmény nem jön be.

Ha például egy film kedvéért
tesszük félre a könyvet,
de már az elején kilóg a lóláb,
akkor igazán kár a görnyedésért,
gallyra ment az átkörmölt est
tanuljunk, aludjunk ehelyett inkább.

Vagy ha a randevú nem
túlságosan ígéretes,
felesleges csacsogás
helyett elő a könyvet
és zsebeljük be a jeleseket
feledjük a kaparást!

Ám okvetlenül készítsünk
zseblexikont kínlódva,
ha tudni nem akarunk,
szakértelem nem érdekünk,
a konccal odadobva
elégedettek vagyunk.

Ha nem vágyunk megbecsülésre,
a pillanatnyi siker
szebbnek látszik,
fordítsuk hát minden időnket
másolásra hiszen
a jövő nem számít.

Fenti tétel nem érvényes
miniszterre, államtitkárra,
a nagyon fontos személyekre,
nekik ez nem lehetőség, szükséges,
ők már tegnap gondoltak a mára,
másként nem lenne esélyük sem.

Mondják jó ember vagyok.
Próbáltam, ám e jelzőért
nemhogy kalácsot,
kenyeret sem kapok.

A benzinkúton is nevettek,
a töltőpisztolyt
kezemből kicsavarták,
így tovább csak gyalog mehettem.

A vízdíjat megpróbáltam
személyes varázsommal
nevetve kiegyenlíteni,
de csaknem pórul jártam.

A patika kincses barlangja
a drágakő Aszpirint
mosolyra nem cserélte.
Fene egy kapzsi banda.

Mondják jó ember vagyok,
de bőszen elromlásba
kellett kezdenem,
mert a jóságba belehalok. 

Csuda jó nap ez a szombat
főleg, ha az ember lophat
egy kis szabadidőt,
amint meggyilkolt hétvégén,
munkanapot pótolhat.

Előre, ahogyan az szokás
úgyhogy csak semmi nyafogás!
Előre a Lenoni úton!
Képzelje csak el  mindenki
mily színes a szünnapi adás!

Megéri szabotálni ezért már
a megideologizált munkát,
mely több kárt okoz,
mint amennyi hasznot hajthatna,
hogyha a fűtést ma lecsavarnák.   

Ehelyett lesz szájhúzogatás,
rövid óra, nyújtott kávézás,
nesze semmi fogd meg jól,
s a bürokrácia pezsgőt nyit,
hisz sikeres a dokumentálás. 

Mocsokkunyhóban
mocsok emberek
mocsok terveket
szőnek
mocsok múltjukban
mocsok ebédhez
mocsok kecskéket
lőttek.

Mocsok húsukból
mocsok cimborák
mocsok pofáját
kibélelték
mocsok szemtanuktól
mocsok államcsicskák
mocsok elhallgatását
igényelték.

Most kacaghatnak levegőt nyelve,
most kicsurranhat a nyáluk,
van még, akinek mosdatlan segge
tisztulást remélve vár rájuk.

E testrészek nem először randevúznak,
a kölcsönhatás dokumentált tény
meglepetést egymásnak nem okoznak,
emitt az ismert íz, amott a fény.

Aki nem lép egyszerre,
nem kap semmit estére,
pedig a semmi megkapó,
a városoknak az való.

Nem léptetek egyszerre,
csak egymásnak testére
igyekvéstek elragadó,
tűnés itt a takarodó!

Bujdokolhattok egyszerre,
a büntetés még nem telt le
negyven év még nincs sehol,
a győztes horda országol.

Rámegyek és akkor ott van.
Ilyenkor megnyomom és … most mi?
Úgy volt, hogy ctrl+shift és talán alt gr
de ahogy látom újabban …
úgy, de úgy fogom kivágni...!

Ez az állandó kavarás...!
Azt mondják fejlesztés, de ez nem az.
Mondom egy nagy lópikulát
IT mélyrepülés, zuhanás.
Tüdőszűrő van beírva délutánra.

Amúgy nem kötelező és nem is ingyenes,
csak negyven felett, de alatta is fertőz.
A gépet pedig feldarabolom,
majd hexameterben megéneklem
s dobolok hozzá a lemezteknőn.

A gép ettől még nem javul meg
és a szupport szarik a pofámra,
egyszer járjak arra telt belekkel,
olyat teszek megemlegetnek,
bár gyógyír nem lesz problémámra.

Most megpróbálom, hogy bedugom
a csatlakozó dugaszoló aljzatba,
lánykori nevén konnektor,
a maradék pezsgőt megiszom,
ha nem vág agyon az istenadta.

Egy rövid telefon jöhetett volna.
De nem jött se rövid, se hosszú
és még csak telefon sem,
oly gyermekded bosszú.
De miért is, mi volt az oka?
Keresem, de nem lelem.

Talán nem is szándékos,
de gondatlannak sem mondanám,
inkább szimplán hanyag vagyok,
hisz ez korábban is gond volt már,
én vagyok a főkolompos,
magam után csak üszköt hagyok.

Isten lássa bűnös lelkemet
- hátha még hinném is létét -
hívásmulasztásra ürügyet
ármány által vetett árnyék
nem hűti a füstfellegeket,
mi leplezne orcámon színet.

Csak úgy nem előre fontolás,
gazdag luxus, kihagyom,
odébb gurulok, taszajt az ár,
a zsombékot nem fogom,
engedem a vad sodrás
lecsiszolt belül. Igazán kár.

Összecsattannak a testek
és konganak, mint üres
bádogdoboz.
Túl költői, amit festek
eme sárban fürdéshez,
az ecset zokog.

Az esélytelenek harca
az érdemtelenekkel,
nem nemes,
válságos kínlódás arca
csillan a tükörben.
Fertelmes.

Fekete öltönybe csavart
disznók falnának gyöngyöt,
de zárva a kincstár,
függően ki mennyit kavart
feszegethetik többször,
s a zár pattan mindjárt.

Lesz aztán véres lakoma
és fogcsikorgós tor
amazoknál,
nagyon sokaknál fapofa.
Ébredni álomból,
nagyon fáj.

Értelmetlenül szétszórt percek
előttem halomban hevernek.
Lepergett a széléről egy kevés,
de hagyom, édes a semmittevés.

Minek úgy kapkodni, hát nem igaz?
Az a sok munka ugyan mire vigasz?
Inkább döglök meg kipihenten,
mint, húzzam magam után belem.

Szépen, kisimult vonásokkal fekszem a sírba,
hogy konzerváljam magam senki sem tart vissza,
nem énekli meg, amit örömmel nem tettem,
egész életemben a szürkék kenyerét ettem.

Íztelen volt és rágós és büdös,
de csak magamra lehetek dühös,
mert tésztáját magam gyúrtam ehetetlenre
kérlek, ne nézzetek így rám tehetetlenre!

A sarkánál megfogod
és óvatosan lehúzod
amennyiben zavar,
aki szabályokat,
ennyire semmibe veszi
és a te kenyered eszi.

Függhet az akárhol,
hirdető táblákon
kívül szerteszét.
Jó volna ha leszednéd,
vagy Mona Lisa helyett,
négy évig ezt nézheted.

Ezeket az elvetemült pofákat,
akik maguknak fákat találtak
és csodás oszlopokat
bár költöznének oda!
Ha őket azokra felhúzni nem
tudod legalább plakátjuk tépd le!

Ha megmázsáltak már hirdetésed miatt,
próbáld ki a bűnös enyv most, hogy tapad!
Ne engedd, ők is szabályt szegjenek,
de ha ezt teszik, akkor menjenek
és hátra ne forduljon egy se,
ide többé vissza ne térjen!

Sértéseket halmozok,
azokat bántom meg,
akiket nem is akarok,
de hallgatok akikkel
illene ordítanom.

Szemetekkel szabadkozom,
de megmarom a segítő kezet,
bolondokkal vitatkozom,
elment a kevés, maradék eszem,
de utóbbiról nem tudok.

Fonák Tamás kebelbarátom
de ő sem látogat elég sűrűn,
a személyem a latban nem nyom
eleget, hiába én egyszerű
szándékom megfoganni nem fog.

Tulajdonképpen
puhába léptem
és bárhogy taposom
le már nem mosom,
csak szagolom,
csak szagolom.

Tulajdonképpen
odakinn a réten
orrom elé nem bámultam,
így objektumra futottam,
de megbántam,
már megbántam.

Tulajdonképpen
tanulságképpen
adtam elő történetem,
de már tovább nem görgetem.
Mégis lemosom,
hamar lemosom.

A béke.
Egyre távolabbról
akár egy törpe suttogná
hangzik e bűvös szó
és nincs aki visszhangozná
végre.
Szépen peng az erőszakból
font lant, azt összetákolták,
arra maradt még némi apró,
de a nyugalmat ki vágyná
e vidéken?
Megágyaztak. A durvaságról
gúnyáját lehúzták,
pár évet ugyan maradjon,
hamar ágyba dugták.
És a béke...?

… neki vége.  

Talpuk alatt fütyült a szél,
de nem paripák kengyele
szolgált lábuk bölcsőjeként.

Kenderkéz tenyere
a nyakukat tartotta
s gerenda a gerincet.

Örök álomra emelték
egymás után fejüket,
majd hirtelen leszegték.

Baljóslatú köd, vagy füst úszott,
de szemüket nem csípte.
Fejükre a sors csukját húzott.

Az ütést érezték talán
ott mellkastájékon,
de eldörzsölte a halál.

...és szétáztatja e kor a lapokat
mire eleink hős tetteit írták.
Félnek azoktól, akik adják magukat.