A reggeli eső
behálózza
a tavaszi zöldet.
Mohón verdeső
undok tócsa
reá fröccsen
vizet elnyelő
nadrágomra.
Ki látott ilyet?!
behálózza
a tavaszi zöldet.
Mohón verdeső
undok tócsa
reá fröccsen
vizet elnyelő
nadrágomra.
Ki látott ilyet?!
|
Telt ajkakkal ébredni
tiszta tekintettel és lélektükörrel rendezett gondolatokkal, fogadhat a napi munka. Dühíteni nem engedem magam,erőm megőrizem, hisz sikerült pihenni. Valami motoszkál a padon
nyelvem letapadt s torkom kiszáradt, szívem tamtamot ver úgy érzem ma nem megyek fel. Innen lentről találgatok keresem hozzá mit vághatok ha rám támad a pókember, macskanő, vagy más rettenet. Túl lassúkat lép ahhoz, hogy róka legyen, vagy borz túl nagyokat ahhoz, hogy macska, vagy nyest legyen a garázda. Nosferatu az ablakon jön, Drakula is be azon köszön, de mely rémségnek nyújt otthont a hely, hol ismeretlen szó a komfort? Csőre töltöttem a kapanyelet ha már úgy tartják az is elsülhet de csak a padlásfeljáróig jutottam bátorságomból addig futotta. Tulajdonképpen nem is fontos a padláson mi lebzsel pont most a kíváncsiságomat legyőzöm, a nyulat bátorságban lefőzöm. Ma két pápa
mínusz, kettő szent plusz. II.János Pál + XXIII.János = ? esetleg hányadik Pál csak így szimplán? … na mármost ... Valami csodát én is teszek: megoldom ezt az egyenletet. Mennyi lett a vége érdekel? Ehhez már a mennybe menni kell! Én csak azért imádkozom, férjenek el még ők is ott. Mi? Hogy én cinikus vagyok? Szentet ma nem én avatok... Egyszerű a szöveg
egyszerűen röhej a téma, amit máma feldolgozni igyekszem, sietnem kell, sietnem, mert ketyeg a francos óra az idő meg egyre távolodna. A reá kiszabott kvóta mértéke, a hetven forintot éppen elérte és ez nem móka, így történt valóba'. Ezt az éhbért jutalomként tálalva tízezer órát vállaltam én marha, mert mohó görény vagyok és az adott szóban bízok. Körültekintésem hiánya a számfejtést alátámasztja és, amit a gusztustalan törvény feketén-fehéren megítél, azt és csak annyit megkapok, de ennyiből ugyan mit kapok. Máskor koldus leszek nem hőslény hetven forintos órabérért. „Csak ne általánosítsunk!
Az nagyon fontos. Csak az aprólékos kukacoskodásnak tulajdonítsunk jelentőséget és más dőreséget gőzerővel visszaszorítsunk! Nehogy tábort verjen már nálunk az igaz szó, a tapasztalt, a közérthető , nem magasztalt!” Egzakt adatokra hallgassunk csak, de azokra akkor is, ha letépnék a bőrünk is! A valósághoz el, csak így jutunk. Egy kupac egyéniséget láttam az utcán.
Majdnem beleléptem. Láttam, hogy vonszolja magát a rakás, én voltam felelőtlen. Állagát láttam elsuhanva a zebrán át, szagukra csak következtetni tudtam. Nem tudom feledni az egyen frizurát, a semmit fedő gúnyáktól meg hánytam. Személyi szám szerint fiúkból állt a halmaz, legalábbis lánynak hülyén néztek volna ki, mondjuk így is, de ma ugyan ez kit zavar? Engem nagyon, de merek én nekik szólni? Ki tudja nem ragályos-e, ha közelebb lépek, ilyen kockázatot nem vállalhatok, mert ha én nem fertőződöm, ők sérülnek. Aztán pár évet a hűvösön várhatok... Egy közhelyes idézettel indítok,
(nem helyes): Gondolkodjunk Béláim! - kihagyni, hogy is tudtam volna - ha nem bírna ikonosztikus volttal, ám bír vele és e névhez köti, aki megmosolyogta már Rátótot. A Bélák központjában vajon ma, az ünnepelés miként hág tetőfokára, majd később lejjebb, négy feles és szóvicc után beljebb? Miként cikizik ki Bélát, kinek a neve az apropója? Nem egyszerű eme kérdés utána megígérem, ma nem járok, de kívánok kompenzációul magyarul, Józsiul és Bélául az érintetteknek boldog névnapot s erőt, hogy bírják a cikizést! A széliránytól függ mikor,
de ideér a vihar bizonyosan. Kivédeni lehetetlen. Vad, őrjöngő és pusztító, kiszakítja tőből haragosan, amit el is kerülhetne. Ez a tisztító vihar nem spontán született. A szelet nem a vihar gerjesztette. Az okozati sorrend ím megfordult. Ki számos fuvallatot egymásba kergetett magyarázatot hazudva miért tette, borult eget látván szűköl. A nyomorult! Minden gyermeknek,
elsősorban kisleánynak, akikkel, köszönhetően az új rendszernek, időben nem ért kórházba aki ment. Akik nem háborúnak, hanem adminisztrációnak estek áldozatul, azon áldozatoknak, kik rossz helyen születtek, fogantak állítom mementóul. Azok emlékének szentelem, akikből felnőtt már nem lehet egy átirányítás miatt. Nem győzhet mindig az értelem, de hogy ily gyakran veszt, az fertelem. Tudod édes kisfiam?! Ezek a lányok nem várnak locsolót, vagy tojást gyűjteni nem indulnak, ha fiúcskák voltak. Csendben várják az égi kürtszót, s már a feltámadás harsonáira tömörülnek sorba. Én ma rájuk emlékezem. Okot rá ismét szolgáltatott, a nyomorult bürokrácia. Emlékezz egy percig velem és söpörjük el a Szolgálatot! Nincs pardon és nincs grácia! A sonka beáztatva forróba.
Mari kávéztál már? Dugd mellé a tojásokat! Ilyen gázárnál... Meg amúgy is más az íze, ha összefő. Ilyennek más, másiknak ilyen. Ne szöszmötölj! A gáz már szinte ingyen van, nem azért... a sonka nincs s a zamata... Nem másért. Ha összetöröd megöllek, figyelj ez nem vicc! Egyébiránt szeretlek... Ni, csusszan a slicc! Húsvét helyett húsád átértelmezve erősen. Jobb tapintású a sonkád s a tojásfehérjém is velősebb. Ebből lesz a feltámadás mához kétszáznyolcvan napra. Semmi csalás, sem ámítás, nem reinkarnáció s nem karma. Első és egyben utolsó, utánozhatatlan remek, biztosra megyünk tudom, de a lábam már remeg. Elvileg a sírban fekszik már.
Rég. Az önön feltámadására vár. Még. Holnap pihenhet a sírban egy picit még, bár inkább arra, hogy legendáját készítsék. Tán. Mondom meghalt Márquez!
Értitek? Nincs többé. A híres emberek csak úgy hullnak. “Ez biz szörnyű eset.” - mondták és a tévé távirányítója után nyúltak. Nem értitek? - harsogtam, bár a hangnemre nem emlékszem, csak a hangulat tart még fogva. Márquez! - újra próbáltam, de már az agymosó műsor ment, s nem volt, aki felém fordult volna. A nagy író! Száz év magány?! Szerelem a kolera idején!? Nem mond nektek tényleg semmit?! Nobel-díj?! Irodalmi. Most már?! Azok szemérmetlenül és hülyén rötyögtek. Én nem bírtam nyelni. Nekrológot szerettem volna írni. Ha nem is rajtam múlott, de a kísérlet kudarcba fulladt. Nem tudtam a közönyt legyőzni, a butaság a kezembe rúgott s a gyász egyedül nekem maradt. Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
de csupasz minden ágad! Hogy elszaladt az idő, dobd le maradék ruhádat! Segítünk leteríteni a szőnyegre, szépen, vastagon, több kupacba. Szükséged száraz tűleveleidre nem lesz már, irány hát a kályha! Fesse vörösre vasalt oldalát, - ha már téged nem melegítenek - az újságba csomagolt “levélbombák” marad még a padlón, beleléphetek így is totyogva, elbambulva, mezítláb érdekes lehet, de vidámnak nem nevezném, de ne reklamáljon, ki húsvétig vár ahelyett, hogy a fáját időben leszedné. Az igazság, hogy nagyon szerettünk. Nem a lustaság, inkább a csodálat fogta vissza vetkőztetésedtől kezünk, de megtette helyettünk a bánat, mely nem szűnt karácsony óta sem. Te emlékeztettél: “ De jó is volt…!” de a hirtelen idő egyre csak pereg s nem lesz már, ami egykor volt. Ésszel tudjuk ezt, alakoddal mutattad is, megjelenésed mementóként hajolt ránk, de mára indok nem maradt, kifogás nincs, búcsúzunk hát tőled drága karácsonyfánk. Az infúzió lecsepegett,
konzílium már nem látogat, medikusok közt egy-egy, használja ki, hogy gyakorolhat. Magatehetetlenül heverek, várom a megváltó halált, - de életemben épp ez lenne kerek - betolják még az ágytálat alám. Bíznak, biztatnak olcsó hazugsággal, de érzem már ők is unják, zsúfolt kórterem, tele foglalt ággyal, karjukat mellükön összefonják. Valami többségi akaratról sutyorognak, szemlesütve, szégyenkezve, kérdéseimre dacból nem válaszolnak. Ismerik a mertet a miértre? „Mások akarták, a sokak, azok, nem mi, agonizálni egy hangyányit tessék még, hogy messziről is úgy lehessen látni, ebben a kórházban minden rendben mén!” Csak a méltóságomat zúzzák naponta porrá, jelenem nincs, jövőm sohasem volt. Úgy érzem magam, mint egy elvarázsolt ország, ami nem több a térképen, mint egy apró folt. Ebbe az apró plecsnibe belenyomorítottak tízmillió embert kajánul vigyorogva, de azok mosolyogva, ujjongva gyalogoltak, arra, hol már régen ki volt ásva a csapda. Ők a verem alján csücsülnek és a holdat lesik, én az ágyhoz szegezve nyelem a könnyem. Saját ostobaságukat egész komolyan veszik. Nekem e sötétségben meddig kell még élnem? Minap egy történetet hallottam,
de lehet, hogy mese volt nem egyéb, ellenőrizni nem állt módomban. Egy lány mesélte, ki nő lett immár, de a varázslatból nem szabadult, lelkesen diktálá és én írám. „Egy autogramot őrizgetek - kezdte nehezen mondandóját, magam sem tudom hány esztendeje. Fagyiztunk egy nagyot és a szalvétámba írta bele. Úgy éreztem kivételes vagyok. És most ennyi év után rá kell jönnöm nem tévedtem, így nem halok meg bután. Nem sokan büszkélkedhetnek Bodrogi Gyula aláírással. Bárhogy is, ő színésze e nemzetnek akarom mondani a Nemzet Színésze, - ami valljuk be nem piskóta hát még a nemzedékek Süsüje! Azt gondolom, ez utóbbi épült be mélyen mindenkiben ötven éven innen, na és Béla bácsi és a jó Csőrmester. Hogy nyolcvanat töltötte be ma?! El sem akarom hinni! Legalább harminc évet letagadhatna.” Az eszmecsere folytathatatlan volt. Ámulásra nincs orvosság ismerjük be és én sem vagyok holmi csodadoktor. Varázsolásra a híres ünnepelt árnyékában gyenge kísérletet sem teszek inkább jó egészségéért kulcsolom kezem imára. A magyar mikor indulata
a nyilvánosság előtt elragadja, magát titulálni kurucnak nem rest és a melldöngetőt eljátssza. Fogat csikorgat, bajuszba harap káromkodik egy cifrát, esküdöz és fenyeget, nem gondolva arra, erre alap nyomokban rendelkezésre áll s ha nem pillanatok alatt teremt. Igaza eleve csak neki lehet, más a földön minek él egyáltalán számára nem világos, de bántó. Engedetlen mindennel mivel lehet de csak úgy, ne szenvedjen nagy kárt, ezért kiszámolja mennyi lesz a káló. Ha elég biztonságban érzi magát másokat csipeget, harapdál, minél gyengébb, annál jobb, de ha a nyakán maradt romlandó mannát osztogatni kéne nem ugrál s kivárja míg elfogy előle a sor. A magyar gyakran reformál, magyarán törvényt szeg, hiába ő alkotta azt, s gőzerővel protestál, a hatalommal szembemegy feltéve, ha az nem arra tart. Mert ha esetleg felé fordulna összevont szemöldökkel az állam, bajba akkor kerülne igazán, bátorsága szerteillanna s átkapcsolna gyáva takaréklángra és hangosan morogna magában. Lázadni csak a tervbe nem vettel szemben mer,ha és amennyiben esetleg, talán. Amúgy Kossuth-díjasan lappang, retteg nehogy valamit tennie kelljen akár. Valamennyi „erényét” felsorolni képes nem vagyok. Hiába no, labanc lelkülettel.... mást saját kudarc miatt okolni én bizton nem fogok, mert hasonulnék tárgyával e versnek. Professzor Boerne
és Thiel felügyelő, a münsteri kettős különös páros kiérdemelte, az ügyeletes hős szerepében ők, az igazságot szolgáltassák ma este az ötszázadik Tetthelyben, s senkinek sem meglepő, a határozott botló-csetlő gyanúsított-gyáros, kiderítette, mint ezelőtt minden előd, ki volt a gyilkos s a bűnt el miért követte. A jubileumi részben mily meg nem lepő, a legkiválóbb rendező, dramaturg, vágó operatőr és színészek kaptak ranghoz illő feladatot, elvégzendőt és még sokan mások, de boldogultak vele. Ma este a vér helyett, csobogjon a pezsgő, dandárnak elegendő! Ez igazán nagy dolog bárki, akármit beszélhet, a sorozat mely kelendő, s „A” kategóriásként feltűnő - még izzadság sem locsog - újabb ötszáz részt remélhet. megráztam a lebernyeget
ölembe genny csepegett, aztán lapoztam tovább térdem így lett merő nyál. kerülni próbáltam a hulladékot áthajtottam ezért a sportrovatot, nem hiányzott több nyálka mára keresztet vetettem a belpolitikára. a tévét nem nézem, a műsort kitépem, se piciny, se óriás kincsem nincsen nem időztem apróhirdetésen. kérdhetik minek fizetek elő hát, hisz nem öröm, nyűg számomra az újság. pedig nem oly bonyolult az ok: újságot nem veszek, hanem lopok. A hegyeket csak úgy ellökni,
soha nem terveztem, csakúgy, mint a földet rengetni, szavakkal nem mertem. Ismerem ugyanis a szavak erejét, rímekbe, versbe szedve, birokra kelni vele nem mernék. Én hiszek a költészetben. Ma betűkből mártott gyertyát, tiszteletére meggyújtok ötvenet, csendben elmormolom az Ódát, majd leveszem a méretet. Lám mégis arrébb csúszott néhány centit, a megingathatatlannak hitt orom, kúszna, ha üvölteném még tízszer ennyit, ahogy kifér igazszóló torkomon. A föld is hányná magát szilaj ménként, ha kiáltanék szívre célzott szavakat, képviselném állhatatos poétaként, az érzéseit sem lelő néma hadakat. Négy nap telt el.
Levonva a konzekvencia, megálmodva a stratégia, felesleges egyeztetések időpontja napról, napra szaporodik, mint a gomba. Négy átkozott nap csupán. Megelőzte ezernégyszázötvenöt és senki nem volt, aki kinyögött volna használhatót. Csak szöszmötölt az ellenzék a paraván mögött. Négy nap, mint ezer esztendő. Így lett a temérdek időből kevés, a messiásként érkezésből menés, a reménykedésből rettegés, s keserűségemből verselés. Te Láttad az Egyenes beszédet?
Ugyanazt, amiről én beszélek? Te azt hallottad benne? Azt láttad a képernyőre vetve? Akkor én mi a fenét bámultam? Miről olvastam számos újságban? Mindenkinek elment az esze, vagy a királynak idáig elért a keze? Ha a lakájhad lapjait nyálaznám, az egész hőbörgést nagy ívben letojnám. Ám a megsemmisítő, ész nélküli kritika, véremet reggel óta egyre csak forralja. Itt mindenki agyas, mindenki tudja a frankót, két kézzel adnának sebesült Olgának mankót. Mintha rászorulna szánalomra s ilyen segítségre, de rá sem szolgált ilyen túlhabzott megvetésre. Egyetlen újság, blog sem vett mély levegőt, és elemezte helyesen az okot és eredőt, csak fröcsögtek csúnyán és még csúnyábban, amint megszokott az a narancsos pártházban. Terminátorok vállukat egymásnak vetve, versengtek kérdező szavait kajánul lesve, belé nagyobbat harapni ki tud, minősíteni ki képes, magyarázatot nem adva, hogy lett keserű az eddigi édes. Kerestem volna okát még a választási kudarcnak, de már az sem jajgat, kinek ezzel a húsába vágtak. Találtak maguknak egy szerencsétlen bűnbakot, a frankót tudók, rúghattak rajta még, oszt jó napot! Nem írtam volna erről, de most már késő. Hátrább szorultak az országos ügyek, de ha ez nem az, majomkenyér legyek! Most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc. Most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc. Az ország sebaj, ha leszakad, leszakad, lesz más, amelyik ott marad, ott marad, polgár ha tudnád amit én, amit én, ki cinkosa vagyok én, vagyok én! Most már nagy baj, ha leszakad, leszakad, mondd már, hogy akkor mi marad, mi marad! Polgár ha tudnád amit nem, amit nem, falba vernéd fejedet, fejedet. Most végződik a, most végződik a, most végződik a tánc. Most végződik a, most végződik a, most végződik a tánc. Polgár, de szédül a fejem, a fejem, bánattal teli a szívem, a szívem, a vérem is csak csordogál, csordogál, a lélek belém is csak hálni jár. Polgár, mire van reményünk, reményünk? Vigasztalj, hogy meg ne őrüljünk, őrüljünk! Mondd, hogy valahogy kibírjuk, kibírjuk, máskülönben Dunába ugorjunk! Csalni édes, csalni jó szemem ettől csillogó melegíti szívemet országom így színesebb. Narancs színű álomkép, megígértem ezt. Mind amire vágyok ÉN így elérhetem. De ha nem is igaz ez látszat is a délibáb negyven évnyi vigasz ez, mely örömet ád. Csalni kell, higgyed el, boldog csakis így leszek csalni kell, higgyed el, hogy boldog így leszek! Mindig így csalni, mindig így csalni lálálálálálálálálállálálálálál! Együtt a tükörképével (de a visszhang is besegít): Csalni kell! Higgyem el! Boldog, csakis így leszek! Csalni kell, csalni kell, mert boldog így leszek! Csalni édes, csalni jó! szemem ettől csillogó, csak ne nézz oly mérgesen, légy vidám te népelem! Megszegtem a szavamat elfelejted-é? Újra csak a voksod add és újra leszek ÉN! Boldog, aki hinni tud, még ha nem is igazán hiszen, aki csalni tud könnyen feled ám. ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ! Csalni kell, higgyed el, boldog csakis így leszek, csalni kell, higgyed el mert győztes így leszek! Minden szebb és jobb lesz!
Minden jobb és szebb lesz! Minden minden és annál több lesz! Minél több lesz, annál több lesz! Ha mi nyerünk, a másik veszít! Ha mi vesztünk, az ország veszít! Ha az ország nem nyer, akkor veszít! Hogyha az ország veszít, akkor veszít! Szavazni mindenkinek el kell mennie! Mindenkinek szavaznia kell elmennie! Szavazni el kellene mennie mindenkinek! Menjenek el szavazni, mert nem tudom mi lesz! A legutóbbit könyörögve kérjük másként nem lehet miénk a pénzük! Megváltást ingyen ne reméljenek … És itt lett váratlan vége a mesének! Záradék a tisztelt olvasóhoz: Ha e versem nem nyerte még el a tetszését várjon estig s fog, ha az élettől elvették a kedvét! |
RSS Feed