Az inkvizíció
Inkvizítor: Tisztelt egybegyűltek, egy megátalkodott Istenkáromló felett kell ítéletet mondnunk. Halandó ember létére nem átall, Istennek mutatkozni. Teremt mintha kiválasztott lenne. Mindenféle ördögi masinákat szerkeszt, amivel állítólag a levegőbe lehet emelkedni, holott tudjuk, hogy erre csak a madarak, és a lepkék képesek. Na meg az angyalok. Mindenféle fondorlatos, kiismerhetetlen gépet találtunk a műhelyében, amelyek segítségével a hívő emberekben kétségeket ültetett el.
Azóta meg kellett erősítenünk a városi őrséget. Mindenféle ostobasággal tömi a hozzá betérő hívők fejét. A gondolat teremtő erejéről beszél. Azzal hitegeti Őket, hogy az ember többre született. Nem csupán fizikai lény, hanem gondolkodó lény is. A vádlott talán még halhatatlanságra is áhítozik.
Vádlott: Nagyméltóságú uraim. Emberek vagyunk ezért egymás felett ítéletet, nem mi, hanem a Mindenható mondhat csak. Visszautasítom az Istenkáromlás vádját!
Isten talán nem saját örömére teremtette az embert, és emelte a többi élőlény fölébe? Nem ő rendelte, el, hogy hajtsa uralma alá a Földet, bűnei ellenére, nem benne leli legnagyobb örömét a Teremtő, és semmi szín alatt nem engedné át a Sátánnak, aki viszont folyamatosan megkörnyékezi?
Persze erre csak a tevékeny, gondolkodó ember képes. Az Úrnak nem majmokra van szüksége, hiszen azokkal, már így is tele van a pokol. Nem egy mozgó húscafatra, aki húzza a faekét. Erre barmok valók. Neki ember kell, aki mint például én, szügyhámot szerkeszt a nyakhám helyett, és az igavonók többet és jobban dolgoznak, mint azelőtt.
Ez bűn? Megfelelni Isten akaratának?
Inkvizítor: Figyelmeztetem, az Úr útjai kifürkészhetetlenek, ne essen az Istenkáromlás bűnébe!
Vádlott: Azt gondolom, jó Uram ennél többet nem is tehet....
Inkvizítor: Megtudhatnánk becses nevét eme vakmerő férfiúnak, aki már-már jobban ismeri a Világot, mint a Teremtő?
Vádlott: Nevem: Józan Ész. Apám neve Bölcsesség, anyám neve Gondolkodás.
Inkvizítor: Szóval innen fúj a szél?! Ezért képzeli, hogy az Inkvizíció felé emelkedhet? Arcátlan!
Vádlott: Méltóságod tudja legjobban, hogy csak a testet képesek elpusztítani, de a szellemet nem. Másként nem lenne hit. Ha nincs hit, nincs egyház, és akkor nincs Ön sem. Tehát ha Ön halálra ítél engem, akkor saját magát ítéli halálra.
A szellemnek, az építő ötletnek, a sötétség, az értelmetlenség a legjobb táptalaj. Ön elpusztíthatja a vádlottat, de nem pusztíthatja el az isteni adományt: a vágyat a megismerésre.
Az ember élete során mindig a számára könnyebb, célszerűbb utat fogja keresni.
Minél sötétebb van, annál több magvát kell, hogy elvessék az értelemnek, és a sok elvetett magból, sok fa ki is nő. A Tudás fái.
Ahogy fel tudtuk találni a kereket, ugyanúgy mást is fel fogunk, hozzám hasonlatosan kreatív emberek segítségével. A Világ fejlődni fog tovább. A kérdés: milyen gyorsan.
Képzett emberfők, gondolkodó köznépek nagyot tudnak ám lódítani azon a szekéren, amit Ön, és társai le akarnak láncolni. De ehhez Ön már gyenge.
Az őskeresztények ugyanezen a talajon vetették meg a lábaikat, de ezt Önnek jobban kell tudnia.
Inkvizítor: Micsoda égbekiáltó arcátlanság! Hogy mer oktatni?! Csak tudnám voltaképpen ki is ez az ember!? Hogyan is nevezik a tanítványai?
Őr: Ő Leonardo, a halhatatlan.
Azóta meg kellett erősítenünk a városi őrséget. Mindenféle ostobasággal tömi a hozzá betérő hívők fejét. A gondolat teremtő erejéről beszél. Azzal hitegeti Őket, hogy az ember többre született. Nem csupán fizikai lény, hanem gondolkodó lény is. A vádlott talán még halhatatlanságra is áhítozik.
Vádlott: Nagyméltóságú uraim. Emberek vagyunk ezért egymás felett ítéletet, nem mi, hanem a Mindenható mondhat csak. Visszautasítom az Istenkáromlás vádját!
Isten talán nem saját örömére teremtette az embert, és emelte a többi élőlény fölébe? Nem ő rendelte, el, hogy hajtsa uralma alá a Földet, bűnei ellenére, nem benne leli legnagyobb örömét a Teremtő, és semmi szín alatt nem engedné át a Sátánnak, aki viszont folyamatosan megkörnyékezi?
Persze erre csak a tevékeny, gondolkodó ember képes. Az Úrnak nem majmokra van szüksége, hiszen azokkal, már így is tele van a pokol. Nem egy mozgó húscafatra, aki húzza a faekét. Erre barmok valók. Neki ember kell, aki mint például én, szügyhámot szerkeszt a nyakhám helyett, és az igavonók többet és jobban dolgoznak, mint azelőtt.
Ez bűn? Megfelelni Isten akaratának?
Inkvizítor: Figyelmeztetem, az Úr útjai kifürkészhetetlenek, ne essen az Istenkáromlás bűnébe!
Vádlott: Azt gondolom, jó Uram ennél többet nem is tehet....
Inkvizítor: Megtudhatnánk becses nevét eme vakmerő férfiúnak, aki már-már jobban ismeri a Világot, mint a Teremtő?
Vádlott: Nevem: Józan Ész. Apám neve Bölcsesség, anyám neve Gondolkodás.
Inkvizítor: Szóval innen fúj a szél?! Ezért képzeli, hogy az Inkvizíció felé emelkedhet? Arcátlan!
Vádlott: Méltóságod tudja legjobban, hogy csak a testet képesek elpusztítani, de a szellemet nem. Másként nem lenne hit. Ha nincs hit, nincs egyház, és akkor nincs Ön sem. Tehát ha Ön halálra ítél engem, akkor saját magát ítéli halálra.
A szellemnek, az építő ötletnek, a sötétség, az értelmetlenség a legjobb táptalaj. Ön elpusztíthatja a vádlottat, de nem pusztíthatja el az isteni adományt: a vágyat a megismerésre.
Az ember élete során mindig a számára könnyebb, célszerűbb utat fogja keresni.
Minél sötétebb van, annál több magvát kell, hogy elvessék az értelemnek, és a sok elvetett magból, sok fa ki is nő. A Tudás fái.
Ahogy fel tudtuk találni a kereket, ugyanúgy mást is fel fogunk, hozzám hasonlatosan kreatív emberek segítségével. A Világ fejlődni fog tovább. A kérdés: milyen gyorsan.
Képzett emberfők, gondolkodó köznépek nagyot tudnak ám lódítani azon a szekéren, amit Ön, és társai le akarnak láncolni. De ehhez Ön már gyenge.
Az őskeresztények ugyanezen a talajon vetették meg a lábaikat, de ezt Önnek jobban kell tudnia.
Inkvizítor: Micsoda égbekiáltó arcátlanság! Hogy mer oktatni?! Csak tudnám voltaképpen ki is ez az ember!? Hogyan is nevezik a tanítványai?
Őr: Ő Leonardo, a halhatatlan.
