Elfekvő

Az infúzió lecsepegett,
konzílium már nem látogat,
medikusok közt egy-egy,
használja ki, hogy gyakorolhat.

Magatehetetlenül heverek,
várom a megváltó halált,
- de életemben épp ez lenne kerek -
betolják még az ágytálat alám.

Bíznak, biztatnak olcsó hazugsággal,
de érzem már ők is unják,
zsúfolt kórterem, tele foglalt ággyal,
karjukat mellükön összefonják.

Valami többségi akaratról sutyorognak,
szemlesütve, szégyenkezve,
kérdéseimre dacból nem válaszolnak.
Ismerik a mertet a miértre?

„Mások akarták, a sokak, azok, nem mi,
agonizálni egy hangyányit tessék még,
hogy messziről is úgy lehessen látni,
ebben a kórházban minden rendben mén!”

Csak a méltóságomat zúzzák naponta porrá,
jelenem nincs, jövőm sohasem volt.
Úgy érzem magam, mint egy elvarázsolt ország,
ami nem több a térképen, mint egy apró folt.

Ebbe az apró plecsnibe belenyomorítottak
tízmillió embert kajánul vigyorogva,
de azok mosolyogva, ujjongva gyalogoltak,
arra, hol már régen ki volt ásva a csapda.

Ők a verem alján csücsülnek és a holdat lesik,
én az ágyhoz szegezve nyelem a könnyem.
Saját ostobaságukat egész komolyan veszik.
Nekem e sötétségben meddig kell még élnem?