Tollkoptató Művészeti Kezdemény
Kövessen
  • Főoldal
  • Rólam
    • Magamban beszélek...
  • Ízelítő írásaimból
    • Mesék >
      • Félperces mesék
      • A láthatatlan bátorság
      • Az élet vize
      • Elfogadás
      • Kicsit rossz, kicsit jó
      • Férjválasz
      • Mese a láthatatlan erőről
      • Szépek szépe
      • Ez már valami
      • A fenyő
      • Okosék országa
      • Nyúlkrampusz
      • Nyúlkrampusz 2
      • A meg nem értett tehetség
    • Líra >
      • Haiku >
        • Az évszakok játéka
      • Limerick >
        • Harc a zavaron
        • Englishman in Europe
        • Pokol
        • Lukat a csövön
        • A biogazdász
        • A nőorvos
        • Az "erényes" nő
        • Távolság
        • Férfiak
        • Euro limerickek
    • Próza >
      • 40 perc
      • A verseny
      • Az inkvizíció
      • Együtt
      • Megy a juhász a szamáron...
      • Nemiség és egyebek...
      • Eső szalonna
      • -Tlan, -tlen
      • Vérvétel
      • A törzsvásárlói kártya
      • Az ember, aki ráért
      • A macska
  • Műhelytitkok
    • Félreértelmező szótár
  • Szövegmágus
    • Megrendelési információk >
      • Árlista, megrendelés
  • Melegen ajánlom
    • Bonyolítok
    • Scribd
    • Miskolci Muzsikusok
    • Hangfelhő/Soundcloud
    • Még több vers
    • Még több kortárs vers
    • Még több kortárs irodalom
  • Közös többszörös
    • Poéma
    • Poét
    • Piszkozat
    • Pearltrees
  • Elmélkedések
  • Szikrák
  • Szó nélkül soha!
  • Hallgasson
  • Könyvesboltom
  • Tégy mindent rendbe!
  • Kapcsolat

Az ismeretlen szerző elmeséli, mit gondol a folyóirat szerepéről

3/6/2012

0 Comments

 
A cím nem igényel különösebb magyarázatot. Irodalmi lap révén, irodalmi folyóiratokkal kapcsolatos véleményemet fejteném ki e helyt.

Vannak elvakult, mindenre elszánt, lapszerkesztők, akiket nem lehet meggyőzni arról, hogy újságot – különösen nyomtatott lapot – kiadni egészen egyszerűen öngyilkosság.

Már a lapbejegyzés is egy olyan procedúra, amely előrevetíti árnyát a jövőbeli lapszerkesztői-kiadói felelősségre. Láthatjuk, hogy a médiahatóság marcona hivatalnokai nem a levegőbe beszélnek, mikor milliós nagyságrendű büntetéssel igyekeznek elrettenteni a kevésbé elkötelezett lapkiadót. Mert ugye a tartalom ugyanolyan fontos, mint a külcsín és nem csak azért nyílik fel a bírságtömb fedele, mert az impresszum hiányos egy lapban, hanem azért is, ami a tartalmat alkotó sorok közül kibogarászható és félremagyarázható.

Nem kell arra gondolnunk, hogy bősz hivatalnokok egész nap folyóiratokat olvasgatnak. Ha így lenne, nem lennének hivatalnokok, vagy legalábbis nem ennél a hatóságnál. Nem kell aggódnunk, kellő számú rosszindulatú, ámde időmilliomos nyomott fejű honfitársunk áll készenlétben, hogy a hazát szolgálja. Ő hazafias kötelességből még képes érteni az irodalomhoz és képes nem érteni valóság feltárásának mélységben történő értelmezéséhez. Szokták volt mondani, hogy van az a pénz amiért eljátszom a hülyét. Nos, sokan ezt teljesen ingyen teszik, hasznosságuk biztos tudatában. Tulajdonképpen nem tévednek, hiszen a parazitáknak is megvan a szerepük a táplálékláncban.

De nem kanyarodom ennyire messzire. Ott tartottunk, hogy röviden-tömören, aki lapot ad ki - mint például én is – annak orvosi megfigyelése, esetleg alapos vizsgálata javallott, főleg nyaktól felfelé.

Minek olyat gyártani - irodalmi lapokról beszélünk – amelyek általában B/5-ös nagyságúak, kemény fedelűek, nem elég nedvszívóak és dörzsölnek is. Mert, hogy ezeket csak azok olvassák, akik írnak bele, vagy megjelennek benne, az is biztos. Esetleg hozzá lehet számítani a „szakmát” - amelynek jelentős hányada szintén ír – illetve a megfélemlített diákokat, akik a jobb jegy reményében, vagy egészen egyszerűen az elégséges elérése érdekében döntenek úgy, hogy a méltán elfeledett, vagy soha fel nem kapott írók, tűzre való műveit nem eredetiben, hanem mestereik elemzésein keresztül próbálják megismerni, természetesen nem sok sikerrel. Ezek az elemzések jobban hasonlítanak az Örült naplójára, de nem olyannyira élvezetesek.

Vásárolnak még ezekből a periodikákból azok is, akik öngyilkosságot fontolgatnak és már unják a vacillálást. Gyorsan pontot akarnak tenni életük végére. Az eredmény garantált. Olyan is előfordul, hogy valaki nem tud aludni és ezért hajol a földig az újságos kioszkban, hogy magához szoríthassa a legújabb eladhatatlan számot. Láttam már tévedésből vásárlót is, aki egy korábbi nagy sikerű humormagazint vélt felfedezni egy kiadványban. Az olvasók töredéke szánalomból, megszokásból és esetleg - de ez már a science fiction határait súrolja – érdeklődésből vásárolnak a kortárs irodalom műremekeiből.

Igazságtalan vagyok a folyóiratokkal, hiszen a szépirodalom iránt könyvben sincs érdeklődés. Ezt a tendenciát nyugodtan ki lehet terjeszteni a könyvkiadásra is. Ha nem hiszik, menjenek be egy könyvtárba és ne törődjenek az internetezőkkel. Nyugodtan forduljanak a könyvtárosokhoz, akik kellő felvilágosítással szolgálnak, hogy kik és milyen célból járnak ma könyvtárba.

A ma felkapott egy-két szerző - aki az írás előtt talán pornózott, vagy haditudósító volt – kivételével a szépirodalom alatt roskadozó könyves standok közelébe sem mennek az emberek.

Milyen szerepet is tölt be akkor a folyóirat kérdezhetnénk magunktól kétségbeesve.

Ha valamilyen csoda – igen csoda, nem írtam el – folytán, esetleg, netalántán, véletlenül előbb kisebb, majd nagyobb csoportok lennének képesek kiszakadni a fogyasztói társadalom arc nélküli, jellegtelen „többénei” – itt az egyén ellentettjére gondolnék – közül és nem egy szakadék, hanem az élet felé indulnának el, talán volna rá esély, hogy a kialakult áldatlan állapotokon változtassanak. Törekednének arra, hogy minél több gondolkodó embert gyűjtsenek össze és szólaltassanak meg a közös jövőnk érdekében, szóval abban az ideális – egyébként az emberi léttel abszolút összeegyeztethető - helyzetben, ami a felvilágosult elméknek elengedhetetlen a sötét humanoidnak pedig maga a végzet, munkálkodhassanak, agyalhassanak, változtathassanak. Ebben a tevékenységben már van helye az olvasásnak -akár a szépirodalmat is – mivel az írók, költők valami prófétaszerűségként üzemelnének. Túl rövid az életünk ahhoz, hogy a bölcsesség felé vezető utat, mindenki végigjárja, ráadásul nem is vagyunk egyforma járásúak. Aki képes gondolkodni és érezni, az körülbelül 50 éves korára tisztában lesz a világgal. És ekkor kellene új projektbe kezdeni, ekkor kellene valamit letenni az asztalra, ami még nem volt, ami segít a következő generációnak, ami előrébb viszi a világot, amennyiben az igényt tart rá.

Felmerülhet a kérdés, hogy át lehet ugrani bizonyos fázisokat, nem kell végigszenvedni élethelyzeteket, hogy emelkedjünk abba a parnasszusi magasságokba?

Véleményem szerint igen.

Erre való az olvasás. Ez nem főszabály, de egy kellő érzelmi intelligenciájú ember, amihez nem kell idősnek lennie, csak lehetőleg lelkileg egészségesnek, aki eléggé empatikus és tud olvasni, nem kell, hogy végigélje a véres csatákat, haláltáborokat, súlyos betegségeket, hogy fogalmat alkothasson halandóságunkról, félelmeinkről, gyarlóságainkról. Magyarán odaállhasson, a bizonyos képzeletbeli rajtvonal mögé.

Jó alapot szolgáltathatnak az írók, akik saját eszközeikkel mutatják be ők hogyan élték meg a legkülönfélébb, embert próbáló élethelyzeteket. Ki ne érezte volna már azt a fájdalmat, félelemet, vagy épp ellenkezőleg, azt a kellemes melengető érzést,örömöt, boldogságot, melyet a tollforgatók jelenítettek meg számunkra, vagy segítettek hozzá, hogy a saját fantáziánk segítségével vetíthessük magunk elé, pendítsük meg a belső húrok által.

Egy jó irányzott mondat, egy találó, a főhős szájába adott megállapítás, egy csilingelő rím mind ezeknek a hatásoknak a kiváltását szolgálják. Tudatják velünk mit gondolnak, éreznek, betekintést engednek a lelkük bugyraiban, már ha az illető rendelkezett ilyennel.

Ez lenne az igazi rendeltetése az írástudóknak. De a megfelelő próféta kiválasztása nem egyszerű.

Magává prófétává, közvetítővé válni sem egyszerű. Bárki nem is alkalmas rá.

A folyóiratok lehetnek az oázisai azoknak a költő- és írókaravánoknak, amelyek róják az irodalom , a közélet, hol rögös, hol éppen süppedős útját. A folyóiratokban publikálva, az aktuális kérdésekre választ adó, abban állást foglaló szerzők alkalmat kapnak a bemutatkozásra. A közönség pedig megélve a mindennapok eseményeit, elolvasva az azt boncolgató írásokat, megítélhetik, hogy ki áll közel hozzájuk, kit találnak hitelesnek, akiben ezentúl megbíznak, akit alapul vesznek, esetleg más kérdések boncolgatásánál is.

A folyóirat a könyvvel ellentétben nagyon aktuális, nagyon érzékeny és nagyon interaktív is tud lenni. Persze ez mindig az olvasótól függ. Ezért fontos egy megfizethető és könnyen hozzáférhető, könnyen olvasható bázist létrehozni, amit én a folyóiratoktól roskadozó polcok képében látok.

Ehhez azonban nyitott, a közélet iránt érdeklődő közönség és ugyanilyen szerzőgárda is szükséges.

Ezt viszont jelenleg még ködbe vész előttem.

0 Comments

Öninterjú magammal 3.

30/5/2012

0 Comments

 
  • Újabb nekirugaszkodás. Szigorúan maradjunk a költőknél, akikről tudjuk, hogy írók is.
  • Így van. Maradjunk. Látom nem hagy nyugodni a téma.
  • Megmondom őszintén nem, de kíváncsian várom a mai kifacsart folytatást, magyarázatot.
  • Rendben. Csapjuk ki gyorsan a biztosítékot: szerintem főállású költő, nem lehet jó költő.
  • Akkor ki a fészkes fene?
  • Bárki, csak nem ő. Emlékszel mit mondtam? Nem az számít ma mit írsz, hanem, hogy ki írja. De az éremnek két oldala van. Ha egyébként saját környezetében, munkahelyén elismert személy fogalmaz meg bölcs gondolatokat – ha mindenkivel nem rúgta még össze a port - nagy valószínűség szerint a „mi kutyánk kölke” elv alapján jobban meghallgatásra talál, mint egy „vándorkszörűs”.
  • Igen ebben lehet valami, de csak akkor ha köztiszteletben áll.
  • Persze. De ezt le is szögeztük. A másik oldala érdekesebb számomra. Sajnos a tapasztalataim – amiket költők önvallomásaival támasztottam alá – azt mutatják, hogy finom legyek, a hivatásos költők finoman szólva probléma (és munka) kerülő emberek. Most mindenki levonhatja a maga következtetését, de fontosabb lenne józanul gondolkodni. Ha valaki egész életében másra sem vette a fáradtságot, mint, hogy alibi állásokat szerezzen, ami mellett nem túl eredeti és nem utánozhatatlan műveit megalkossa, mikor jutott ideje megismerni bármit is azon a szűk rétegen kívül, amit úgy hívnak kortárs irodalom. Számomra nem hiteles, aki semmihez sem ért. Szenvedni, világfájni ráérnek azután, hogy nyolc órát lerántottak valahol az irodalmon, kávéházakon és kocsmákon kívül. Egy hentes egyszerű, botcsinálta rímei hitelesebbnek hatnak, amennyiben a disznóölésről szól a vers, mint a cizellált, kicifrázott, de súlytalan, sehová sem vezető, semmire sem mutató, öncélú szógörgetegek.
  • Ezek apám, azért elég kemény szavak!
  • Kemény időket élünk és magát költőnek tartó firkásznak, ebből ki kell vennie a szerepét. Nem lehet már elbújni a kávéházakban – egyrészt nincsenek is klasszikus kávéházak – és nem lehet a mámorba menekülni.
  • Miért ne lehetne? Mindenki azt csinál, amit akar...
  • ...persze, csak akkor ne nevezze magát költőnek. Semmi gond! Lehet az asztalfióknak is írni, de ha valaki úgy érzi, írástudóként meg szeretné fogalmazni a tapasztalatait – amelyek mellesleg, nem is kizárólagosan az övéi – úgy, hogy abból mindenki - vagy a mindenki egy csoportja – könnyen, élvezetesen értsen és ezáltal valamit előmozdítson, a fejlődést segítse, akkor tessék dolgozni, hivatalt vállalni, gyereket nevelni és utána írni. Meglátjuk mennyi alkotás fog születni.
  • Valami azt súgja, hogy nem vagy kibékülve a mennyiségi mutatókkal sem.
  • Ha valaki a technika által kínált lehetőségek miatt lesz költővé, akkor az egészet megette a fene. Ilyen erővel, akár a Mars programban is részt vehetne. Persze az is áldozatokkal jár, na és komoly felkészüléssel,erre persze egy „csak” költő nem képes. Ő inkább leül a kis laptopja elé és lekarmol néhány kecskerímet, bedob egy-két felest és elégedetten hátradől. Mi végre?
  • Az elégedettséget sajnálod tán tőlük?
  • Amennyiben a túlélés, az életművészkedés keverve egy kis önbódítással bárkinek is elégedettséget okoz, úgy nem. Mert ezt nem sajnálni, hanem lesajnálni lehet csak. Ha valaki liberális gondolkodású és elfogadó, akkor az én vagyok, de nem fogadom el ezt a magatartást, a fent részletezett feltételek fennállása mellett.
  • Kemény vagy!
  • Azt hittem demagóg. Én azt mondanám szókimondó. Tudod szeretem nevén nevezni a gyereket...

0 Comments

Öninterjú magammal 2.

4/5/2012

0 Comments

 
  • Ez az apostol téma nem hagy nyugodni.
  • Az a jó. Esz a fene.
  • Esz ám.
  • Az a jó ha esz, ha nagyon esz. Akkor hamar eljutsz a „megvilágosodásig”.
  • Térjünk vissza inkább a költők szerepére.
  • Szeretném tisztázni, a költőt gyűjtőfogalomként használom. Minden író embert ebbe a kategóriába sorolok. Egyszerűsítek ugyanakkor egyértelműsítek.
  • Értem, nehogy összekeverjük az irodistával.
  • Valahogy úgy.
  • Felelősség. Ezt a kérdéskört járjuk végig ha szabad javasolnom.
  • Mindent szabad, a kérdés, hogy elfogadom-e a javaslatot. Vicc volt. Persze.
  • Jót nevettem. Pedig idáig úgy tudtam kifinomult a humorérzékem.
  • Tévedni emberi dolog. „Alea iacta est” ahogy a művelt ember mondaná. Ja, nem. Ez más. Tévedtem, bocs!
  • Ezekkel a sziporkákkal felhagyhatnál!
  • Ok chef! A felelősség kérdése, mely téged olyannyira gyötör. Véleményem szerint – mint azt már korábbi interjúban kifejtettem – hatalmas. Most annyival egészíteném ki, hogy lehetne. Óriási lehetne, de nem az.
  • És miért nem?
  • Először is mert nem olvasnak eleget az emberek. Aki olvas, az sem azt amit kellene.
  • Kellene? Van ilyen kánon?
  • Ha az életünk végességét számba vesszük, akkor mindenképpen érdemes egy határt húzni. Ez csak azokra érvényes, akik tudni szeretnék, miért így vagy, úgy alakul az élet, az életük. Akik csak beleélnek a vakvilágba és a problémamegoldásuk abban merül ki, hogy részegen szidják a rendszert, azoknak nem kell olvasniuk. Azt hiszem egy bizonyos stádium után felesleges. Lehet annyira mélyre süllyedni, ahonnan már nincs visszaút. Ők előbb utóbb a civilizáltabb, de akár a magyar társadalom peremére sodródott tagjainak tekinthetők.
  • Miért, van különbség?
  • Ha ezt a kérdést komolyan tetted fel, most felállok és befejeztük az egészet.
  • Ne kapd fel a vizet! Nem úgy értettem.
  • De. Úgy értetted, mert máskülönben ekkora zöldséggel nem rukkoltál volna elő. Óriási különbség van a magyar és a civilizált társadalmak között. Lehetnénk elméletileg mi is civilizáltak, csak ahhoz fel kellene hagyni egy s mással.
  • Mire célzol?
  • Ez egy külön interjú témája lehetne. Kivételesen ne mossuk egybe a dolgokat!
  • Rendben van, te vagy a főnök.
  • Vagyok én egy nagy csudát! Ne nyalj nekem, mert attól hányok!
  • Jó, ne fussuk a köröket! Szóval tételezzük fel, hogy olyan civilizált országban élünk, ahol az emberek kanonizált irodalmi élményeiket már kielégítették és most valami újra vágynak. Nem szeretem a sci-fit, de legyen. Ha mindent elolvastak, amit egy európai értelemben vett művelt embernek el kell olvasnia – és én itt most teszek a változó világ dumára – akkor nem nagyon lesz igény arra a sok szemétre, amit ma irodalom fedőnév alatt az olvasók, a gyenge akarattal bíró, könnyebb ellenállás felé mozduló olvasók elé tárnak. Anélkül, hogy a „Kánont” elolvasnák sincs igényük rá, csak ezt nem tudom nekik elmagyarázni. Ugyanis a csordaszellem közösségi elbutulást igényel. Nehéz nemet mondani az agyatlan masszának. Bezzeg, ha klasszikuson nőtt volna fel az illető, jó pár megoldási modellt ismerne, de hát...
  • Ne bezzegelj, mert ezt meg én nem bírom! Ezt a legkönnyebb mondani. Megoldást adj!
  • Ott van az orrod előtt, sőt mindenki orra előtt. Csak nem kellene olyan magasra tartani. Nem kell azt hinnünk, hogy tévedhetetlenek vagyunk. A kisgyermek naivitásával kell az ismeretlen dolgokhoz állnunk. Amit nem tudunk, kérdezzük meg! Nem kérdezni, hanem butának maradni szégyen. Persze nem véletlenül nem érkeznek a kérdésekre válaszok. Tudatlanság, kétszínűség, megtévesztési, elterelési szándék is állhat a hallgatás, vagy a kérdésgyilkos válaszok mögött.
  • Kérdésgyilkos válasz?
  • Ha emlékszel még a matekórákra, amikor a föld alá bújtál volna nehogy felszólítsanak. Miből eredt ez a teljes tudatlanságod?
  • Nem tanultam. Eleget. Nem érdekelt.
  • És miért nem érdekelt? Mert nem volt érdekes és nem is értetted. Sem érdekessé nem tették a tárgyat, se nem válaszolták meg a feltett kérdéseidet. Ha mégis, egy életre elment a kedved a kérdezéstől. Egyszer lehet kérdezni egy matektanártól, jó esetben kétszer is, de háromszor. Kizárt.
  • Lehet, hogy elvesztettem a fonalat, de miként kapcsolódik ez a témánkhoz?
  • Valami olyasmiről beszélgettünk, hogy költő prófétaszerepben, bocsánat apostol, na meg az olvasás szükségszerűsége. Mivel nem olvasunk, vagy nem olyat, amilyet kellene – nem illene, hanem kellene – nem kapunk készen megoldási modelleket a valós életben felmerülő problémáinkra. A józan gondolkodáshoz némi integráció szükséges, de a semmit nem lehet integrálni, így születnek a hamvában holt ötletek. Erről bárki tanubizonyságot szerezhet napi szinten honfitársaink probléma megoldásának elszenvedő alanyaiként. Akinek van olyan szomszédja, aki kisgyermekeivel, csak artikulátlanul üvöltözve képes kommunikálni, annak egyetlen kérdés merülhet fel: minek szül az ilyen? De szül és az empátia szikráját sem lehet fellelni benne. De ez egy anya elvileg, itt nem empátiáról, hanem anyaságról kellene beszélnünk. Tudja egyáltalában ez a nő mit csinál? Kötve hiszem.
  • És ha olvasott lenne, akkor tudná?
  • Nézd! Nevelni sokféleképpen lehet, de leghatékonyabban példamutatással. Ha a szülei nem tudtak neki kellő mintául szolgálni, valaki mást tekintett követendőnek és esetünkben feltételezhetjük, hogy nem Brunszvik Erzsébetet. Nem lehet példa, akiről nem is tudunk, hogy létezik. Létezett viszont Mari, vagy Böske a galeriből, aki olyan g..ijól elküldte a jó édes anyjába azt a tahó Pityut, hogy csak na. És ez vésődött be, de mélyen, nagyon mélyen.

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, ki is valójában

18/4/2012

0 Comments

 
Csalódást kell okoznom, de az ismeretlen szerző bizony ismeretlen. Már amennyire ebben a világban az internetes alkalmazásokat használók megőrizhetik identitásukat és anonimitásukat.
Nem bújócskázom és még csak macska-egér játékot sem játszom.
Képtárakban, múzeumokban járva gyakran látjuk ezt a műalkotás szerzőjének megjelölésére. Számtalan csodás remekművel örvendeztették meg évszázadok óta az emberiséget. Sok műremek fennmaradt, még több sajnos nem.
Amikor mondjuk egy festmény előtt állok, mindig elgondolkodom rajta, mennyi munkába tellett így, vagy úgy megfesteni, milyen körülmények között készülhetett, hány nap alatt és így tovább. Gyakorlatilag belebújok a művész bőrébe. Ha köztudomású a műremek alkotásának helye, akár el is zarándoklok, hogy a levegőt is magamba szívjam, melyet egykor a mester is tett, miközben ecsettel cirógatta a vásznat. Hasonulás, de nem teljes. Megismerni és megérteni szeretném az alkotót, mivel nem áll módomban feltámasztani. Adatott neki idő annyi, amennyi. Ezzel élhetett, jutott ameddig jutott, mi szerencsénk az, hogy megismerhettük.
De ha végiggondoljuk azt a sok száz és ezer évet, világszerte sok száz és ezer műremeket alkottak. Azt is inkább csak sejtjük, mint tudjuk, hogy az idők során mennyi semmisülhetett meg. Felbecsülni sem lehet, hogy csak az elmúlt ezer évben hányan működtek csak Európában. Ha minden fennmaradt festménynek 100 elenyészett volna is csak az ára – de ismétlem magam, megbecsülni sem lehet - akkor szinte beleborsózik a hátam, mikor magam elé képzelem az ismeretlen szerzők, soha meg nem talált műveit. Mint Ali Baba kincses barlangja, ami nem ékszerekkel, arannyal hanem a művészet mérföldköveivel van tele. Így képzelem magam elé, ami már nincs többé, hadseregként azokat, kiknek keze nyomát mindezek viselik.
Rajtam kívül, korunkban ezer és ezer író, költő, festő, szobrász és még ki tudja miféle önkifejezési formák gyakorlói dolgoznak lázasan, vagy hidegvérrel. Néha megtérül a belé fektetett energia, de leginkább nem. Töredékük válik csak ismerté, de még ez sem jelenti, hogy meg is tudnának élni abból, amit csinálnak. Vagy mégis? Ha valamennyien az ismeretlenség leple alatt dolgozunk, alkotunk, úgy minden ismeretlen műremek a sajátunk is egyben. Egyetlen művész, sőt természetes vész sem kívánhat annál többet mint, hogy mindenhonnan az ő alkotása mosolyogjon a közönségre. Amelyik kép aljára a „Készítette ismeretlen művész/festő/szerző 21.század” feliratot biggyesztették, az mind a mi sajátunk. Kicsit olyan ez mint a népművészet. Nem a klasszikus értelemben vett, hanem a rendeltetése szerint népművészet. A nép és nem a nemzet műveli, a nép és nem a nemzet örömére. Korlátokat nem tűr, szabadon áramlik, akadályt nem ismer. Csak a butaság, közömbösség, igénytelenség lassítja a terjedését.

Szeretnék szellő lenni a „népművészet” viharában....


0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, hogyan is ír verset

17/4/2012

0 Comments

 
Mint általában az életben semmit sem csinálok megszokások rabjaként. Életvitelem, időbeosztásom meglehetősen nehezen tolerálható. Ha például egy kastélyban, vagy egy nagy tanyán élnék, ahol több helyiség, vagy több szoba is rendelkezésre állna, nem is lenne semmiféle gond.
De ennek pont az ellenkezője az igaz.
Az első leküzdésre váró probléma a „hogyan ne verjem fel az egész házat, mikor írok”.
Ezzel el is árultam, hogy zömében éjjel írok.
Hogy miért? Egészen egyszerűen csak akkor van időm. (az éjjel alatt a 22-06 óra közötti időszakot értem).
Miután nyolc óra munka után, következik a 8 óra kötelességteljesítés, nem is marad más hátra, mint, hogy a fennmaradó 8 órában megváltsam a világot. Mivel a világ nem betétdíjas én pedig nem tudok számolni, a valóságban csak 6 órát foglalkozom a munka után minden mással, ami meg nem fizetett, illetve megfizethetetlennek számít. A születés és fogszabályozáson kívül gyakorlatilag mindenben kompetens vagyok. Egyszer például majdnem levezettem egy szülést, de a szülő anya és én sajnos fizikailag több kilométer távolságra voltunk egymástól és ráadásul nem is ismertem a hölgyet. Utólag sem tudtam meg, hogy egészséges fiúgyermeknek adott életet. (3.67 kg. 54 cm)
Tehát ott tartottunk, hogy este 8 felé kezdenek rendeződni körülöttem a viszonyok – főleg vasár és ünnepnapokon – így azonnal el is kezdhetném akár az alkotást. Előbb persze elolvasom a másik 327 levelet, amit a munkaidőben (jaj a főnök meg ne lássa) elolvasott 218 levélen kívül táraztam be, mert első ránézésre bonyolultabb megítélésűnek tűnt. Hiába a levelek már csak ilyenek. Ha ezzel és a hírek elolvasásával (három alkalommal naponta) végeztem, máris nekieshetek verselni. Természetesen ez az átgondolt időmenedzsment, nem csak a verselésre, hanem valamennyi szépírói munkálkodásomra érvényes.
A verses naplómra szánt kötelező napi egy verset az estek döntő többségében lapzárta előtt (éjfél) 2 órával kezdem el megírni. Valami csoda folytán idáig még mindig elkészültem vele. Valahogy úgy tolonganak a gondolatok, ötletek a fejemben. Sokszor fizikai korlátaim miatt nem tudok gyorsabban, vagy többet írni, ami rendkívül frusztrál.
Tisztában vagyok vele, hogy a magyar fül a kétnegyed és a négynegyed páros lüktetését tolerálja, ehhez képest nem kivagyiságból, hanem kísérletként előtérbe helyezem a háromnegyedes és a hatnyolcados ritmust, továbbá előszeretettel alkalmazok páratlan számú sorokat és versszakokat.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vers alapgondolata, mondandója, problematikája jelenik meg mielőtt hozzáfogok az íráshoz, nem a kinézete, ezért szándékossággal nem vagyok megvádolható. Nem kis nagyképűséggel olyat írok, amilyet akarok. Előszeretettel szoktam játszani a megadott szavakból, megadott témában, időre történő költést.
Képtelen vagyok - vagyis képes vagyok, de az imázsomat nem rombolom - rímek nélküli verset írni, hatásvadász szándékkal mesterségesen eldeformált verset írni, értelmetlen, öncélú verset írni, szógörgeteg, csillámnyuszi, futó labdarózsa, törékeny bíborcsóka, fehér vérét a hóba ontja verset írni és különösen hajdefájokmagamnak verset írni. Viszont szeretem a tejcsokoládét, étcsokoládét, tömör csokoládét…..
Verseimet leghamarább éjfél után egy perccel hozom nyilvánosságra, akkor viszont fanfárok kíséretében.
A nem publikálásra, vagy nem internetes publikálásra szánt írásaimat, hasonló körülmények között kovácsolom össze. A könnyebbség csak annyiban áll, hogy időhöz nem vagyok kötve. Általában majdnem minden vers, három másik témát vonz magával, tehát örökké le vagyok maradva. De ez csak a versek papírra vetett, vagy más módon a nyilvánosság számára is látható manifesztálódására vonatkozik, mindent megírtam már ugyanis, csak nem mindent fektettem papírra.
Na, ezt csinálják utánam!

0 Comments

Öninterjú magammal

12/4/2012

0 Comments

 
  • Van-e a költőnek felelőssége?
  • Van.
  • Csak így egyszerűen?
  • Van bizony, de még mennyire!
  • Úgy érzem elkomolytalankodod a kérdést.
  • Nem én. Én nem.
  • Ha nem, meg tudnád mondani a felelősség miben áll?
  • Hogyne!
  • És meg is mondod?
  • Persze. A költő próféta, apostol, a költő nem tévedhetetlen, nem csalhatatlan. Példa. Követendő, vagy inkább elrettentő.
  • Magadat hová sorolod?
  • Leküzdendő akadály. Érvekkel kevésbé, közönnyel, erőszakkal annál inkább.
  • Miért kell bárkit is akadályozni?
  • Ez a bárkitől függ. Mindenkinek a magáét. Én a bennük élő fóbia, szorongás,önámítás, hazudozás, a maguk előtt is titkolt örömök, bánatok,emlékek,vágyak,félelmek kivetítése vagyok. Ha engem utálnak, magukat utálják, ha szeretnek, szintén.
  • Ahá, szóval erre szolgálna az ismeretlen szerző titulusa?
  • Erre leginkább azt felelném, hogy nem kérdezni, hanem válaszolni nehéz. Pontosabban megtalálni a módját, hogyan ne válaszoljunk a minket nyomasztó kérdésekre. Ha én kérdezek, akkor lehet azt vitatni, azért ami, vagy aki vagyok. De mit kezdhet az ember egy ismeretlen szerzővel?
  • Így véded magad?
  • Látom nem érted. Nem magam védem, hanem az engem olvasót gyötröm, vagy szórakoztatom.
  • Szadista vagy?
  • Amennyiben a humanizmus egyenlő a szadizmussal, akkor igen. Mindenki előtt ott áll a szabad választás lehetősége. Kedve szerint bármikor befejezheti olvasásomat, távozhat az előadásomról. Senki nem fog rárivallni, hogy nem lát tőle.
  • Valóban ennyire nem érdekel az emberek véleménye?
  • De. Nagyon is. A véleményük érdekel, nem a képzelt betegségük, vélt, vagy valós sérelmeik.
  • De be kell látnod, hogy nem mindenki képes túllépni a saját árnyékán.
  • Belátom. Én várok, várakozom addig, míg annyira nem lesz hűvös abban az árnyékban, annyira fog fájni az életük, hogy meg akarnak szabadulni a kíntól. Ehhez keverek nekik koktélt. Minél többet fogyasztanak és minél hamarább, annál inkább kell vizelniük. És akkor megszabadulnak attól a sok felhalmozódott méregtől. Csak jelezni szeretném, ha valaki hirtelen 2-3 litert iszik, nem is a hólyagja fog szétrobbanni, hanem a vastagbél utolsó traktusai nem fogják tudni visszaszívni a vizet és akkor...
  • És akkor?
  • Akkor berittyent. Mindent elenged. A sok salakot kiengedi magából.
  • És ettől megoldódik a helyzete?
  • Kérdezz meg egy székrekedésest erről az állapotról!
0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért nem elemez verset

11/4/2012

0 Comments

 
Elég termékeny vagyok, hála annak a magasságosnak, akiben még nem döntöttem el hiszek-e vagy sem.

Bizony ha valaki egy korábbi versemet felolvasná egy előadóesten elképzelhető lenne az is, hogy rá sem ismernék. Egy idő után biztos, főleg a terjedelméből, de egy két sor esetében egyetértve az abban megfogalmazottakkal helyeslően bólogatnék, de nem esne le a 20 fillér.

Vagy nem biztos.

Felületes lennék talán? Nem hinném. Inkább a versek, írások keletkezésénél kell keresni az okokat.

Mikor verselek, valamilyen engem foglalkoztató témát, az aktuális lelkiállapotom függvényében dolgozok fel. Tehát a mottóm: akkor és ott.

Nem mintha másnap már nem lenne érvényes a gondolatmenet – ez többek között annak is köszönhető, hogy örök érvényű kérdéseket feszegetek – de leginkább adott pillanatban érzem azt, hogy sikerült kifejeznem magam.

Ha látnék néhány kétségbeesett próbálkozást, miközben a feketén fehéren lefektetett mondandómat értelmezni próbálják valószínűnek tartom, hogy távozásba lépnék, magára hagyva a műkedvelőt, ne kelljen hallania a harsány kacajomat. Elégedetlenkedő verseim esetében pedig,azért tartanám helyesnek magamat kivonni a frontvonalból, mert félő, hogy rajtam vernék el azt a port, amit felkavartam.

Feltételezem valami hasonló módon írtak nagyjaink is és őket is megviselte volna, ha hallották volna mit is akartak kifejezni ezzel, vagy azzal a versszakkal.

Még szerencse, hogy haláluk után váltak tananyaggá, mert ellenkező esetben ők ütötték volna agyon az esztétát.

A kortárs költészettel merőben más a helyzet. Itt még élő költők verseiről kell úgy véleményt alkotni, hogy ne tűnjön seggnyalásnak – habár – vagy ne kergessük őket az öngyilkosságba.

Bizony veszélyes dolog a kortárs irodalom én mondom néktek!

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért is nem ad ki könyvet

10/4/2012

0 Comments

 
A könyvkiadás hatalmas üzlet manapság. Igaz legalább 3000 példányt meg kell jelentetni ahhoz, hogy legalább nullszaldós legyen a kiadvány. A kiadás – és most itt első sorban a magánkiadásokra gondolok (továbbiakban hiúság vására) – egyvalakinek éri meg: a kiadónak.

Az íráshoz való viszonyom, a küldetéstudat és az üzleti lehetőség viszonya sokáig nem mutatott egyenlő mérleget, de ahogy öregszik érik az ember, egyre jobban belát a kulisszák mögé, ráadásul az a bizonyos viszony is alakult.

Így vagy úgy, de a legtöbb költő, író nem magának ír, hanem a nyilvánosságnak. Talán azon sem sértődnek meg, ha jelentkezne, aki ezért a tevékenységükért pénzt kínál. (Erre van egyébként a legkisebb esély)

Nem vagyok kivétel ez alól én sem. Sokáig vívódtam, kerestem a választ, miért is írok. Figyelték a szót: írok, nem írjak. Ez azt jelenti, hogy már írtam, mikor az okát kezdtem el keresni.

Úgy érzem meg is találtam. Névválasztásommal remélem egyértelműen deklaráltam, nem én, hanem az írásaim és azok hatása fontos. Nem követek el mindent és még annál is többet, hogy a nevemet a köztudatba dobjam, pedig ennek technikai hátterével tisztában vagyok. Az eredményességében már kételkedem.

Igazi magvas gondolatokat tartalmazó írásaimat közkincsé szeretném tenni. Okuljon belőle, akinek van szeme hozzá. Ezért könyvet kiadnom azt hiszem nem csak felesleges, hanem luxus is lenne. Én ingyenes munkámmal járulok hozzá a „közjóhoz”.

Annyira nem vagyok hiú, hogy súlyos tízezreket fizessek azért, hogy lássam nyomtatásban a nevem, majd elajándékozzam a rokonaimnak, barátaimnak, mert igazi piaca ezeknek a magánkiadott könyveknek nincs. Aki volt már papírgyűjtésen, vagy járt szeméttelepen, esetleg olcsó könyvvásárokon, az láthatja mi lesz a könyvek sorsa. Zúzda. De előbb sokszori leértékelés, majd mikor olyan szintre süllyedt az ára, hogy fazékalátétnek megvásárolni már nem drága, akkor hazavisznek belőle egy-két példányt. (asztalláb billegését is meg lehet szüntetni vele). Ha ajándékba kap belőlük az ember, csak azon imádkozik, nehogy dedikálva legyen, mert akkor nem lehet továbbajándékozni. De, hogy feleslegesen ne szaporítsam a szót, a vége a MÉH telep.

Engem ne dobjanak a MÉH telepre, főleg ne a magánkiadásomat.

Ha lenne olyan elszánt kiadó, aki lát fantáziát a munkámban és belém ruházna némi pénzmagot, az más. Az mehet. Az megtisztelő is lehet. Ha kifejezetten könnyen emészthető és szórakoztató könyveket írnék, nekik kifejezetten ezt az utat szánnám. Ismétlem, szórakoztató és könnyen emészthető (aprópénzre váltás) könyvek. Igen, ennek nem mondanék ellent. Hülye azért nem vagyok.

A képlet összefoglalva a következő:

  • tartalmas, magvas, előremutató írás - közkincs, max. e-bookban megjelentetve. Magánkiadás kizárva.

  • Könnyen érthető, szórakoztató (ponyva) kiadó felkérésére korlátlanul.

    Magánkiadás kizárva.
 A nagy dilemma a következő: mi van ha a kiadó a magvasat, tartalmasat akarja kiadni?

Én azt mondom csoda, ez bizony csoda lenne, de valahogy megbirkóznék ezzel a paranormális jelenséggel.


0 Comments

    Archívum

    April 2016
    May 2015
    March 2015
    February 2015
    November 2014
    March 2014
    November 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012

    Címkék

    All
    Anonimitás
    Apostol
    Folyóirat
    írás
    író
    Irodalom
    Költő
    Könyvkiadás
    Magánkiadás
    öninterjú
    Próza
    Vers

    RSS Feed

Powered by Create your own unique website with customizable templates.