Öninterjú magammal 3.

• Újabb nekirugaszkodás. Szigorúan maradjunk a költőknél, akikről tudjuk, hogy írók is.
  
• Így van. Maradjunk. Látom nem hagy nyugodni a téma.
  
• Megmondom őszintén nem, de kíváncsian várom a mai kifacsart folytatást, magyarázatot.
  
• Rendben. Csapjuk ki gyorsan a biztosítékot: szerintem főállású költő, nem lehet jó költő.
  
• Akkor ki a fészkes fene?
  
• Bárki, csak nem ő. Emlékszel mit mondtam? Nem az számít ma mit írsz, hanem, hogy ki írja. De az éremnek két oldala van. Ha egyébként saját környezetében, munkahelyén elismert személy fogalmaz meg bölcs gondolatokat – ha mindenkivel nem rúgta még össze a port - nagy valószínűség szerint a „mi kutyánk kölke” elv alapján jobban meghallgatásra talál, mint egy „vándorkszörűs”.
  
• Igen ebben lehet valami, de csak akkor ha köztiszteletben áll.
  
• Persze. De ezt le is szögeztük. A másik oldala érdekesebb számomra. Sajnos a tapasztalataim – amiket költők önvallomásaival támasztottam alá – azt mutatják, hogy finom legyek, a hivatásos költők finoman szólva probléma (és munka) kerülő emberek. Most mindenki levonhatja a maga következtetését, de fontosabb lenne józanul gondolkodni. Ha valaki egész életében másra sem vette a fáradtságot, mint, hogy alibi állásokat szerezzen, ami mellett nem túl eredeti és nem utánozhatatlan műveit megalkossa, mikor jutott ideje megismerni bármit is azon a szűk rétegen kívül, amit úgy hívnak kortárs irodalom. Számomra nem hiteles, aki semmihez sem ért. Szenvedni, világfájni ráérnek azután, hogy nyolc órát lerántottak valahol az irodalmon, kávéházakon és kocsmákon kívül. Egy hentes egyszerű, botcsinálta rímei hitelesebbnek hatnak, amennyiben a disznóölésről szól a vers, mint a cizellált, kicifrázott, de súlytalan, sehová sem vezető, semmire sem mutató, öncélú szógörgetegek.
  
• Ezek apám, azért elég kemény szavak!
  
• Kemény időket élünk és magát költőnek tartó firkásznak, ebből ki kell vennie a szerepét. Nem lehet már elbújni a kávéházakban – egyrészt nincsenek is klasszikus kávéházak – és nem lehet a mámorba menekülni.
  
• Miért ne lehetne? Mindenki azt csinál, amit akar...
  
• ...persze, csak akkor ne nevezze magát költőnek. Semmi gond! Lehet az asztalfióknak is írni, de ha valaki úgy érzi, írástudóként meg szeretné fogalmazni a tapasztalatait – amelyek mellesleg, nem is kizárólagosan az övéi – úgy, hogy abból mindenki - vagy a mindenki egy csoportja – könnyen, élvezetesen értsen és ezáltal valamit előmozdítson, a fejlődést segítse, akkor tessék dolgozni, hivatalt vállalni, gyereket nevelni és utána írni. Meglátjuk mennyi alkotás fog születni.
  
• Valami azt súgja, hogy nem vagy kibékülve a mennyiségi mutatókkal sem.
  
• Ha valaki a technika által kínált lehetőségek miatt lesz költővé, akkor az egészet megette a fene. Ilyen erővel, akár a Mars programban is részt vehetne. Persze az is áldozatokkal jár, na és komoly felkészüléssel,erre persze egy „csak” költő nem képes. Ő inkább leül a kis laptopja elé és lekarmol néhány kecskerímet, bedob egy-két felest és elégedetten hátradől. Mi végre?
  
• Az elégedettséget sajnálod tán tőlük?
  
• Amennyiben a túlélés, az életművészkedés keverve egy kis önbódítással bárkinek is elégedettséget okoz, úgy nem. Mert ezt nem sajnálni, hanem lesajnálni lehet csak. Ha valaki liberális gondolkodású és elfogadó, akkor az én vagyok, de nem fogadom el ezt a magatartást, a fent részletezett feltételek fennállása mellett.
  
• Kemény vagy!
  
• Azt hittem demagóg. Én azt mondanám szókimondó. Tudod szeretem nevén nevezni a gyereket...