Tollkoptató Művészeti Kezdemény
Kövessen
  • Főoldal
  • Rólam
    • Magamban beszélek...
  • Ízelítő írásaimból
    • Mesék >
      • Félperces mesék
      • A láthatatlan bátorság
      • Az élet vize
      • Elfogadás
      • Kicsit rossz, kicsit jó
      • Férjválasz
      • Mese a láthatatlan erőről
      • Szépek szépe
      • Ez már valami
      • A fenyő
      • Okosék országa
      • Nyúlkrampusz
      • Nyúlkrampusz 2
      • A meg nem értett tehetség
    • Líra >
      • Haiku >
        • Az évszakok játéka
      • Limerick >
        • Harc a zavaron
        • Englishman in Europe
        • Pokol
        • Lukat a csövön
        • A biogazdász
        • A nőorvos
        • Az "erényes" nő
        • Távolság
        • Férfiak
        • Euro limerickek
    • Próza >
      • 40 perc
      • A verseny
      • Az inkvizíció
      • Együtt
      • Megy a juhász a szamáron...
      • Nemiség és egyebek...
      • Eső szalonna
      • -Tlan, -tlen
      • Vérvétel
      • A törzsvásárlói kártya
      • Az ember, aki ráért
      • A macska
  • Műhelytitkok
    • Félreértelmező szótár
  • Szövegmágus
    • Megrendelési információk >
      • Árlista, megrendelés
  • Melegen ajánlom
    • Bonyolítok
    • Scribd
    • Miskolci Muzsikusok
    • Hangfelhő/Soundcloud
    • Még több vers
    • Még több kortárs vers
    • Még több kortárs irodalom
  • Közös többszörös
    • Poéma
    • Poét
    • Piszkozat
    • Pearltrees
  • Elmélkedések
  • Szikrák
  • Szó nélkül soha!
  • Hallgasson
  • Könyvesboltom
  • Tégy mindent rendbe!
  • Kapcsolat

Pályázni édes, pályázni jó ...?

30/4/2016

0 Comments

 
Pályázni, pályázni és még egyszer csak pályázni! - hangzik a csatakiáltás és erre indulnak harcba írók, költők, vizák, márnák, pontyok, halporontyok, vörösszárnyú keszegek.
Nem számolnak, nem látnak, csak rohannak, hogy megnyerjék, hogy elérjék, hogy hazavigyék, hogy megegyék, hogy …
 
Aztán hazamennek a legények és csendben várnak a setétben, csendben, csak csendben, ahogy a hetek telnek rendben és az a fránya válasz, az az értesítés nem és nem akar megérkezni, az a fene hirdetmény nem és nem akar megjelenni. Majd egyszer csak megjelenik, amikor már (csaknem) mindenki lemondott róla és elfejtette.
Ebből, fájdalom az derül ki, hogy nem ő, hanem valaki egészen más nyerte el és bizony nem ad belőle, nem osztja meg, hanem hazaviszi és az egészet maga eszi meg.

Ekkor beáll az általános, vesébe hatoló letargia, hogy ilyen és olyan igazságtalan a világ, hiszen én sokkal, de sokkal és amúgy is, ki az az a … (ez a kérdés éppenséggel engem is foglalkoztat) akiről semmit nem tudni és amit tudni is, nos, az sem derít jobb kedvre.

A zsűri összetétele elég ingoványos, a kiírás tarkállik a helyesírási hibáktól, de legalábbis nem nélkülöz belőlük egyet-kettőt. Magyarázatban, fel- majd levezetésben hiba nincs, de valami bűzlik és nem ám Dániában, hanem az elbírálók körül, de ott irtózatosan, hiszen, ha meg kell magyarázni, ki kicsoda, akkor talán – nem is tudom ki merjem-e mondani – nem is biztos, hogy akkora ászok, annyira kompetens személyek, mint amennyire színezik magukat, de ugyanakkor jó esély van rá, hogy szélhámosok.

Éppen ma jár le egy pályázat beadási határideje, amin csaknem elindultam, de a hatodik érzékem és a szemem súgott, – a képzavar szándékos - ezért visszafogtam a lovakat és csak magamnak – egy későbbi könyvembe – írtam meg a pályázati felhívásban szereplő témát.

Nevezési díj nincs, viszont a nyeremények összértéke sem éri el a húszezer Forintot, amivel nem is lenne okvetlenül gond, hiszen az eszmei … hagyjuk már!

Pénzért pályázunk és dicsőségért. Tíz független – a pályázat kiírójának baráti köre, vagy családja – olvasó véleménye ne legyen már elbírálási alap, ne legyen már indikátor!
Nevezési díj nincs – mint ahogy ezt már írtam – de kötelezem magam, hogy az antológiakötetből (már megint ez a fránya antológia – vásárolok két példányt potom négyezerért. Ugye milyen aranyos?
Két két pályázaton is szerettem volna részt venni, ami nem is került volna többe, mint nyolcezer, ezért viszont bekerülhettem volna egy olyan könyvbe, ami kereskedelmi forgalomba soha nem kerül, vagy ha kerül is, a kutyát sem fogja érdekelni.

Ha valakinek kuporog kétezer a zsebében és van egy fél asztalfióknyi írása, amit sikerül száz oldalba összetömörítenie, bármelyik nyomda, vagy könyves műhely kiadja neki, akár egy példányban is. De, ha ne adj Isten rászán tízezret, akkor már öt embert (vagy még annál is többet) örvendeztethet meg exkluzív ajándékával a nagyreményű, jóhiszemű pályázó.
Fokozzam?

Nem teszem, helyette az ilyen pályázatokat el-, a kiírókat pedig megvetem. 
0 Comments

Öninterjú arról, hogy nem sok-e az az öt kötet?

26/5/2015

0 Comments

 
-Nem sok hirtelen ez az öt kötet?
-Nem hirtelen születtek, de valóban hirtelen jelentek meg. Ez tűnhet egyfajta kapkodásnak, dömpingnek.
-Első pillantásra minden esetre megdöbbentő, de nem állítanám, hogy lehengerlő. Inkább olyan kényszer szülte, olyan „csinált”.
-Nézd, ha több év munkájának gyümölcséből válogatni „csinálásnak” számít, akkor ilyen értelemben valóban csináltam a könyveket. Nem történt más, mint a felhalmozódott értékek kiárusítása. Most találtam lehetőséget arra, hogy úgy jelentessem meg a rég fektetett verseket, hogy lehetőség szerint minél több ember, minél egyszerűbben és minél olcsóbban juthasson hozzá.
-És persze te se gatyásodj le.
-Eleget fizettem már mások úri huncutságai miatt, elég pénzembe került már mások tehetetlensége és gusztustalan dőzsölése. Egyszer talán megengedhetem magamnak, hogy a befektetett munkán kívül többet ne áldozzak!
-Legalább null szaldóra kijössz? Vagy ennél nagyra törőbb terveid vannak?
-Mint minden írónak. Minimum világhír és mesés gazdagság. De félre a viccel! Örülnék neki, ha tiszte megélhetést biztosítana az írás, de a realitások talaján maradva, nem hiszem, hogy akár ez az öt kötet, akár az ezeket követőek eladásaiból megyek majd mondjuk üdülni.
-Ehhez így nem lehet hozzáállni!
-Ehhez csak így lehet hozzáállni. Magyarországon élünk, magyarul írok ezekben a kötetekbe, magyar verseket. Attól függetlenül, hogy ezek elérhetőek a világban szétszóródott magyarság számára, nem reménykedem abban – bár kétségkívül örülnék neki – hogy sikerül megfordítanom azt a folyamatot, amely a versektől való elidegenedéshez vezet.
-Nem ma kezdődött, és nem is várható, hogy gyökeres fordulat következne be.
-Így van, de nem szabad csüggedni! Korábban sem híztak kerekre a költők eladott verseik ellenértékéből. Verset írni tulajdonképpen egy picit hálátlan. Egészen pontosan nem írni hálátlan. Írni nagyszerű érzés. Kiszolgálni az igényeket nem könnyű. Hálátlan inkább az a helyzet, az a közgondolkodás, amelynek már igényei sincsenek.

-Vanitatum vanitas...
-Mint minden. De nem mehetünk ki a temetőbe, hogy elhantoljuk magunkat. Amíg dolgunk van e világban addig nem állhatunk meg. Akikbe mondanivaló, tehetség szorult, annak élnie kell ezekkel az adottságokkal. Az lenne igazán nagyszerű , ha a tehetségeseknek lenne mondanivalójuk.
-Ez egy kicsit kemény volt, nem gondolod?
-Menj be egy újságoshoz, vagy menj be egy könyvtárba, végy a kezedbe egy kortárs verseket tartalmazó könyvet és olvass bele! Utána beszélünk erről.
-Én ezt megtettem és sok remek verset találtam. Ebben nincs teljesen igazad.
-A sok remek vers, sok remek költőtől származott, vagy ugyanazon költő több verse tetszett meg?
-Volt ilyen is, olyan is.
-És miről szóltak azok a versek? Mi volt a mondandójuk?
-Erre így kifejezetten nem emlékszem.
-Ez érdekes. Akkor lehet, hogy csak a hangulat ragadott magával? Nem lehet, hogy a sok silányság között egy átlagosat találtál és ez tévesztett meg?
-Mintha felcseréltük volna a szerepeket. Most én kérdezek vagy te kérdezel?
-Azt hittem beszélgetünk, de úgy látom a téma kellemetlenül érint. Ez nem kihallgatás, hanem beszélgetés. De azért látom nehezedre esik. Nem erőltetem, de engedd meg, hogy annyit megjegyezzek: kétségeim vannak az értékítéleteddel kapcsolatban. A versekhez való viszonyulásodat is így kezelem. A relatív jó, soha nem lehet elég jó. Legalábbis nekem nem.
-A költészet megítélése általában azért szubjektív. Mindig olvasófüggő. Kire-kire hogyan hat. Ez számos körülménytől függ. Így lehet ez a köteteiddel kapcsolatban is.
-Igen tudom. Ennek a szubjektív értékítéletnek elégszer voltam már kárvallottja. És persze haszonélvezője is. Szép fokozatosan jöttem rá, hogy a megjelenés abszolút olvasószerkesztő-függő. Ezt a csorbát most kiköszörültem: a magam olvasószerkesztője lettem, és képzeld működik!
-Így könnyű…!
-Pont nem könnyű! Magamhoz százszor szigorúbb vagyok, mint máshoz.
0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért viszolyog a szövegírástól

21/5/2015

0 Comments

 
A szövegírás, mint egy mázsás súly nehezedik a nyelvemre. Szerencsére ritkán kell kimondanom, de annál gyakrabban leírnom. Nehezebb és fájdalmasabb e kifejezést papírra vetnem, mint magát a megírt művet.

Szövegírás. Forgatom a számban, morzsolom az ujjaim között, de a kis galacsin mindig jobban hasonlít a pohárköszöntőre, búcsúztatóra, szerelmes versre, leánykérésre, vagy akár reklámra, honlaptartalomra, védőbeszédre, keresetlevélre, családregényre, vagy bármire, amit a fejünkben, tudatunkban megfogalmazunk, a szívünkkel érzünk és megörökítjük, betűkbe, szavakba, mondatokba zárjuk. De soha nem gondolok szövegírásra, mint szövegírásra.

E szó hideg, szenvtelen és ki sem fejezi, képtelen érzékeltetni e munkálkodásnak a mélységeit. A szövegírás leírva ugyanolyan rideg tárgyilagossággal zörög, mint például a hurkatöltő.
Fogom a belet, ráhúzom a hurkatöltőre és nyomom, tekerem, amíg meg nem elégelem. Aztán ha elég, - mert megmértem, (megszámoltam) – csomót kötök rá és elvágom. Kész, ennyi, vége.
De akkor a szöveg, akárcsak a malac, melynek szerveit ledarálva a belekbe töltöttük meghal. Többé nem fejlődik, nem alakul, nem válik hasznosabbá, értékesebbé. Nem lesz más, mint húsz deka kolbász, akarom mondani három sornyi, két oldalnyi, négyezer karakternyi valami, amit szövegnek nevezünk, mert látszólag olyan az alakja.

Ilyet egyébként is tud bárki írni, ehhez tehetség nem kell. Csak lendület és idő. És csak írni és írni és írni és egyszerre ott fekszik előttünk az a sápadt hulla, vagy inkább holtsápadt betűhalom, vérszegény közlendő, ami csak a helyet foglalja.

Én ilyet képtelen vagyok létrehozni. Hozzám csak az forduljon, akinek értéket hordozó, életre kelt teremtményre van szüksége, de nincs ideje, kedve, ötlete, hogy maga kísérletezze ki saját laboratóriumában, vagy foganjon meg tőle, hordja ki, szülje meg azt.

Nekik tudok segíteni, velük tudok együtt haladni, vágyakat, álmokat – ha nem is varázslóként, vagy tündérként – valóra váltani.

Nekik van szükségük szövegmágusra.

0 Comments

Az ismeretlen szerző megkísérel  különbséget nem tenni profi és amatőr író között

5/5/2015

0 Comments

 
Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a különbség a profi és az amatőr írók és költők között. Sokan persze kapásból tudják rá a választ, hiszen az amatőr jelző szinte minden esetben a balekség szinonimájaként merül fel, de többen nevezik őket dilettánsnak is.
Hogy kik is azok, akik megítélhetik mások munkásságát, hogy honnan, miből merítik bátorságukat, hogy másokra általában negatív, lekicsinylő értékítéletet mondjanak, beskatulyázzák őket igazából soha nem derül ki. Én ismerek jó néhány magába szerelmes, öntelt fütyfürüttyöt, aki mindenkit képes a földbe taposni, aki nem ő, vagy nem közeli (ivó)cimborája. Igenis létezik egy szűkebb-tágabb kör, aki magának vindikálja a jogot az irodalmi kánonba vételre és az abból való kirekesztésre. Védhetetlen szempontrendszerek alapján döntenek „élet és halál” kérdésében, helyezik író, költőtársukat alacsonyabb, vagy sokszor elvtelenül magasabb polcra. Saját írói, költői munkásságuk máskülönben nem támasztja alá, nem igazolja vissza e magukhoz ragadott jogosultságot és (kiadói) tapasztalataim alapján sokszor, sokkal gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint az általuk ledegradált műkedvelő írók, költők.

Pedig nagyon egyszerű lenne e kérdés megválaszolása, hiszen az amatőrség és a profizmus nem jelenthet, vagy nem szabadna, hogy többet jelentsen, mint azt a körülményt, hogy a profi az írásaiból él, az amatőr pedig erre nem képes, vagy erre nem nyitott, aki megelégszik a gondolatközlés puszta tényével. Itt jegyezném meg, hogy amennyiben Nyári Krisztián, Grecsó Krisztián, vagy Lackfi János profi írónak, költőnek minősül (igen annak) akkor már csak az ő általuk elmondottak alapján is illene némely önjelölt műértőnek önmérsékletet tanúsítania. Csak példálózva említettem e néhány nevet és szándékosan nem idézek a velük készített interjúkból – ezek kutatását, olvasását és értelmezését meghagyom az érdeklődőknek – is az süt ki, hogy ma országunkban szinte egyetlen író, költő sem képes kizárólag szépirodalmi munkásságából megélni. Mellette újságírással, tanítással és még ki tudja hányféle egyéb tevékenységgel kénytelenek foglalatoskodni, hogy a havi fix – ami nem is fix – összejöjjön. Ez nem a költők, írók szégyene, de még csak nem is az olvasóké, hanem azoknak a közállapotoknak a kritikája, amiben ma a magyar társadalom vegetálni kényszerül.

Ha nincs igény az olvasásra, új könyvek vásárlására, vagy lehetőség nem nyílik rá, az nem róható fel az egész írótársadalomnak, illetőleg nem neki róható fel elsősorban.

A profi író, aki esélyt ad magának, aki törekszik arra, hogy műveiből némi ellenszolgáltatást kinyerjen, az amatőrben ez nem fogalmazódik meg markánsan, de tény, hogy nem tiltakozna, ha valaki megfizetné azért, amit ír.

Nem fokmérő tehát, nem a tehetség és a szorgalom indikátora az amatőr-profi egyenlet végeredménye, hanem csupán a törekvés jelzője. Míg az egyik csupán íráskényszerén kíván enyhíteni, a másik ezt valamivel tudatosabban, vállalások alapján, ellenszolgáltatás reményében teszi.

Én más csoportosítást javasolnék, ha már mindenképpen a kasztosítás a cél (de ne legyen az). Számomra kétféle író van: az egyikőjüket már olvasták – esetleg többen is – a másikójukat pedig majd ezek után fogják olvasni. Ennyi nem elég? A lényeg, hogy az egyetemes kultúra a közjó érdekében gazdagodjon. Mihamarább és folyamatosan!

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli miért fejezi be négy hónap után az "Ez már fáj ...!" rovat publikálását

1/5/2015

0 Comments

 
2014 év végén merült fel bennem az a gondolat, hogy a naponta frissülő verses napló és a limerickek mellett némi prózai táplálékra is számot tarthat a nagyérdemű. A sirám és a sanyar nem különösebben köti le az embereket, köztük engem sem, ezért úgy döntöttem, hogy alapvetően humoros hangvételű rövid írásokkal igyekszem a lét elviselhetetlenségén javítani. Reményeim szerint ez többé-kevésbé sikerült is. Magam is elégedetten konstatáltam, hogy sikerült a korábbi ígéretemnek megfelelő vállalást teljesítenem. Azt is tapasztaltam azonban, hogy némelyik írásom - na jó a nagy többsége - megállná a helyét akár a rádiókabaréban is, vagy más olyan felületen, amelynek nem titkolt szándéka a nevettetés.

Ez különösen felemelő érzéssel töltött el, de a másik szemem sírt, mivel arra is rá kellett döbbennem, hogy a nem túl magasra tett lécet nem is volt olyan nehéz átugranom és ez siralmas a “szakmára” nézve.

Nem akartam és most sem akarok király lenni félszeműként a vakok között. A munkám minőségének legfőbb ellenőre én vagyok. Én magam pedig egyre inkább nem bocsájtottam meg magamnak a gyengébb - fáradtan, munka mellett, után, (közben) megírt - szövegeket és be kellett látnom, hogy ha nem is most azonnal, de hosszabb távon ez a vállalhatatlanság szintjére fog süllyedni. Egészen egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt az elhajlást, ezért úgy döntöttem, hogy a munkavégzés ütemén változtatást eszközölök, ami reményeim szerint a minőség fenntartásához, sőt emeléséhez fog vezetni.

Naponta frissülve tehát nem fognak találkozni humoros, vagy annak szánt írásaimmal, de időről időre visszatérően publikálni fogok egy gyűjteményt - reményeim szerint folyóirat formájában - ami tartalmazni fog néhány jól sikerült írást. Ebben a “lapban” persze lesznek más műnemben megírt írások is, hosszabb-rövidebb szövegek, elemzések, recenziók és még, amit megvalósítani képes leszek.

Amennyiben egy jelentősebb bázist sikerül képeznem humoreszkjeimből - és úgy általában más írásos munkáimból - úgy azt kötetbe rendezve tervezem megjelentetni, mint ahogyan azt tettem idáig is. Úgy gondolom, hogy eddig sem alakítottam úgy az árakat, hogy megfizethetetlenek legyenek könyveim és ezt a jövőben sem tervezem.

A verses naplóm vezetése és a limerickek megjelentetése továbbra is napi rendszerességű marad, így bőven marad a tisztelt olvasónak mit majszolnia a reggeli kávé közben.

A támogató olvasói közreműködést köszönöm.

Utószó gyanánt

0 Comments

Az ismeretlen szerző rádöbbent arra, hogy olvasóközönsége magasabb minőséget képvisel

28/3/2015

0 Comments

 
Nagy buzgalmamban nem vettem észre, hogy elrohant mellettem az idő. Ha észrevettem volna is, sem biztos, hogy utolérhettem volna, vagy egyáltalán kísérletet teszek, hogy üldözőbe vegyem.
Nem vettem észre azt sem, hogy az idő múlásával az olvasóközönségem - amennyiben van nekem olyanom (van) - bizony sokkal igényesebb lett, egészen pontosan fogalmazva a közönség megkapta, amire vágyott, és ezt meg is hálálta.
Nem tagadom, hogy figyelem a statisztikai mutatókat. Persze most nem idézem az örök érvényű igazságot a statisztika és a hamisítás kapcsolatáról.
Azt hozzá kell tennem, hogy egy ideig megelégedtem a puszta számokkal, most azonban már arra is figyelek honnan, ki, mivel, mit, hány percig. Mit tehetnék én szegény ördög, hogyan is szerezhetnék, kaphatnék bármiféle visszajelzést, ha egyetlen kiadóval sem állok szerződésben, aki minden hónap elején tájékoztatna az aktuális eladásokról. Nekem ez nem adatik meg, ezért be kell érnem a rideg számokkal, amiket mindenféle bonyolult szoftverek generálnak, pontosabban az olvasók generálnak, csak a szoftverek segítenek ezt összeszámlálni és megjeleníteni, hogy én is lássak ebből valamit.

Önmagában a számokból nem következtethettem arra, hogy egy sokkal falánkabb közönséggel állok szemben, mint mondjuk 2-3 évvel ezelőtt. Igen, de azóta új elemek kúsztak a látómezőmbe. Verseimet elszavaljak, olvasóim veszik a fáradtságot és elismerő leveleket írnak‚ de már pusztán az a tény is, hogy igyekeznek kapcsolatba kerülni velem is figyelemreméltó.
Teszik mindezt közösségi oldalak kizárásával, a véleménynyilvánítás nagyszínpadára fellépve, levélben. Nem tudnak kedvelni (lájk), nem tudnak odabökni egy fél mondatot (komment), de tudnak megosztani, és ami fontosabb: tudnak írni.

Vagy nem, és ez az érdekesebb jelenség.
Nagy öröm számomra, ha értik, amit mondok - írok - és nagy bánat, amikor azt tapasztalom, hogy ha nem. Fontos körülmény, hogy magamat kifejezőbbnek ismerem írásban, de sodróbb lendületűnek szóban. Itt - és más lapokon is - én az írásos formát választottam gondolataim közlésére. Írásra felfogásom szerint nem is lehet csak írás a válasz. Én azzal, hogy gondolataimnak, meglátásaimnak formát adtam, azt papírra fektettem, mindent megtettem, ami egy írótól elvárható. Innentől kezdve az olvasón a sor.

Most következik a csűrcsavar.
Mivel e-mailjeim tiszták és világosak, viszont tökéletesen félreértelmezik őket, ezzel szemben olvasóközönségem száma nemhogy nem csökken, hanem nő, arra a következtetésre jutottam, hogy aki leveleimet nem érti, az írásaimat sem, tehát, aki az írásaimat érti, az valószínűleg a leveleimet is megértené, de nem ír, hiszen nem marad kérdése, ami nagyon hízelgő számomra, mert ez azt jelenti, hogy sikerült a legtöbb - ha nem minden - alkalommal elvarrnom a szálakat és az igényeket kielégítenem.
Persze a fanyalgók most mondhatnák, hogy engem biztos csak mazochisták olvasnak, akik ráadásul gyávák is, ha nem mernek jól beolvasni. Igen ez lehetséges, de azért azt nem tételezhetik fel a rosszakaróim sem, hogy minden egyes olvasóm, vagy azok döntő hányada szeret szenvedni.
A másik ok, hogy azért nem írnak, mert olvasni sem tudnak, ami azért eléggé nevetségesen hangzik, de érzem a provokációt. Engem lehet ugyan hülyének nézni, - a hülyék folyamatosan ezt teszik - de az olvasóimat nem hagyom.

Köszönöm a figyelmet, a kitartást és a biztatást is. Bízom benne, hogy sem lírám, sem prózám nem apad el egyhamar és ezzel nem bosszúságot, hanem örömet tudok okozni a szépre, érdekesre, tanulságosra, vagy csak a valóságosra éhezőknek.
0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli miért szomorodott el a saját viccein

1/2/2015

0 Comments

 
Egy hónap telt el, amióta elindítottam új rovatomat „Ez már fáj …” címen. Bár nem szokásom ilyesfajta - és másmilyen sem - értékelés, mégis le kellett vonnom a konzekvenciát a rendelkezésemre álló statisztikai adatokból. Tisztában vagyok vele, hogy csak az a statisztika hiteles, amit én magam hamisítottam meg, de minekutána saját magamnak készítettem felmérést ilyen elítélendő magatartást, saját sérelmemre meg nem valósítottam. Kénytelen vagyok hinni tehát a számoknak, amelyek azt mutatják, hogy van igény arra a humorra, olyan rövid kis történetekre, humoreszkekre, mókás jelenetekre, amelyekkel immár 31 napja próbálkozok, mínusz 3 nap, amit a beköszöntő és két sajnálatos halálesetre írt megemlékezésem tört össze.

Kipróbáltam ezt is, azt is, ilyet is, olyat is. Ami világosan látszik, hogy szűkebb pátriámból nem olvasnak elegen, vagy aki igen, annak ideje, vagy/és humorérzéke nincs, mivel a helyi érdekeltségű, érintettségű írások az elvárásaim alatt teljesítettek olvasottságban. Ez a fajta visszakozás azonban más, - egy oldalnál – hosszabb szövegek esetében is tapasztalható. A jövőben nagyobb (?) lélegzetű írást, csak a reményeim szerint hamarosan elinduló „Kalamáris” című lapomban fogok közölni, és/vagy részleteket fogok elszórni a már megszokott, vagy egy újonnan kialakított felületen.

Egy picit szomorkás a hangulatom, hiszen elég aggasztó szembesülni azzal, hogy az emberek, olvasóim ennyire le vannak terhelve és türelmük kenyeréből csak morzsákat tudnak letörni a számomra. Én ezeket a darabkákat is nagyon köszönöm és bízva egy kiegyensúlyozottabb korszak eljövetelében folytatom tovább gondtörést megcélzó, könnyedebb hangvételű olvasmányok alkotását.

0 Comments

Az ismeretlen szerző nem érti, miért segítenek az írók a konkurenciának

3/11/2014

1 Comment

 
Számos – igaz amatőr kategóriába sorolható profi – író weboldala nem áll többől, mint néhány soros bevezetőből, egy rövid életrajzból, megjelentetett művek és azok megvásárlási lehetőségeiből, közösségi oldalak, követési helyek feltüntetéséből és folyamatosan – vagy éppen nem – tartalommal feltöltött blogszerűségből, melyben az írás művészetének mikéntjéről értekeznek, illetőleg a saját alkotói tapasztalataikat osztják meg a nagyérdeművel.

Dinamikussá ezt a statikusnak tűnő tartalmat a közösségi alkalmazások segítségével teszik, tehát még azt sem bízzák a véletlenre, hogy ráakad-e a „konkurens” író, vagy költő.

Rá kell akadnia, amennyiben nem vak, vagy teljességgel érdektelen, tehát ennek esélye egyáltalán nem zárható ki.

Miért állítom ezt? Mert a tapasztalataim szerint jócskán bolyonganak az irodalom vadasparkjában olyan látogatók, akik vattacukorral etetnék a fókákat. Ha olvasnának, nem írnának és talán akkor mindenkinek könnyebb lenne egy picit.

Mert bizony csak kevesen képesek egyidejűleg írni és olvasni is. Ha olvasnak, azt reményeim szerint megvásárolt példányokból teszik, ezzel is támogatják és új alkotásra ösztönzik a kiadókat. /Az írókat nem, vagy csak a valóban kivételezett réteget, mert írásból ma itt ( itt és most ) nem lehet megélni. Kiadni viszont mindig megéri./

A másik aspektusról se feledkezzünk meg: aki olvas, nem ír ( addig is ) és ha más műveket olvasva saját magát könnyűnek találtatva felhagy az írással, máris egy újabb nyertest üdvözölhetünk. Rengeteg időt nyer ugyanis, és az idő pénz. Amit nem ír le, azt nem akarja kiadatni, így jóval több pénze marad, másrészt egy kudarcélménnyel kevesebb.

De miért lengetik a segítség vörös posztóját az irodalom bikái előtt a látszólag befutott szerzők?

(A valóban befutottak írnak vagy olvasnak, de ilyen marhaságokra nincs idejük, kivéve ha megfizetik, lásd bővebben kreatív írás tanfolyam, pontosabban egyetemi képzés a Pázmányon, de ennél többet igazán nem szeretnék elárulni.)

Sokat gondolkodtam a válaszon, de a tutit nem tudom. Talán borzasztásképpen ( ez nem lesz jó, mert nem magyarok ), talán nagyképűségből ( ez sem teljesen igaz, mert nem kioktatják az olvasót, hanem szelíden biztatgatják. ) Ha más nem marad, akkor még az is elképzelhető, hogy, őszinte szándék vezérli őket, mert hajlamosak voltak nem elfelejteni, egykor milyen nehézségekkel küzdöttek ők is. Milyen jó lett volna, ha akkor valaki megfogja és vezeti a kezüket lejjebb és lejjebb és lejjebb...

Kizárom a tehetségtelenség miatti apátia megtörésének, az unalom űzésének ilyen módját, hiszen ezt levezethetnék egy újabb kötet megírásával is.

Ám ők újabb kötetek mellett veszik a fáradtságot és ajánlgatják egymást, tanítgatják, akinek erre szüksége van.

Semmi sincs ingyen, tartja az ősi mondás és bár nem állnak rendelkezésemre adatok a megnövekedett forgalomról, annyit bátran feltételezhetek, a lapra bevonzott olvasóközönség talán nem minden esetben siklik el a megvásárolható művek listája felett sem.
„Kedves segítőkész ember igényes oldal biztos jókat is ír és nem is kerüli és nem is kerül egy nagy vagyonba” - hangozhat az értelmezgetés, elemezgetés, melynek végeredményeként egyszer – kétszer „megnyomódik” az a bizonyos „Buy” gomb.

Nincs ebben semmi átverés, vagy legalábbis nem több, mintha egy könyv fülszövege alapján próbálnánk eldönteni, hogy a kezünkben tartott könyv megfelelhet-e kényes ízlésünknek, nem félrevezetőbb, mint a kritikáért, véleményért cserébe könyvet programban résztvevők hevenyészett kritikái, recenziói.

Írtam már ilyet és már az első véleményemmel kivertem a biztosítékot. Nem holmi fantasy-t, vagy langyi lányregényt veséztem ki, hanem a mély-irodalom - szerintem eladhatatlan – egyik prominens képviselőjét, melynek magyarra fordítása többe kerülhetett, mint amennyit a szerző a mű megírásáért kapott.

Tapasztalatom szerint egy hét alatt munka, vagy egyéb állandó elfoglaltság mellett, mélységében nem lehet négy-öt könyvet megismerni, főleg nem hosszútávon.

Nekem senki ne mesélje be, ha nem kiadóként dolgozik, hogy naponta egy könyvet – tehát nem füzetet - elolvas úgy, hogy még érdemi vélemény megírására is futja idejéből és teszi mindezt puszta szórakozásból.

Ennyire lehet és kell tehát komolyan venni az ipari méreteket öltött könyvforgalmazás fellendítésére irányuló törekvéseket.
Akkor már inkább hiszek az önzetlen segítségben, mikor tippek és trükkök szintjén árasztják el és fogadják be az általánosságokat nem nélkülöző és épp ezért használhatatlan tanácsokkal, az arra nyitottakat, illetve rászorulókat.

1 Comment

Az ismeretlen szerző felteszi a kérdést: e, vagy nem-e ez itt?

3/11/2014

0 Comments

 
Mint már korábban kifejtettem elkötelezett vagyok az e világ felé. Óriási lehetőségeket látok az elektronikus megoldásokban, sőt néha hajlamos vagyok nagyobb jelentőséget tulajdonítani ennek a megjelenési, megjelentetési formának, mint az talán valójában megérdemel.

Hogy ki milyen potenciált lát benne, döntse el maga. Én egy picit talán borúsabban látom a helyzetet, mint korábban.

Íróember lévén fontos számomra, hogy hányan olvasnak, akár engem is. igyekszem érdekes, izgalmas, vicces, elgondolkodtató írásokkal bombázni az olvasóközönséget több-kevesebb sikerrel. Hajlamos vagyok olykor megfeledkezni az önkifejezés elsőbbségéről – holott ez lenne az írás lényege.

A közízlés mindenáron történő kiszolgálása maga a vég. Így írni nem csak felesleges, hanem káros is. Mégis gyakran esem ebbe a hibába. /Megígérem, a jövőben csak olyat fogok írni, ami az ínyemre való, figyelmen kívül hagyom, hogy valaki egyáltalán pillantást vet-e rá, vagy sem./

Ha abban megállapodtunk, hogy cél az olvasás ösztönzése, akkor azt is érdemes megvizsgálnunk, mit is kínál valójában az e piac. Én abban bíztam, hogy a különféle mobilalkalmazások a rettenetesen elkényelmesedő embertársaink számára elérhető közelségbe hozzák az olvasás élményét.

Nézzünk egy kicsit jobban a mélyére a dolgoknak! Nem korfüggő ugyan az, hogy ki vásárolhat ebook olvasására alkalmas mobiltelefont, de azt hiszem, hogy jellemzően a fiatalabb korosztály az, amely nem idegenkedik az újszerű kütyüktől, aki nem félve nyúl a konnektoros könyvespolcra.
Abban is egészen biztos vagyok, hogy ezeket a készülékeket is azért kreálták, hogy lehetővé tegyék az ember számára, aki egyre kevésbé tálalja helyét e világban az állandó jelenlét lehetőségét, a „Fontos vagyok” érzését. Ezért ezeken az eszközökön első sorban közösségi oldalak alkalmazásai futnak és nem kortárs versek lapjai peregnek egymás után. A megosztás és nem a felhalmozás érzése vezérli az egész napon át képernyőjét cirógató fiatalt, akinek a kötelező olvasmány valóban kötelezettséget jelent és ha csak tört részét is elolvasta volna a kívánatos műveknek, máris nem lenne önértékelési problémája.

Nem hiszek abban, hogy ezek az eltévedt, magukat kereső báránykák lennének a mai magyar kortárs irodalom felvevőközönsége. Célközönsége lehetnek, de igazi élvezői szemlátomást soha. A klasszikusokról szándékosan nem is beszélek, mert ellenük kimondva, kimondatlanul keresztes hadjáratot hirdettek az elérendő célállomás kitűzése nélkül. Talán a legnagyobb baj a klasszikus írókkal, hogy nem voltak restek több száz, vagy akár ezer oldalt is lekörmölni, azt pedig nem várhatjuk el, hogy ma valaki el is olvassa e terjedelmes műveket. Egészen egyszerűen nincs idő rá a folyamatos jelenlét biztosítása mellett.
Amíg valaki az internet előtt kísérli meg megváltani a világot és gyártja a rengeteg szemetet, addig nem fordít egy percet sem a saját maga épülésére. Görgetve legfeljebb egy-egy újságcikket, vicceket, apró szösszeneteket lehet élvezetesen olvasni. Azt pedig nem tételezem fel, hogy valaki az online vezeklőövet választja, ha bűnhődni akar a kultúra szent templomában.
Nincsen szó itt arról, hogy bármilyen mű azért válogatódna ki, mert nem szól a ma emberének, de szó van arról, hogy akár az irodalmárok jelentős hányada is arról győzködni az olvasás területén szűz embertársait, hogy van például Jókainál jobb /mondjuk van/.
Nem jól felfogott érdekből nem olvasnak az emberek, vagy olvasnak szelektáltan, hanem mert nincs rá idejük.
Örök igazság, hogy idő arra van, amire csak szeretnénk, de isten ments, hogy valakit a saját hazugságával szembesítsek.

Ott tartottam, hogy a hordozható mobilalkalmazások nem alkalmasak arra, hogy a szem kigúvadása nélkül egy terjedelmesebb írást el lehessen rajta olvasni. Egy kivételt ismerek el és ez az e-könyv olvasó.

Kérdés, hogy a mindent az egybe felfogás képviselői vajon vásárolnak-e e-könyv olvasót, vagy megelégszenek a könnyen megsemmisülő érintőképernyővel. Tovább szűkült tehát a kör. A modern technikától idegenkedőket is legalább két részre lehet felosztani. De én azt mondom, ha lúd, legyen kövér. Némely elvakult partizán képes a PC, vagy a laptop monitorján is szöveges táplálékot a magáévá tenni. Nem látom magam előtt a komputer monitorja előtt kucorgó X,Y,Z generációs olvasót, aki éppen a Háború és békét próbálja a magáévá tenni.

A mobilvilág élőlényei számára számos lehetőséget fejlesztettek ki.
Tisztában vagyok vele, hogy a magyar viszonyok nem feltétlenül állnak szinkronban a külföldi tapasztalatokkal, lehetőségekkel, de kérem én itt élek, ezen a nyelven alkotok, azt szeretném, ha itt értenének meg és nem kellene lefordítani minden szavamat, hogy olvasókat szerezzek. Nem a saját dicsőségemre, hanem az ő boldogulásukra, szórakoztatásukra, hogy végre elégedett, mosolygós, felszabadult embereket lássak magam körül. Én egy ilyen társadalomban szeretnék élni, de meg kell változnia egy sereg körülménynek, hogy ezek a kánaáni állapotok beköszöntsenek. Ehhez azonban elengedhetetlen a gondolatközlés. Nem lehet 140 karakterben megváltani, megváltoztatni a világot, kivéve, ha ez egy parancs, hogy éppen hová dobják le a mindent elpusztító atombombát.

Magyarországon az elektronikus irodalom pusztán élettani tényezők miatt sem töltheti be funkcióját. Nem az elektronikus sajtóról beszélek, hanem az irodalomról. Hozzátartozik még egy elképesztő körülmény is az e-irodalom terjedésének, térnyerésének visszafogottságáról szóló, azt ábrázoló gondolatrohamhoz: az ár.

Megdöbbenve tapasztalom, hogy az ebookok ára nem marad el lényegesen a nyomtatott könyvek áraitól. A kiadók kapzsisága határtalan, némely író önteltsége szintén. Én biztos nem fizetnék ki mondjuk 3000 forintot egy verseskötetért, még ha azon Villon elektronikus aláírása is szerepelne.
Érthetetlen jelenség ez annak tükrében,hogy pont a nyomdaköltség, ami kiesik a láncolatból, ami ugye a legjelentősebb tétel.

Az elektronikus anyagok, megoldások nagy hátránya, hogy feltörhetőek, másolhatóak. Persze egy könyv is beszkennelhető, de az sok idő és pont ez hiányzik a modern ember életéből - csak tudnám mivel foglalatoskodik máskülönben - és ezt az időt, nem fordítja ilyesfajta középkori megoldásokra. Ha viszont eleve elektronikus formában talál rá mondjuk délben, kis ügyeskedéssel estére jó esetben csak a szűkebb rokonság, rosszabb esetben a fél világ torrenten keresztül részesülhet az író szellemi táplálékából.

Már egy ideje gyanítom, hogy nincs vége a Gutenberg-galaxisnak.

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, mivel találkozott az újságosnál és azt is, hogy ez mennyire megrázta.

22/3/2014

0 Comments

 
    Kiadói szemmel – két hónapja sincs, hogy kiszálltam a buliból (ami nem is volt buli) – vizslattam egy színvonalasnak mondható újságos irodalmi újság és folyóirat kínálatát. Megelégedéssel töltött el a kínálat gazdagsága. Minden lapot természetesen nem tudtam tüzetesebben átolvasni, tartalmát kielemezni. Inkább a kivitelezésre, a küllemre fordítottam nagyobb figyelmet. És az ezzel összefüggésben keletkező árra. Szinte valamennyi kiadványt támogatta az NKA – másként nem, vagy alig tudnának megjelenni, mint ahogy mi sem tudtunk – de az igazat megvallva, ennek ellenére, vagy pont ezért kissé borsosnak találtam némely lap árát. Nyilvánvaló, hogy a feléért sem tudják eladni őket, - hahó 2014-et írunk és Magyarországon élünk(?) - éppen ezért nem értettem, hogy minek ez a nagy felhajtás. Világos, hogy volt egy olyan üzenete is a dolognak, hogy az olcsóság színvonaltalanságot sugall, de ezt vissza kell, hogy utasítsam, igaz nem irodalmi lapok tekintetében. Találtam nagyon tetszetős, tartalmas újságot elfogadható és reális áron. Igaz semmi köze nem volt a művészethez, vagy a kultúrához, a politikához meg pláne, de ott feküdt az egyik polcon, mint ahogyan múlt héten idősebb társa.
      Imádom a nyomdafesték illatát, a friss könyv lapjai közé szippantani, ujjaim között dörzsölni az újság papírját – persze csak napilapok esetében, mert a magazinokra úgy vigyázok, mint a szemem fényére – mégis hátratántorodtam. Korábban már e helyütt kifejtettem véleményemet az e olvasásról, e-könyvekről, aztán enyhítek a szorításon, hagyom magam elcsábítani, vissza a Gutenberg-galaxisba. Amikor már csaknem teljesen felolvadok a papírtengerben, akkor jön a derült égből villámcsapás – mint jelen esetben az újságosnál – és rögtön vágok egy hátraarcot.
    Nem tehetem meg, hogy az olvasás rovására menjen a pénztelenség. Lehetővé kell tenni, hogy minél többen, minél színvonalasabb munkákat vegyünk kézbe, olvashassunk. Ennek a legolcsóbb formája az e-könyv, vagy e-folyóirat.
    Ha el is bizonytalanodtam egy pillanatra, hideg vízként csapódtak arcomba a tények, amelyek felébresztettek a félálomból. Nem lehet egyetlen irodalmi lap sem – és nem is az – olyan jó, színvonalas, tartalmas, hogy egy könyvnél, vagy egy kisebb sávszélességű internet előfizetésnél többe kerüljön. Nem csak elhiszem, hanem tudom, hogy mennyiért dolgoznak a nyomdák, – hozzáteszem becsülettel – de a kortárs magyar irodalom elpusztul, ha elmaradnak az olvasók. Ilyen árak mellett pedig óhatatlanul elmaradnak.
     A kultúra árucikk – ezt én nem szeretem hangoztatni és talán egyet sem értek legbelül – és ha bárki meg akar szabadulni az árujától azt illik reális áron kínálnia. Az e-könyvek, e-folyóiratok ezt lehetővé teszik, bár megdöbbenéssel tapasztalom ezen a piacon is burjánzó gátlástalanságot.     Nagyobb, online könyváruházakban annyiért árulják neve nincs szerzők e-könyveit, mint befutott írók nyomtatott köteteit. Persze, hogy hetek, hónapok múlva komoly áresésre számíthatunk – kivéve, ha szerző egy öntelt, makacs hólyag – és a megjelentetési ár töredékéért hozzá lehet jutni szinte bárkihez, de … de ettől lesz rossz szájíze az olvasónak és ahelyett, hogy jelképes és kibírható összegért egy kattintással a telefonjára, vagy táblagépére töltené a szöveget egy kicsit jobban szétnéz az interneten, hátha már valaki megvette a szóban forgó könyvet és esetleg fel is töltötte és...

Megígérem, ha valaha kiadok könyvet, szemtelenül olcsó leszek.

0 Comments
<<Previous

    Archívum

    April 2016
    May 2015
    March 2015
    February 2015
    November 2014
    March 2014
    November 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012

    Címkék

    All
    Anonimitás
    Apostol
    Folyóirat
    írás
    író
    Irodalom
    Költő
    Könyvkiadás
    Magánkiadás
    öninterjú
    Próza
    Vers

    RSS Feed

Powered by Create your own unique website with customizable templates.