Pályázni, pályázni és még egyszer csak pályázni! - hangzik a csatakiáltás és erre indulnak harcba írók, költők, vizák, márnák, pontyok, halporontyok, vörösszárnyú keszegek.
Nem számolnak, nem látnak, csak rohannak, hogy megnyerjék, hogy elérjék, hogy hazavigyék, hogy megegyék, hogy …
Aztán hazamennek a legények és csendben várnak a setétben, csendben, csak csendben, ahogy a hetek telnek rendben és az a fránya válasz, az az értesítés nem és nem akar megérkezni, az a fene hirdetmény nem és nem akar megjelenni. Majd egyszer csak megjelenik, amikor már (csaknem) mindenki lemondott róla és elfejtette.
Ebből, fájdalom az derül ki, hogy nem ő, hanem valaki egészen más nyerte el és bizony nem ad belőle, nem osztja meg, hanem hazaviszi és az egészet maga eszi meg.
Ekkor beáll az általános, vesébe hatoló letargia, hogy ilyen és olyan igazságtalan a világ, hiszen én sokkal, de sokkal és amúgy is, ki az az a … (ez a kérdés éppenséggel engem is foglalkoztat) akiről semmit nem tudni és amit tudni is, nos, az sem derít jobb kedvre.
A zsűri összetétele elég ingoványos, a kiírás tarkállik a helyesírási hibáktól, de legalábbis nem nélkülöz belőlük egyet-kettőt. Magyarázatban, fel- majd levezetésben hiba nincs, de valami bűzlik és nem ám Dániában, hanem az elbírálók körül, de ott irtózatosan, hiszen, ha meg kell magyarázni, ki kicsoda, akkor talán – nem is tudom ki merjem-e mondani – nem is biztos, hogy akkora ászok, annyira kompetens személyek, mint amennyire színezik magukat, de ugyanakkor jó esély van rá, hogy szélhámosok.
Éppen ma jár le egy pályázat beadási határideje, amin csaknem elindultam, de a hatodik érzékem és a szemem súgott, – a képzavar szándékos - ezért visszafogtam a lovakat és csak magamnak – egy későbbi könyvembe – írtam meg a pályázati felhívásban szereplő témát.
Nevezési díj nincs, viszont a nyeremények összértéke sem éri el a húszezer Forintot, amivel nem is lenne okvetlenül gond, hiszen az eszmei … hagyjuk már!
Pénzért pályázunk és dicsőségért. Tíz független – a pályázat kiírójának baráti köre, vagy családja – olvasó véleménye ne legyen már elbírálási alap, ne legyen már indikátor!
Nevezési díj nincs – mint ahogy ezt már írtam – de kötelezem magam, hogy az antológiakötetből (már megint ez a fránya antológia – vásárolok két példányt potom négyezerért. Ugye milyen aranyos?
Két két pályázaton is szerettem volna részt venni, ami nem is került volna többe, mint nyolcezer, ezért viszont bekerülhettem volna egy olyan könyvbe, ami kereskedelmi forgalomba soha nem kerül, vagy ha kerül is, a kutyát sem fogja érdekelni.
Ha valakinek kuporog kétezer a zsebében és van egy fél asztalfióknyi írása, amit sikerül száz oldalba összetömörítenie, bármelyik nyomda, vagy könyves műhely kiadja neki, akár egy példányba is. De, ha ne adj Isten rászán tízezret, akkor már öt embert (vagy még annál is többet) örvendeztethet meg exkluzív ajándékával a nagyreményű, jóhiszemű pályázó.
Fokozzam?
Nem teszem, helyette az ilyen pályázatokat el- a kiírókat pedig megvetem.
Nem számolnak, nem látnak, csak rohannak, hogy megnyerjék, hogy elérjék, hogy hazavigyék, hogy megegyék, hogy …
Aztán hazamennek a legények és csendben várnak a setétben, csendben, csak csendben, ahogy a hetek telnek rendben és az a fránya válasz, az az értesítés nem és nem akar megérkezni, az a fene hirdetmény nem és nem akar megjelenni. Majd egyszer csak megjelenik, amikor már (csaknem) mindenki lemondott róla és elfejtette.
Ebből, fájdalom az derül ki, hogy nem ő, hanem valaki egészen más nyerte el és bizony nem ad belőle, nem osztja meg, hanem hazaviszi és az egészet maga eszi meg.
Ekkor beáll az általános, vesébe hatoló letargia, hogy ilyen és olyan igazságtalan a világ, hiszen én sokkal, de sokkal és amúgy is, ki az az a … (ez a kérdés éppenséggel engem is foglalkoztat) akiről semmit nem tudni és amit tudni is, nos, az sem derít jobb kedvre.
A zsűri összetétele elég ingoványos, a kiírás tarkállik a helyesírási hibáktól, de legalábbis nem nélkülöz belőlük egyet-kettőt. Magyarázatban, fel- majd levezetésben hiba nincs, de valami bűzlik és nem ám Dániában, hanem az elbírálók körül, de ott irtózatosan, hiszen, ha meg kell magyarázni, ki kicsoda, akkor talán – nem is tudom ki merjem-e mondani – nem is biztos, hogy akkora ászok, annyira kompetens személyek, mint amennyire színezik magukat, de ugyanakkor jó esély van rá, hogy szélhámosok.
Éppen ma jár le egy pályázat beadási határideje, amin csaknem elindultam, de a hatodik érzékem és a szemem súgott, – a képzavar szándékos - ezért visszafogtam a lovakat és csak magamnak – egy későbbi könyvembe – írtam meg a pályázati felhívásban szereplő témát.
Nevezési díj nincs, viszont a nyeremények összértéke sem éri el a húszezer Forintot, amivel nem is lenne okvetlenül gond, hiszen az eszmei … hagyjuk már!
Pénzért pályázunk és dicsőségért. Tíz független – a pályázat kiírójának baráti köre, vagy családja – olvasó véleménye ne legyen már elbírálási alap, ne legyen már indikátor!
Nevezési díj nincs – mint ahogy ezt már írtam – de kötelezem magam, hogy az antológiakötetből (már megint ez a fránya antológia – vásárolok két példányt potom négyezerért. Ugye milyen aranyos?
Két két pályázaton is szerettem volna részt venni, ami nem is került volna többe, mint nyolcezer, ezért viszont bekerülhettem volna egy olyan könyvbe, ami kereskedelmi forgalomba soha nem kerül, vagy ha kerül is, a kutyát sem fogja érdekelni.
Ha valakinek kuporog kétezer a zsebében és van egy fél asztalfióknyi írása, amit sikerül száz oldalba összetömörítenie, bármelyik nyomda, vagy könyves műhely kiadja neki, akár egy példányba is. De, ha ne adj Isten rászán tízezret, akkor már öt embert (vagy még annál is többet) örvendeztethet meg exkluzív ajándékával a nagyreményű, jóhiszemű pályázó.
Fokozzam?
Nem teszem, helyette az ilyen pályázatokat el- a kiírókat pedig megvetem.
RSS Feed