- Újabb nekirugaszkodás. Szigorúan maradjunk a költőknél, akikről tudjuk, hogy írók is.
- Így van. Maradjunk. Látom nem hagy nyugodni a téma.
- Megmondom őszintén nem, de kíváncsian várom a mai kifacsart folytatást, magyarázatot.
- Rendben. Csapjuk ki gyorsan a biztosítékot: szerintem főállású költő, nem lehet jó költő.
- Akkor ki a fészkes fene?
- Bárki, csak nem ő. Emlékszel mit mondtam? Nem az számít ma mit írsz, hanem, hogy ki írja. De az éremnek két oldala van. Ha egyébként saját környezetében, munkahelyén elismert személy fogalmaz meg bölcs gondolatokat – ha mindenkivel nem rúgta még össze a port - nagy valószínűség szerint a „mi kutyánk kölke” elv alapján jobban meghallgatásra talál, mint egy „vándorkszörűs”.
- Igen ebben lehet valami, de csak akkor ha köztiszteletben áll.
- Persze. De ezt le is szögeztük. A másik oldala érdekesebb számomra. Sajnos a tapasztalataim – amiket költők önvallomásaival támasztottam alá – azt mutatják, hogy finom legyek, a hivatásos költők finoman szólva probléma (és munka) kerülő emberek. Most mindenki levonhatja a maga következtetését, de fontosabb lenne józanul gondolkodni. Ha valaki egész életében másra sem vette a fáradtságot, mint, hogy alibi állásokat szerezzen, ami mellett nem túl eredeti és nem utánozhatatlan műveit megalkossa, mikor jutott ideje megismerni bármit is azon a szűk rétegen kívül, amit úgy hívnak kortárs irodalom. Számomra nem hiteles, aki semmihez sem ért. Szenvedni, világfájni ráérnek azután, hogy nyolc órát lerántottak valahol az irodalmon, kávéházakon és kocsmákon kívül. Egy hentes egyszerű, botcsinálta rímei hitelesebbnek hatnak, amennyiben a disznóölésről szól a vers, mint a cizellált, kicifrázott, de súlytalan, sehová sem vezető, semmire sem mutató, öncélú szógörgetegek.
- Ezek apám, azért elég kemény szavak!
- Kemény időket élünk és magát költőnek tartó firkásznak, ebből ki kell vennie a szerepét. Nem lehet már elbújni a kávéházakban – egyrészt nincsenek is klasszikus kávéházak – és nem lehet a mámorba menekülni.
- Miért ne lehetne? Mindenki azt csinál, amit akar...
- ...persze, csak akkor ne nevezze magát költőnek. Semmi gond! Lehet az asztalfióknak is írni, de ha valaki úgy érzi, írástudóként meg szeretné fogalmazni a tapasztalatait – amelyek mellesleg, nem is kizárólagosan az övéi – úgy, hogy abból mindenki - vagy a mindenki egy csoportja – könnyen, élvezetesen értsen és ezáltal valamit előmozdítson, a fejlődést segítse, akkor tessék dolgozni, hivatalt vállalni, gyereket nevelni és utána írni. Meglátjuk mennyi alkotás fog születni.
- Valami azt súgja, hogy nem vagy kibékülve a mennyiségi mutatókkal sem.
- Ha valaki a technika által kínált lehetőségek miatt lesz költővé, akkor az egészet megette a fene. Ilyen erővel, akár a Mars programban is részt vehetne. Persze az is áldozatokkal jár, na és komoly felkészüléssel,erre persze egy „csak” költő nem képes. Ő inkább leül a kis laptopja elé és lekarmol néhány kecskerímet, bedob egy-két felest és elégedetten hátradől. Mi végre?
- Az elégedettséget sajnálod tán tőlük?
- Amennyiben a túlélés, az életművészkedés keverve egy kis önbódítással bárkinek is elégedettséget okoz, úgy nem. Mert ezt nem sajnálni, hanem lesajnálni lehet csak. Ha valaki liberális gondolkodású és elfogadó, akkor az én vagyok, de nem fogadom el ezt a magatartást, a fent részletezett feltételek fennállása mellett.
- Kemény vagy!
- Azt hittem demagóg. Én azt mondanám szókimondó. Tudod szeretem nevén nevezni a gyereket...
|
0 Comments
Csalódást kell okoznom, de az ismeretlen szerző bizony ismeretlen. Már amennyire ebben a világban az internetes alkalmazásokat használók megőrizhetik identitásukat és anonimitásukat.
Nem bújócskázom és még csak macska-egér játékot sem játszom. Képtárakban, múzeumokban járva gyakran látjuk ezt a műalkotás szerzőjének megjelölésére. Számtalan csodás remekművel örvendeztették meg évszázadok óta az emberiséget. Sok műremek fennmaradt, még több sajnos nem. Amikor mondjuk egy festmény előtt állok, mindig elgondolkodom rajta, mennyi munkába tellett így, vagy úgy megfesteni, milyen körülmények között készülhetett, hány nap alatt és így tovább. Gyakorlatilag belebújok a művész bőrébe. Ha köztudomású a műremek alkotásának helye, akár el is zarándoklok, hogy a levegőt is magamba szívjam, melyet egykor a mester is tett, miközben ecsettel cirógatta a vásznat. Hasonulás, de nem teljes. Megismerni és megérteni szeretném az alkotót, mivel nem áll módomban feltámasztani. Adatott neki idő annyi, amennyi. Ezzel élhetett, jutott ameddig jutott, mi szerencsénk az, hogy megismerhettük. De ha végiggondoljuk azt a sok száz és ezer évet, világszerte sok száz és ezer műremeket alkottak. Azt is inkább csak sejtjük, mint tudjuk, hogy az idők során mennyi semmisülhetett meg. Felbecsülni sem lehet, hogy csak az elmúlt ezer évben hányan működtek csak Európában. Ha minden fennmaradt festménynek 100 elenyészett volna is csak az ára – de ismétlem magam, megbecsülni sem lehet - akkor szinte beleborsózik a hátam, mikor magam elé képzelem az ismeretlen szerzők, soha meg nem talált műveit. Mint Ali Baba kincses barlangja, ami nem ékszerekkel, arannyal hanem a művészet mérföldköveivel van tele. Így képzelem magam elé, ami már nincs többé, hadseregként azokat, kiknek keze nyomát mindezek viselik. Rajtam kívül, korunkban ezer és ezer író, költő, festő, szobrász és még ki tudja miféle önkifejezési formák gyakorlói dolgoznak lázasan, vagy hidegvérrel. Néha megtérül a belé fektetett energia, de leginkább nem. Töredékük válik csak ismerté, de még ez sem jelenti, hogy meg is tudnának élni abból, amit csinálnak. Vagy mégis? Ha valamennyien az ismeretlenség leple alatt dolgozunk, alkotunk, úgy minden ismeretlen műremek a sajátunk is egyben. Egyetlen művész, sőt természetes vész sem kívánhat annál többet mint, hogy mindenhonnan az ő alkotása mosolyogjon a közönségre. Amelyik kép aljára a „Készítette ismeretlen művész/festő/szerző 21.század” feliratot biggyesztették, az mind a mi sajátunk. Kicsit olyan ez mint a népművészet. Nem a klasszikus értelemben vett, hanem a rendeltetése szerint népművészet. A nép és nem a nemzet műveli, a nép és nem a nemzet örömére. Korlátokat nem tűr, szabadon áramlik, akadályt nem ismer. Csak a butaság, közömbösség, igénytelenség lassítja a terjedését. Szeretnék szellő lenni a „népművészet” viharában.... Mint általában az életben semmit sem csinálok megszokások rabjaként. Életvitelem, időbeosztásom meglehetősen nehezen tolerálható. Ha például egy kastélyban, vagy egy nagy tanyán élnék, ahol több helyiség, vagy több szoba is rendelkezésre állna, nem is lenne semmiféle gond.
De ennek pont az ellenkezője az igaz. Az első leküzdésre váró probléma a „hogyan ne verjem fel az egész házat, mikor írok”. Ezzel el is árultam, hogy zömében éjjel írok. Hogy miért? Egészen egyszerűen csak akkor van időm. (az éjjel alatt a 22-06 óra közötti időszakot értem). Miután nyolc óra munka után, következik a 8 óra kötelességteljesítés, nem is marad más hátra, mint, hogy a fennmaradó 8 órában megváltsam a világot. Mivel a világ nem betétdíjas én pedig nem tudok számolni, a valóságban csak 6 órát foglalkozom a munka után minden mással, ami meg nem fizetett, illetve megfizethetetlennek számít. A születés és fogszabályozáson kívül gyakorlatilag mindenben kompetens vagyok. Egyszer például majdnem levezettem egy szülést, de a szülő anya és én sajnos fizikailag több kilométer távolságra voltunk egymástól és ráadásul nem is ismertem a hölgyet. Utólag sem tudtam meg, hogy egészséges fiúgyermeknek adott életet. (3.67 kg. 54 cm) Tehát ott tartottunk, hogy este 8 felé kezdenek rendeződni körülöttem a viszonyok – főleg vasár és ünnepnapokon – így azonnal el is kezdhetném akár az alkotást. Előbb persze elolvasom a másik 327 levelet, amit a munkaidőben (jaj a főnök meg ne lássa) elolvasott 218 levélen kívül táraztam be, mert első ránézésre bonyolultabb megítélésűnek tűnt. Hiába a levelek már csak ilyenek. Ha ezzel és a hírek elolvasásával (három alkalommal naponta) végeztem, máris nekieshetek verselni. Természetesen ez az átgondolt időmenedzsment, nem csak a verselésre, hanem valamennyi szépírói munkálkodásomra érvényes. A verses naplómra szánt kötelező napi egy verset az estek döntő többségében lapzárta előtt (éjfél) 2 órával kezdem el megírni. Valami csoda folytán idáig még mindig elkészültem vele. Valahogy úgy tolonganak a gondolatok, ötletek a fejemben. Sokszor fizikai korlátaim miatt nem tudok gyorsabban, vagy többet írni, ami rendkívül frusztrál. Tisztában vagyok vele, hogy a magyar fül a kétnegyed és a négynegyed páros lüktetését tolerálja, ehhez képest nem kivagyiságból, hanem kísérletként előtérbe helyezem a háromnegyedes és a hatnyolcados ritmust, továbbá előszeretettel alkalmazok páratlan számú sorokat és versszakokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vers alapgondolata, mondandója, problematikája jelenik meg mielőtt hozzáfogok az íráshoz, nem a kinézete, ezért szándékossággal nem vagyok megvádolható. Nem kis nagyképűséggel olyat írok, amilyet akarok. Előszeretettel szoktam játszani a megadott szavakból, megadott témában, időre történő költést. Képtelen vagyok - vagyis képes vagyok, de az imázsomat nem rombolom - rímek nélküli verset írni, hatásvadász szándékkal mesterségesen eldeformált verset írni, értelmetlen, öncélú verset írni, szógörgeteg, csillámnyuszi, futó labdarózsa, törékeny bíborcsóka, fehér vérét a hóba ontja verset írni és különösen hajdefájokmagamnak verset írni. Viszont szeretem a tejcsokoládét, étcsokoládét, tömör csokoládét….. Verseimet leghamarább éjfél után egy perccel hozom nyilvánosságra, akkor viszont fanfárok kíséretében. A nem publikálásra, vagy nem internetes publikálásra szánt írásaimat, hasonló körülmények között kovácsolom össze. A könnyebbség csak annyiban áll, hogy időhöz nem vagyok kötve. Általában majdnem minden vers, három másik témát vonz magával, tehát örökké le vagyok maradva. De ez csak a versek papírra vetett, vagy más módon a nyilvánosság számára is látható manifesztálódására vonatkozik, mindent megírtam már ugyanis, csak nem mindent fektettem papírra. Na, ezt csinálják utánam!
|
RSS Feed