Tollkoptató Művészeti Kezdemény
Kövessen
  • Főoldal
  • Rólam
    • Magamban beszélek...
  • Ízelítő írásaimból
    • Mesék >
      • Félperces mesék
      • A láthatatlan bátorság
      • Az élet vize
      • Elfogadás
      • Kicsit rossz, kicsit jó
      • Férjválasz
      • Mese a láthatatlan erőről
      • Szépek szépe
      • Ez már valami
      • A fenyő
      • Okosék országa
      • Nyúlkrampusz
      • Nyúlkrampusz 2
      • A meg nem értett tehetség
    • Líra >
      • Haiku >
        • Az évszakok játéka
      • Limerick >
        • Harc a zavaron
        • Englishman in Europe
        • Pokol
        • Lukat a csövön
        • A biogazdász
        • A nőorvos
        • Az "erényes" nő
        • Távolság
        • Férfiak
        • Euro limerickek
    • Próza >
      • 40 perc
      • A verseny
      • Az inkvizíció
      • Együtt
      • Megy a juhász a szamáron...
      • Nemiség és egyebek...
      • Eső szalonna
      • -Tlan, -tlen
      • Vérvétel
      • A törzsvásárlói kártya
      • Az ember, aki ráért
      • A macska
  • Műhelytitkok
    • Félreértelmező szótár
  • Szövegmágus
    • Megrendelési információk >
      • Árlista, megrendelés
  • Melegen ajánlom
    • Bonyolítok
    • Scribd
    • Miskolci Muzsikusok
    • Hangfelhő/Soundcloud
    • Még több vers
    • Még több kortárs vers
    • Még több kortárs irodalom
  • Közös többszörös
    • Poéma
    • Poét
    • Piszkozat
    • Pearltrees
  • Elmélkedések
  • Szikrák
  • Szó nélkül soha!
  • Hallgasson
  • Könyvesboltom
  • Tégy mindent rendbe!
  • Kapcsolat

Öninterjú arról, hogy nem sok-e az az öt kötet?

26/5/2015

0 Comments

 
-Nem sok hirtelen ez az öt kötet?
-Nem hirtelen születtek, de valóban hirtelen jelentek meg. Ez tűnhet egyfajta kapkodásnak, dömpingnek.
-Első pillantásra minden esetre megdöbbentő, de nem állítanám, hogy lehengerlő. Inkább olyan kényszer szülte, olyan „csinált”.
-Nézd, ha több év munkájának gyümölcséből válogatni „csinálásnak” számít, akkor ilyen értelemben valóban csináltam a könyveket. Nem történt más, mint a felhalmozódott értékek kiárusítása. Most találtam lehetőséget arra, hogy úgy jelentessem meg a rég fektetett verseket, hogy lehetőség szerint minél több ember, minél egyszerűbben és minél olcsóbban juthasson hozzá.
-És persze te se gatyásodj le.
-Eleget fizettem már mások úri huncutságai miatt, elég pénzembe került már mások tehetetlensége és gusztustalan dőzsölése. Egyszer talán megengedhetem magamnak, hogy a befektetett munkán kívül többet ne áldozzak!
-Legalább null szaldóra kijössz? Vagy ennél nagyra törőbb terveid vannak?
-Mint minden írónak. Minimum világhír és mesés gazdagság. De félre a viccel! Örülnék neki, ha tiszte megélhetést biztosítana az írás, de a realitások talaján maradva, nem hiszem, hogy akár ez az öt kötet, akár az ezeket követőek eladásaiból megyek majd mondjuk üdülni.
-Ehhez így nem lehet hozzáállni!
-Ehhez csak így lehet hozzáállni. Magyarországon élünk, magyarul írok ezekben a kötetekbe, magyar verseket. Attól függetlenül, hogy ezek elérhetőek a világban szétszóródott magyarság számára, nem reménykedem abban – bár kétségkívül örülnék neki – hogy sikerül megfordítanom azt a folyamatot, amely a versektől való elidegenedéshez vezet.
-Nem ma kezdődött, és nem is várható, hogy gyökeres fordulat következne be.
-Így van, de nem szabad csüggedni! Korábban sem híztak kerekre a költők eladott verseik ellenértékéből. Verset írni tulajdonképpen egy picit hálátlan. Egészen pontosan nem írni hálátlan. Írni nagyszerű érzés. Kiszolgálni az igényeket nem könnyű. Hálátlan inkább az a helyzet, az a közgondolkodás, amelynek már igényei sincsenek.

-Vanitatum vanitas...
-Mint minden. De nem mehetünk ki a temetőbe, hogy elhantoljuk magunkat. Amíg dolgunk van e világban addig nem állhatunk meg. Akikbe mondanivaló, tehetség szorult, annak élnie kell ezekkel az adottságokkal. Az lenne igazán nagyszerű , ha a tehetségeseknek lenne mondanivalójuk.
-Ez egy kicsit kemény volt, nem gondolod?
-Menj be egy újságoshoz, vagy menj be egy könyvtárba, végy a kezedbe egy kortárs verseket tartalmazó könyvet és olvass bele! Utána beszélünk erről.
-Én ezt megtettem és sok remek verset találtam. Ebben nincs teljesen igazad.
-A sok remek vers, sok remek költőtől származott, vagy ugyanazon költő több verse tetszett meg?
-Volt ilyen is, olyan is.
-És miről szóltak azok a versek? Mi volt a mondandójuk?
-Erre így kifejezetten nem emlékszem.
-Ez érdekes. Akkor lehet, hogy csak a hangulat ragadott magával? Nem lehet, hogy a sok silányság között egy átlagosat találtál és ez tévesztett meg?
-Mintha felcseréltük volna a szerepeket. Most én kérdezek vagy te kérdezel?
-Azt hittem beszélgetünk, de úgy látom a téma kellemetlenül érint. Ez nem kihallgatás, hanem beszélgetés. De azért látom nehezedre esik. Nem erőltetem, de engedd meg, hogy annyit megjegyezzek: kétségeim vannak az értékítéleteddel kapcsolatban. A versekhez való viszonyulásodat is így kezelem. A relatív jó, soha nem lehet elég jó. Legalábbis nekem nem.
-A költészet megítélése általában azért szubjektív. Mindig olvasófüggő. Kire-kire hogyan hat. Ez számos körülménytől függ. Így lehet ez a köteteiddel kapcsolatban is.
-Igen tudom. Ennek a szubjektív értékítéletnek elégszer voltam már kárvallottja. És persze haszonélvezője is. Szép fokozatosan jöttem rá, hogy a megjelenés abszolút olvasószerkesztő-függő. Ezt a csorbát most kiköszörültem: a magam olvasószerkesztője lettem, és képzeld működik!
-Így könnyű…!
-Pont nem könnyű! Magamhoz százszor szigorúbb vagyok, mint máshoz.
0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért viszolyog a szövegírástól

21/5/2015

0 Comments

 
A szövegírás, mint egy mázsás súly nehezedik a nyelvemre. Szerencsére ritkán kell kimondanom, de annál gyakrabban leírnom. Nehezebb és fájdalmasabb e kifejezést papírra vetnem, mint magát a megírt művet.

Szövegírás. Forgatom a számban, morzsolom az ujjaim között, de a kis galacsin mindig jobban hasonlít a pohárköszöntőre, búcsúztatóra, szerelmes versre, leánykérésre, vagy akár reklámra, honlaptartalomra, védőbeszédre, keresetlevélre, családregényre, vagy bármire, amit a fejünkben, tudatunkban megfogalmazunk, a szívünkkel érzünk és megörökítjük, betűkbe, szavakba, mondatokba zárjuk. De soha nem gondolok szövegírásra, mint szövegírásra.

E szó hideg, szenvtelen és ki sem fejezi, képtelen érzékeltetni e munkálkodásnak a mélységeit. A szövegírás leírva ugyanolyan rideg tárgyilagossággal zörög, mint például a hurkatöltő.
Fogom a belet, ráhúzom a hurkatöltőre és nyomom, tekerem, amíg meg nem elégelem. Aztán ha elég, - mert megmértem, (megszámoltam) – csomót kötök rá és elvágom. Kész, ennyi, vége.
De akkor a szöveg, akárcsak a malac, melynek szerveit ledarálva a belekbe töltöttük meghal. Többé nem fejlődik, nem alakul, nem válik hasznosabbá, értékesebbé. Nem lesz más, mint húsz deka kolbász, akarom mondani három sornyi, két oldalnyi, négyezer karakternyi valami, amit szövegnek nevezünk, mert látszólag olyan az alakja.

Ilyet egyébként is tud bárki írni, ehhez tehetség nem kell. Csak lendület és idő. És csak írni és írni és írni és egyszerre ott fekszik előttünk az a sápadt hulla, vagy inkább holtsápadt betűhalom, vérszegény közlendő, ami csak a helyet foglalja.

Én ilyet képtelen vagyok létrehozni. Hozzám csak az forduljon, akinek értéket hordozó, életre kelt teremtményre van szüksége, de nincs ideje, kedve, ötlete, hogy maga kísérletezze ki saját laboratóriumában, vagy foganjon meg tőle, hordja ki, szülje meg azt.

Nekik tudok segíteni, velük tudok együtt haladni, vágyakat, álmokat – ha nem is varázslóként, vagy tündérként – valóra váltani.

Nekik van szükségük szövegmágusra.

0 Comments

Az ismeretlen szerző megkísérel  különbséget nem tenni profi és amatőr író között

5/5/2015

0 Comments

 
Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a különbség a profi és az amatőr írók és költők között. Sokan persze kapásból tudják rá a választ, hiszen az amatőr jelző szinte minden esetben a balekség szinonimájaként merül fel, de többen nevezik őket dilettánsnak is.
Hogy kik is azok, akik megítélhetik mások munkásságát, hogy honnan, miből merítik bátorságukat, hogy másokra általában negatív, lekicsinylő értékítéletet mondjanak, beskatulyázzák őket igazából soha nem derül ki. Én ismerek jó néhány magába szerelmes, öntelt fütyfürüttyöt, aki mindenkit képes a földbe taposni, aki nem ő, vagy nem közeli (ivó)cimborája. Igenis létezik egy szűkebb-tágabb kör, aki magának vindikálja a jogot az irodalmi kánonba vételre és az abból való kirekesztésre. Védhetetlen szempontrendszerek alapján döntenek „élet és halál” kérdésében, helyezik író, költőtársukat alacsonyabb, vagy sokszor elvtelenül magasabb polcra. Saját írói, költői munkásságuk máskülönben nem támasztja alá, nem igazolja vissza e magukhoz ragadott jogosultságot és (kiadói) tapasztalataim alapján sokszor, sokkal gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint az általuk ledegradált műkedvelő írók, költők.

Pedig nagyon egyszerű lenne e kérdés megválaszolása, hiszen az amatőrség és a profizmus nem jelenthet, vagy nem szabadna, hogy többet jelentsen, mint azt a körülményt, hogy a profi az írásaiból él, az amatőr pedig erre nem képes, vagy erre nem nyitott, aki megelégszik a gondolatközlés puszta tényével. Itt jegyezném meg, hogy amennyiben Nyári Krisztián, Grecsó Krisztián, vagy Lackfi János profi írónak, költőnek minősül (igen annak) akkor már csak az ő általuk elmondottak alapján is illene némely önjelölt műértőnek önmérsékletet tanúsítania. Csak példálózva említettem e néhány nevet és szándékosan nem idézek a velük készített interjúkból – ezek kutatását, olvasását és értelmezését meghagyom az érdeklődőknek – is az süt ki, hogy ma országunkban szinte egyetlen író, költő sem képes kizárólag szépirodalmi munkásságából megélni. Mellette újságírással, tanítással és még ki tudja hányféle egyéb tevékenységgel kénytelenek foglalatoskodni, hogy a havi fix – ami nem is fix – összejöjjön. Ez nem a költők, írók szégyene, de még csak nem is az olvasóké, hanem azoknak a közállapotoknak a kritikája, amiben ma a magyar társadalom vegetálni kényszerül.

Ha nincs igény az olvasásra, új könyvek vásárlására, vagy lehetőség nem nyílik rá, az nem róható fel az egész írótársadalomnak, illetőleg nem neki róható fel elsősorban.

A profi író, aki esélyt ad magának, aki törekszik arra, hogy műveiből némi ellenszolgáltatást kinyerjen, az amatőrben ez nem fogalmazódik meg markánsan, de tény, hogy nem tiltakozna, ha valaki megfizetné azért, amit ír.

Nem fokmérő tehát, nem a tehetség és a szorgalom indikátora az amatőr-profi egyenlet végeredménye, hanem csupán a törekvés jelzője. Míg az egyik csupán íráskényszerén kíván enyhíteni, a másik ezt valamivel tudatosabban, vállalások alapján, ellenszolgáltatás reményében teszi.

Én más csoportosítást javasolnék, ha már mindenképpen a kasztosítás a cél (de ne legyen az). Számomra kétféle író van: az egyikőjüket már olvasták – esetleg többen is – a másikójukat pedig majd ezek után fogják olvasni. Ennyi nem elég? A lényeg, hogy az egyetemes kultúra a közjó érdekében gazdagodjon. Mihamarább és folyamatosan!

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli miért fejezi be négy hónap után az "Ez már fáj ...!" rovat publikálását

1/5/2015

0 Comments

 
2014 év végén merült fel bennem az a gondolat, hogy a naponta frissülő verses napló és a limerickek mellett némi prózai táplálékra is számot tarthat a nagyérdemű. A sirám és a sanyar nem különösebben köti le az embereket, köztük engem sem, ezért úgy döntöttem, hogy alapvetően humoros hangvételű rövid írásokkal igyekszem a lét elviselhetetlenségén javítani. Reményeim szerint ez többé-kevésbé sikerült is. Magam is elégedetten konstatáltam, hogy sikerült a korábbi ígéretemnek megfelelő vállalást teljesítenem. Azt is tapasztaltam azonban, hogy némelyik írásom - na jó a nagy többsége - megállná a helyét akár a rádiókabaréban is, vagy más olyan felületen, amelynek nem titkolt szándéka a nevettetés.

Ez különösen felemelő érzéssel töltött el, de a másik szemem sírt, mivel arra is rá kellett döbbennem, hogy a nem túl magasra tett lécet nem is volt olyan nehéz átugranom és ez siralmas a “szakmára” nézve.

Nem akartam és most sem akarok király lenni félszeműként a vakok között. A munkám minőségének legfőbb ellenőre én vagyok. Én magam pedig egyre inkább nem bocsájtottam meg magamnak a gyengébb - fáradtan, munka mellett, után, (közben) megírt - szövegeket és be kellett látnom, hogy ha nem is most azonnal, de hosszabb távon ez a vállalhatatlanság szintjére fog süllyedni. Egészen egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt az elhajlást, ezért úgy döntöttem, hogy a munkavégzés ütemén változtatást eszközölök, ami reményeim szerint a minőség fenntartásához, sőt emeléséhez fog vezetni.

Naponta frissülve tehát nem fognak találkozni humoros, vagy annak szánt írásaimmal, de időről időre visszatérően publikálni fogok egy gyűjteményt - reményeim szerint folyóirat formájában - ami tartalmazni fog néhány jól sikerült írást. Ebben a “lapban” persze lesznek más műnemben megírt írások is, hosszabb-rövidebb szövegek, elemzések, recenziók és még, amit megvalósítani képes leszek.

Amennyiben egy jelentősebb bázist sikerül képeznem humoreszkjeimből - és úgy általában más írásos munkáimból - úgy azt kötetbe rendezve tervezem megjelentetni, mint ahogyan azt tettem idáig is. Úgy gondolom, hogy eddig sem alakítottam úgy az árakat, hogy megfizethetetlenek legyenek könyveim és ezt a jövőben sem tervezem.

A verses naplóm vezetése és a limerickek megjelentetése továbbra is napi rendszerességű marad, így bőven marad a tisztelt olvasónak mit majszolnia a reggeli kávé közben.

A támogató olvasói közreműködést köszönöm.

Utószó gyanánt

0 Comments

    Archívum

    April 2016
    May 2015
    March 2015
    February 2015
    November 2014
    March 2014
    November 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012

    Címkék

    All
    Anonimitás
    Apostol
    Folyóirat
    írás
    író
    Irodalom
    Költő
    Könyvkiadás
    Magánkiadás
    öninterjú
    Próza
    Vers

    RSS Feed

Powered by Create your own unique website with customizable templates.