Csalódást kell okoznom, de az ismeretlen szerző bizony ismeretlen. Már amennyire ebben a világban az internetes alkalmazásokat használók megőrizhetik identitásukat és anonimitásukat.
Nem bújócskázom és még csak macska-egér játékot sem játszom.
Képtárakban, múzeumokban járva gyakran látjuk ezt a műalkotás szerzőjének megjelölésére. Számtalan csodás remekművel örvendeztették meg évszázadok óta az emberiséget. Sok műremek fennmaradt, még több sajnos nem.
Amikor mondjuk egy festmény előtt állok, mindig elgondolkodom rajta, mennyi munkába tellett így, vagy úgy megfesteni, milyen körülmények között készülhetett, hány nap alatt és így tovább. Gyakorlatilag belebújok a művész bőrébe. Ha köztudomású a műremek alkotásának helye, akár el is zarándoklok, hogy a levegőt is magamba szívjam, melyet egykor a mester is tett, miközben ecsettel cirógatta a vásznat. Hasonulás, de nem teljes. Megismerni és megérteni szeretném az alkotót, mivel nem áll módomban feltámasztani. Adatott neki idő annyi, amennyi. Ezzel élhetett, jutott ameddig jutott, mi szerencsénk az, hogy megismerhettük.
De ha végiggondoljuk azt a sok száz és ezer évet, világszerte sok száz és ezer műremeket alkottak. Azt is inkább csak sejtjük, mint tudjuk, hogy az idők során mennyi semmisülhetett meg. Felbecsülni sem lehet, hogy csak az elmúlt ezer évben hányan működtek csak Európában. Ha minden fennmaradt festménynek 100 elenyészett volna is csak az ára – de ismétlem magam, megbecsülni sem lehet - akkor szinte beleborsózik a hátam, mikor magam elé képzelem az ismeretlen szerzők, soha meg nem talált műveit. Mint Ali Baba kincses barlangja, ami nem ékszerekkel, arannyal hanem a művészet mérföldköveivel van tele. Így képzelem magam elé, ami már nincs többé, hadseregként azokat, kiknek keze nyomát mindezek viselik.
Rajtam kívül, korunkban ezer és ezer író, költő, festő, szobrász és még ki tudja miféle önkifejezési formák gyakorlói dolgoznak lázasan, vagy hidegvérrel. Néha megtérül a belé fektetett energia, de leginkább nem. Töredékük válik csak ismerté, de még ez sem jelenti, hogy meg is tudnának élni abból, amit csinálnak. Vagy mégis? Ha valamennyien az ismeretlenség leple alatt dolgozunk, alkotunk, úgy minden ismeretlen műremek a sajátunk is egyben. Egyetlen művész, sőt természetes vész sem kívánhat annál többet mint, hogy mindenhonnan az ő alkotása mosolyogjon a közönségre. Amelyik kép aljára a „Készítette ismeretlen művész/festő/szerző 21.század” feliratot biggyesztették, az mind a mi sajátunk. Kicsit olyan ez mint a népművészet. Nem a klasszikus értelemben vett, hanem a rendeltetése szerint népművészet. A nép és nem a nemzet műveli, a nép és nem a nemzet örömére. Korlátokat nem tűr, szabadon áramlik, akadályt nem ismer. Csak a butaság, közömbösség, igénytelenség lassítja a terjedését.
Szeretnék szellő lenni a „népművészet” viharában....
Nem bújócskázom és még csak macska-egér játékot sem játszom.
Képtárakban, múzeumokban járva gyakran látjuk ezt a műalkotás szerzőjének megjelölésére. Számtalan csodás remekművel örvendeztették meg évszázadok óta az emberiséget. Sok műremek fennmaradt, még több sajnos nem.
Amikor mondjuk egy festmény előtt állok, mindig elgondolkodom rajta, mennyi munkába tellett így, vagy úgy megfesteni, milyen körülmények között készülhetett, hány nap alatt és így tovább. Gyakorlatilag belebújok a művész bőrébe. Ha köztudomású a műremek alkotásának helye, akár el is zarándoklok, hogy a levegőt is magamba szívjam, melyet egykor a mester is tett, miközben ecsettel cirógatta a vásznat. Hasonulás, de nem teljes. Megismerni és megérteni szeretném az alkotót, mivel nem áll módomban feltámasztani. Adatott neki idő annyi, amennyi. Ezzel élhetett, jutott ameddig jutott, mi szerencsénk az, hogy megismerhettük.
De ha végiggondoljuk azt a sok száz és ezer évet, világszerte sok száz és ezer műremeket alkottak. Azt is inkább csak sejtjük, mint tudjuk, hogy az idők során mennyi semmisülhetett meg. Felbecsülni sem lehet, hogy csak az elmúlt ezer évben hányan működtek csak Európában. Ha minden fennmaradt festménynek 100 elenyészett volna is csak az ára – de ismétlem magam, megbecsülni sem lehet - akkor szinte beleborsózik a hátam, mikor magam elé képzelem az ismeretlen szerzők, soha meg nem talált műveit. Mint Ali Baba kincses barlangja, ami nem ékszerekkel, arannyal hanem a művészet mérföldköveivel van tele. Így képzelem magam elé, ami már nincs többé, hadseregként azokat, kiknek keze nyomát mindezek viselik.
Rajtam kívül, korunkban ezer és ezer író, költő, festő, szobrász és még ki tudja miféle önkifejezési formák gyakorlói dolgoznak lázasan, vagy hidegvérrel. Néha megtérül a belé fektetett energia, de leginkább nem. Töredékük válik csak ismerté, de még ez sem jelenti, hogy meg is tudnának élni abból, amit csinálnak. Vagy mégis? Ha valamennyien az ismeretlenség leple alatt dolgozunk, alkotunk, úgy minden ismeretlen műremek a sajátunk is egyben. Egyetlen művész, sőt természetes vész sem kívánhat annál többet mint, hogy mindenhonnan az ő alkotása mosolyogjon a közönségre. Amelyik kép aljára a „Készítette ismeretlen művész/festő/szerző 21.század” feliratot biggyesztették, az mind a mi sajátunk. Kicsit olyan ez mint a népművészet. Nem a klasszikus értelemben vett, hanem a rendeltetése szerint népművészet. A nép és nem a nemzet műveli, a nép és nem a nemzet örömére. Korlátokat nem tűr, szabadon áramlik, akadályt nem ismer. Csak a butaság, közömbösség, igénytelenség lassítja a terjedését.
Szeretnék szellő lenni a „népművészet” viharában....
RSS Feed