Tollkoptató Művészeti Kezdemény
Kövessen
  • Főoldal
  • Rólam
    • Magamban beszélek...
  • Ízelítő írásaimból
    • Mesék >
      • Félperces mesék
      • A láthatatlan bátorság
      • Az élet vize
      • Elfogadás
      • Kicsit rossz, kicsit jó
      • Férjválasz
      • Mese a láthatatlan erőről
      • Szépek szépe
      • Ez már valami
      • A fenyő
      • Okosék országa
      • Nyúlkrampusz
      • Nyúlkrampusz 2
      • A meg nem értett tehetség
    • Líra >
      • Haiku >
        • Az évszakok játéka
      • Limerick >
        • Harc a zavaron
        • Englishman in Europe
        • Pokol
        • Lukat a csövön
        • A biogazdász
        • A nőorvos
        • Az "erényes" nő
        • Távolság
        • Férfiak
        • Euro limerickek
    • Próza >
      • 40 perc
      • A verseny
      • Az inkvizíció
      • Együtt
      • Megy a juhász a szamáron...
      • Nemiség és egyebek...
      • Eső szalonna
      • -Tlan, -tlen
      • Vérvétel
      • A törzsvásárlói kártya
      • Az ember, aki ráért
      • A macska
  • Műhelytitkok
    • Félreértelmező szótár
  • Szövegmágus
    • Megrendelési információk >
      • Árlista, megrendelés
  • Melegen ajánlom
    • Bonyolítok
    • Scribd
    • Miskolci Muzsikusok
    • Hangfelhő/Soundcloud
    • Még több vers
    • Még több kortárs vers
    • Még több kortárs irodalom
  • Közös többszörös
    • Poéma
    • Poét
    • Piszkozat
    • Pearltrees
  • Elmélkedések
  • Szikrák
  • Szó nélkül soha!
  • Hallgasson
  • Könyvesboltom
  • Tégy mindent rendbe!
  • Kapcsolat

Az ismeretlen szerző elmeséli, ki is valójában

18/4/2012

0 Comments

 
Csalódást kell okoznom, de az ismeretlen szerző bizony ismeretlen. Már amennyire ebben a világban az internetes alkalmazásokat használók megőrizhetik identitásukat és anonimitásukat.
Nem bújócskázom és még csak macska-egér játékot sem játszom.
Képtárakban, múzeumokban járva gyakran látjuk ezt a műalkotás szerzőjének megjelölésére. Számtalan csodás remekművel örvendeztették meg évszázadok óta az emberiséget. Sok műremek fennmaradt, még több sajnos nem.
Amikor mondjuk egy festmény előtt állok, mindig elgondolkodom rajta, mennyi munkába tellett így, vagy úgy megfesteni, milyen körülmények között készülhetett, hány nap alatt és így tovább. Gyakorlatilag belebújok a művész bőrébe. Ha köztudomású a műremek alkotásának helye, akár el is zarándoklok, hogy a levegőt is magamba szívjam, melyet egykor a mester is tett, miközben ecsettel cirógatta a vásznat. Hasonulás, de nem teljes. Megismerni és megérteni szeretném az alkotót, mivel nem áll módomban feltámasztani. Adatott neki idő annyi, amennyi. Ezzel élhetett, jutott ameddig jutott, mi szerencsénk az, hogy megismerhettük.
De ha végiggondoljuk azt a sok száz és ezer évet, világszerte sok száz és ezer műremeket alkottak. Azt is inkább csak sejtjük, mint tudjuk, hogy az idők során mennyi semmisülhetett meg. Felbecsülni sem lehet, hogy csak az elmúlt ezer évben hányan működtek csak Európában. Ha minden fennmaradt festménynek 100 elenyészett volna is csak az ára – de ismétlem magam, megbecsülni sem lehet - akkor szinte beleborsózik a hátam, mikor magam elé képzelem az ismeretlen szerzők, soha meg nem talált műveit. Mint Ali Baba kincses barlangja, ami nem ékszerekkel, arannyal hanem a művészet mérföldköveivel van tele. Így képzelem magam elé, ami már nincs többé, hadseregként azokat, kiknek keze nyomát mindezek viselik.
Rajtam kívül, korunkban ezer és ezer író, költő, festő, szobrász és még ki tudja miféle önkifejezési formák gyakorlói dolgoznak lázasan, vagy hidegvérrel. Néha megtérül a belé fektetett energia, de leginkább nem. Töredékük válik csak ismerté, de még ez sem jelenti, hogy meg is tudnának élni abból, amit csinálnak. Vagy mégis? Ha valamennyien az ismeretlenség leple alatt dolgozunk, alkotunk, úgy minden ismeretlen műremek a sajátunk is egyben. Egyetlen művész, sőt természetes vész sem kívánhat annál többet mint, hogy mindenhonnan az ő alkotása mosolyogjon a közönségre. Amelyik kép aljára a „Készítette ismeretlen művész/festő/szerző 21.század” feliratot biggyesztették, az mind a mi sajátunk. Kicsit olyan ez mint a népművészet. Nem a klasszikus értelemben vett, hanem a rendeltetése szerint népművészet. A nép és nem a nemzet műveli, a nép és nem a nemzet örömére. Korlátokat nem tűr, szabadon áramlik, akadályt nem ismer. Csak a butaság, közömbösség, igénytelenség lassítja a terjedését.

Szeretnék szellő lenni a „népművészet” viharában....


0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, hogyan is ír verset

17/4/2012

0 Comments

 
Mint általában az életben semmit sem csinálok megszokások rabjaként. Életvitelem, időbeosztásom meglehetősen nehezen tolerálható. Ha például egy kastélyban, vagy egy nagy tanyán élnék, ahol több helyiség, vagy több szoba is rendelkezésre állna, nem is lenne semmiféle gond.
De ennek pont az ellenkezője az igaz.
Az első leküzdésre váró probléma a „hogyan ne verjem fel az egész házat, mikor írok”.
Ezzel el is árultam, hogy zömében éjjel írok.
Hogy miért? Egészen egyszerűen csak akkor van időm. (az éjjel alatt a 22-06 óra közötti időszakot értem).
Miután nyolc óra munka után, következik a 8 óra kötelességteljesítés, nem is marad más hátra, mint, hogy a fennmaradó 8 órában megváltsam a világot. Mivel a világ nem betétdíjas én pedig nem tudok számolni, a valóságban csak 6 órát foglalkozom a munka után minden mással, ami meg nem fizetett, illetve megfizethetetlennek számít. A születés és fogszabályozáson kívül gyakorlatilag mindenben kompetens vagyok. Egyszer például majdnem levezettem egy szülést, de a szülő anya és én sajnos fizikailag több kilométer távolságra voltunk egymástól és ráadásul nem is ismertem a hölgyet. Utólag sem tudtam meg, hogy egészséges fiúgyermeknek adott életet. (3.67 kg. 54 cm)
Tehát ott tartottunk, hogy este 8 felé kezdenek rendeződni körülöttem a viszonyok – főleg vasár és ünnepnapokon – így azonnal el is kezdhetném akár az alkotást. Előbb persze elolvasom a másik 327 levelet, amit a munkaidőben (jaj a főnök meg ne lássa) elolvasott 218 levélen kívül táraztam be, mert első ránézésre bonyolultabb megítélésűnek tűnt. Hiába a levelek már csak ilyenek. Ha ezzel és a hírek elolvasásával (három alkalommal naponta) végeztem, máris nekieshetek verselni. Természetesen ez az átgondolt időmenedzsment, nem csak a verselésre, hanem valamennyi szépírói munkálkodásomra érvényes.
A verses naplómra szánt kötelező napi egy verset az estek döntő többségében lapzárta előtt (éjfél) 2 órával kezdem el megírni. Valami csoda folytán idáig még mindig elkészültem vele. Valahogy úgy tolonganak a gondolatok, ötletek a fejemben. Sokszor fizikai korlátaim miatt nem tudok gyorsabban, vagy többet írni, ami rendkívül frusztrál.
Tisztában vagyok vele, hogy a magyar fül a kétnegyed és a négynegyed páros lüktetését tolerálja, ehhez képest nem kivagyiságból, hanem kísérletként előtérbe helyezem a háromnegyedes és a hatnyolcados ritmust, továbbá előszeretettel alkalmazok páratlan számú sorokat és versszakokat.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vers alapgondolata, mondandója, problematikája jelenik meg mielőtt hozzáfogok az íráshoz, nem a kinézete, ezért szándékossággal nem vagyok megvádolható. Nem kis nagyképűséggel olyat írok, amilyet akarok. Előszeretettel szoktam játszani a megadott szavakból, megadott témában, időre történő költést.
Képtelen vagyok - vagyis képes vagyok, de az imázsomat nem rombolom - rímek nélküli verset írni, hatásvadász szándékkal mesterségesen eldeformált verset írni, értelmetlen, öncélú verset írni, szógörgeteg, csillámnyuszi, futó labdarózsa, törékeny bíborcsóka, fehér vérét a hóba ontja verset írni és különösen hajdefájokmagamnak verset írni. Viszont szeretem a tejcsokoládét, étcsokoládét, tömör csokoládét…..
Verseimet leghamarább éjfél után egy perccel hozom nyilvánosságra, akkor viszont fanfárok kíséretében.
A nem publikálásra, vagy nem internetes publikálásra szánt írásaimat, hasonló körülmények között kovácsolom össze. A könnyebbség csak annyiban áll, hogy időhöz nem vagyok kötve. Általában majdnem minden vers, három másik témát vonz magával, tehát örökké le vagyok maradva. De ez csak a versek papírra vetett, vagy más módon a nyilvánosság számára is látható manifesztálódására vonatkozik, mindent megírtam már ugyanis, csak nem mindent fektettem papírra.
Na, ezt csinálják utánam!

0 Comments

Öninterjú magammal

12/4/2012

0 Comments

 
  • Van-e a költőnek felelőssége?
  • Van.
  • Csak így egyszerűen?
  • Van bizony, de még mennyire!
  • Úgy érzem elkomolytalankodod a kérdést.
  • Nem én. Én nem.
  • Ha nem, meg tudnád mondani a felelősség miben áll?
  • Hogyne!
  • És meg is mondod?
  • Persze. A költő próféta, apostol, a költő nem tévedhetetlen, nem csalhatatlan. Példa. Követendő, vagy inkább elrettentő.
  • Magadat hová sorolod?
  • Leküzdendő akadály. Érvekkel kevésbé, közönnyel, erőszakkal annál inkább.
  • Miért kell bárkit is akadályozni?
  • Ez a bárkitől függ. Mindenkinek a magáét. Én a bennük élő fóbia, szorongás,önámítás, hazudozás, a maguk előtt is titkolt örömök, bánatok,emlékek,vágyak,félelmek kivetítése vagyok. Ha engem utálnak, magukat utálják, ha szeretnek, szintén.
  • Ahá, szóval erre szolgálna az ismeretlen szerző titulusa?
  • Erre leginkább azt felelném, hogy nem kérdezni, hanem válaszolni nehéz. Pontosabban megtalálni a módját, hogyan ne válaszoljunk a minket nyomasztó kérdésekre. Ha én kérdezek, akkor lehet azt vitatni, azért ami, vagy aki vagyok. De mit kezdhet az ember egy ismeretlen szerzővel?
  • Így véded magad?
  • Látom nem érted. Nem magam védem, hanem az engem olvasót gyötröm, vagy szórakoztatom.
  • Szadista vagy?
  • Amennyiben a humanizmus egyenlő a szadizmussal, akkor igen. Mindenki előtt ott áll a szabad választás lehetősége. Kedve szerint bármikor befejezheti olvasásomat, távozhat az előadásomról. Senki nem fog rárivallni, hogy nem lát tőle.
  • Valóban ennyire nem érdekel az emberek véleménye?
  • De. Nagyon is. A véleményük érdekel, nem a képzelt betegségük, vélt, vagy valós sérelmeik.
  • De be kell látnod, hogy nem mindenki képes túllépni a saját árnyékán.
  • Belátom. Én várok, várakozom addig, míg annyira nem lesz hűvös abban az árnyékban, annyira fog fájni az életük, hogy meg akarnak szabadulni a kíntól. Ehhez keverek nekik koktélt. Minél többet fogyasztanak és minél hamarább, annál inkább kell vizelniük. És akkor megszabadulnak attól a sok felhalmozódott méregtől. Csak jelezni szeretném, ha valaki hirtelen 2-3 litert iszik, nem is a hólyagja fog szétrobbanni, hanem a vastagbél utolsó traktusai nem fogják tudni visszaszívni a vizet és akkor...
  • És akkor?
  • Akkor berittyent. Mindent elenged. A sok salakot kiengedi magából.
  • És ettől megoldódik a helyzete?
  • Kérdezz meg egy székrekedésest erről az állapotról!
0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért nem elemez verset

11/4/2012

0 Comments

 
Elég termékeny vagyok, hála annak a magasságosnak, akiben még nem döntöttem el hiszek-e vagy sem.

Bizony ha valaki egy korábbi versemet felolvasná egy előadóesten elképzelhető lenne az is, hogy rá sem ismernék. Egy idő után biztos, főleg a terjedelméből, de egy két sor esetében egyetértve az abban megfogalmazottakkal helyeslően bólogatnék, de nem esne le a 20 fillér.

Vagy nem biztos.

Felületes lennék talán? Nem hinném. Inkább a versek, írások keletkezésénél kell keresni az okokat.

Mikor verselek, valamilyen engem foglalkoztató témát, az aktuális lelkiállapotom függvényében dolgozok fel. Tehát a mottóm: akkor és ott.

Nem mintha másnap már nem lenne érvényes a gondolatmenet – ez többek között annak is köszönhető, hogy örök érvényű kérdéseket feszegetek – de leginkább adott pillanatban érzem azt, hogy sikerült kifejeznem magam.

Ha látnék néhány kétségbeesett próbálkozást, miközben a feketén fehéren lefektetett mondandómat értelmezni próbálják valószínűnek tartom, hogy távozásba lépnék, magára hagyva a műkedvelőt, ne kelljen hallania a harsány kacajomat. Elégedetlenkedő verseim esetében pedig,azért tartanám helyesnek magamat kivonni a frontvonalból, mert félő, hogy rajtam vernék el azt a port, amit felkavartam.

Feltételezem valami hasonló módon írtak nagyjaink is és őket is megviselte volna, ha hallották volna mit is akartak kifejezni ezzel, vagy azzal a versszakkal.

Még szerencse, hogy haláluk után váltak tananyaggá, mert ellenkező esetben ők ütötték volna agyon az esztétát.

A kortárs költészettel merőben más a helyzet. Itt még élő költők verseiről kell úgy véleményt alkotni, hogy ne tűnjön seggnyalásnak – habár – vagy ne kergessük őket az öngyilkosságba.

Bizony veszélyes dolog a kortárs irodalom én mondom néktek!

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért is nem ad ki könyvet

10/4/2012

0 Comments

 
A könyvkiadás hatalmas üzlet manapság. Igaz legalább 3000 példányt meg kell jelentetni ahhoz, hogy legalább nullszaldós legyen a kiadvány. A kiadás – és most itt első sorban a magánkiadásokra gondolok (továbbiakban hiúság vására) – egyvalakinek éri meg: a kiadónak.

Az íráshoz való viszonyom, a küldetéstudat és az üzleti lehetőség viszonya sokáig nem mutatott egyenlő mérleget, de ahogy öregszik érik az ember, egyre jobban belát a kulisszák mögé, ráadásul az a bizonyos viszony is alakult.

Így vagy úgy, de a legtöbb költő, író nem magának ír, hanem a nyilvánosságnak. Talán azon sem sértődnek meg, ha jelentkezne, aki ezért a tevékenységükért pénzt kínál. (Erre van egyébként a legkisebb esély)

Nem vagyok kivétel ez alól én sem. Sokáig vívódtam, kerestem a választ, miért is írok. Figyelték a szót: írok, nem írjak. Ez azt jelenti, hogy már írtam, mikor az okát kezdtem el keresni.

Úgy érzem meg is találtam. Névválasztásommal remélem egyértelműen deklaráltam, nem én, hanem az írásaim és azok hatása fontos. Nem követek el mindent és még annál is többet, hogy a nevemet a köztudatba dobjam, pedig ennek technikai hátterével tisztában vagyok. Az eredményességében már kételkedem.

Igazi magvas gondolatokat tartalmazó írásaimat közkincsé szeretném tenni. Okuljon belőle, akinek van szeme hozzá. Ezért könyvet kiadnom azt hiszem nem csak felesleges, hanem luxus is lenne. Én ingyenes munkámmal járulok hozzá a „közjóhoz”.

Annyira nem vagyok hiú, hogy súlyos tízezreket fizessek azért, hogy lássam nyomtatásban a nevem, majd elajándékozzam a rokonaimnak, barátaimnak, mert igazi piaca ezeknek a magánkiadott könyveknek nincs. Aki volt már papírgyűjtésen, vagy járt szeméttelepen, esetleg olcsó könyvvásárokon, az láthatja mi lesz a könyvek sorsa. Zúzda. De előbb sokszori leértékelés, majd mikor olyan szintre süllyedt az ára, hogy fazékalátétnek megvásárolni már nem drága, akkor hazavisznek belőle egy-két példányt. (asztalláb billegését is meg lehet szüntetni vele). Ha ajándékba kap belőlük az ember, csak azon imádkozik, nehogy dedikálva legyen, mert akkor nem lehet továbbajándékozni. De, hogy feleslegesen ne szaporítsam a szót, a vége a MÉH telep.

Engem ne dobjanak a MÉH telepre, főleg ne a magánkiadásomat.

Ha lenne olyan elszánt kiadó, aki lát fantáziát a munkámban és belém ruházna némi pénzmagot, az más. Az mehet. Az megtisztelő is lehet. Ha kifejezetten könnyen emészthető és szórakoztató könyveket írnék, nekik kifejezetten ezt az utat szánnám. Ismétlem, szórakoztató és könnyen emészthető (aprópénzre váltás) könyvek. Igen, ennek nem mondanék ellent. Hülye azért nem vagyok.

A képlet összefoglalva a következő:

  • tartalmas, magvas, előremutató írás - közkincs, max. e-bookban megjelentetve. Magánkiadás kizárva.

  • Könnyen érthető, szórakoztató (ponyva) kiadó felkérésére korlátlanul.

    Magánkiadás kizárva.
 A nagy dilemma a következő: mi van ha a kiadó a magvasat, tartalmasat akarja kiadni?

Én azt mondom csoda, ez bizony csoda lenne, de valahogy megbirkóznék ezzel a paranormális jelenséggel.


0 Comments

    Archívum

    April 2016
    May 2015
    March 2015
    February 2015
    November 2014
    March 2014
    November 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012

    Címkék

    All
    Anonimitás
    Apostol
    Folyóirat
    írás
    író
    Irodalom
    Költő
    Könyvkiadás
    Magánkiadás
    öninterjú
    Próza
    Vers

    RSS Feed

Powered by Create your own unique website with customizable templates.