A könyvkiadás hatalmas üzlet manapság. Igaz legalább 3000 példányt meg kell jelentetni ahhoz, hogy legalább nullszaldós legyen a kiadvány. A kiadás – és most itt első sorban a magánkiadásokra gondolok (továbbiakban hiúság vására) – egyvalakinek éri meg: a kiadónak.
Az íráshoz való viszonyom, a küldetéstudat és az üzleti lehetőség viszonya sokáig nem mutatott egyenlő mérleget, de ahogy öregszik érik az ember, egyre jobban belát a kulisszák mögé, ráadásul az a bizonyos viszony is alakult.
Így vagy úgy, de a legtöbb költő, író nem magának ír, hanem a nyilvánosságnak. Talán azon sem sértődnek meg, ha jelentkezne, aki ezért a tevékenységükért pénzt kínál. (Erre van egyébként a legkisebb esély)
Nem vagyok kivétel ez alól én sem. Sokáig vívódtam, kerestem a választ, miért is írok. Figyelték a szót: írok, nem írjak. Ez azt jelenti, hogy már írtam, mikor az okát kezdtem el keresni.
Úgy érzem meg is találtam. Névválasztásommal remélem egyértelműen deklaráltam, nem én, hanem az írásaim és azok hatása fontos. Nem követek el mindent és még annál is többet, hogy a nevemet a köztudatba dobjam, pedig ennek technikai hátterével tisztában vagyok. Az eredményességében már kételkedem.
Igazi magvas gondolatokat tartalmazó írásaimat közkincsé szeretném tenni. Okuljon belőle, akinek van szeme hozzá. Ezért könyvet kiadnom azt hiszem nem csak felesleges, hanem luxus is lenne. Én ingyenes munkámmal járulok hozzá a „közjóhoz”.
Annyira nem vagyok hiú, hogy súlyos tízezreket fizessek azért, hogy lássam nyomtatásban a nevem, majd elajándékozzam a rokonaimnak, barátaimnak, mert igazi piaca ezeknek a magánkiadott könyveknek nincs. Aki volt már papírgyűjtésen, vagy járt szeméttelepen, esetleg olcsó könyvvásárokon, az láthatja mi lesz a könyvek sorsa. Zúzda. De előbb sokszori leértékelés, majd mikor olyan szintre süllyedt az ára, hogy fazékalátétnek megvásárolni már nem drága, akkor hazavisznek belőle egy-két példányt. (asztalláb billegését is meg lehet szüntetni vele). Ha ajándékba kap belőlük az ember, csak azon imádkozik, nehogy dedikálva legyen, mert akkor nem lehet továbbajándékozni. De, hogy feleslegesen ne szaporítsam a szót, a vége a MÉH telep.
Engem ne dobjanak a MÉH telepre, főleg ne a magánkiadásomat.
Ha lenne olyan elszánt kiadó, aki lát fantáziát a munkámban és belém ruházna némi pénzmagot, az más. Az mehet. Az megtisztelő is lehet. Ha kifejezetten könnyen emészthető és szórakoztató könyveket írnék, nekik kifejezetten ezt az utat szánnám. Ismétlem, szórakoztató és könnyen emészthető (aprópénzre váltás) könyvek. Igen, ennek nem mondanék ellent. Hülye azért nem vagyok.
A képlet összefoglalva a következő:
Én azt mondom csoda, ez bizony csoda lenne, de valahogy megbirkóznék ezzel a paranormális jelenséggel.
Az íráshoz való viszonyom, a küldetéstudat és az üzleti lehetőség viszonya sokáig nem mutatott egyenlő mérleget, de ahogy öregszik érik az ember, egyre jobban belát a kulisszák mögé, ráadásul az a bizonyos viszony is alakult.
Így vagy úgy, de a legtöbb költő, író nem magának ír, hanem a nyilvánosságnak. Talán azon sem sértődnek meg, ha jelentkezne, aki ezért a tevékenységükért pénzt kínál. (Erre van egyébként a legkisebb esély)
Nem vagyok kivétel ez alól én sem. Sokáig vívódtam, kerestem a választ, miért is írok. Figyelték a szót: írok, nem írjak. Ez azt jelenti, hogy már írtam, mikor az okát kezdtem el keresni.
Úgy érzem meg is találtam. Névválasztásommal remélem egyértelműen deklaráltam, nem én, hanem az írásaim és azok hatása fontos. Nem követek el mindent és még annál is többet, hogy a nevemet a köztudatba dobjam, pedig ennek technikai hátterével tisztában vagyok. Az eredményességében már kételkedem.
Igazi magvas gondolatokat tartalmazó írásaimat közkincsé szeretném tenni. Okuljon belőle, akinek van szeme hozzá. Ezért könyvet kiadnom azt hiszem nem csak felesleges, hanem luxus is lenne. Én ingyenes munkámmal járulok hozzá a „közjóhoz”.
Annyira nem vagyok hiú, hogy súlyos tízezreket fizessek azért, hogy lássam nyomtatásban a nevem, majd elajándékozzam a rokonaimnak, barátaimnak, mert igazi piaca ezeknek a magánkiadott könyveknek nincs. Aki volt már papírgyűjtésen, vagy járt szeméttelepen, esetleg olcsó könyvvásárokon, az láthatja mi lesz a könyvek sorsa. Zúzda. De előbb sokszori leértékelés, majd mikor olyan szintre süllyedt az ára, hogy fazékalátétnek megvásárolni már nem drága, akkor hazavisznek belőle egy-két példányt. (asztalláb billegését is meg lehet szüntetni vele). Ha ajándékba kap belőlük az ember, csak azon imádkozik, nehogy dedikálva legyen, mert akkor nem lehet továbbajándékozni. De, hogy feleslegesen ne szaporítsam a szót, a vége a MÉH telep.
Engem ne dobjanak a MÉH telepre, főleg ne a magánkiadásomat.
Ha lenne olyan elszánt kiadó, aki lát fantáziát a munkámban és belém ruházna némi pénzmagot, az más. Az mehet. Az megtisztelő is lehet. Ha kifejezetten könnyen emészthető és szórakoztató könyveket írnék, nekik kifejezetten ezt az utat szánnám. Ismétlem, szórakoztató és könnyen emészthető (aprópénzre váltás) könyvek. Igen, ennek nem mondanék ellent. Hülye azért nem vagyok.
A képlet összefoglalva a következő:
- tartalmas, magvas, előremutató írás - közkincs, max. e-bookban megjelentetve. Magánkiadás kizárva.
- Könnyen érthető, szórakoztató (ponyva) kiadó felkérésére korlátlanul.
Magánkiadás kizárva.
Én azt mondom csoda, ez bizony csoda lenne, de valahogy megbirkóznék ezzel a paranormális jelenséggel.
RSS Feed