Átlátszó-e a fehér
nem kardinális kérdés,
de nem árt tenni pontot
s ezzel lezárni a gondot.

Mert átlátszóra írni,
ha a költő inni
hozzáfog, kivitelezhető,
de nem éppen nyerő.

Mert elfogy az itóka
s a sok irkafirka
ciróka-maróka a semmin
rosszul mutat azon a cetlin.

Leginkább írásvetítő fóliához
hasonlatos mutatványhoz
közelít a szimpla megoldás,
egy kis csalás és ámítás.

Nem látszik át, bármennyire
nem tesszük a színek sorrendjébe.
Igaz, a fehér eléggé semleges,
bár e kirekesztés nem tisztességes.

Azért mert valami, alig az ami,
a harsánnyal tud harmonizálni,
még létezik, tagadni kár,
a világos is, és a halovány.

De az átlátszó csak annyit tud,
róla a szín s figura szemünkbe jut,
fel nem tartóztatja magán,
mi elé helyezték, vagy éppen rá.

Ugyanezt egy fehér lappal
meg bárki hiába próbálhat.
Eltakar mit tud a gyáva,
evvel volnánk gazdagak?

Az átlátszó láttatni engedi -
e különbség hát a lényegi -
a fehéret, ugyanezt viszont
a fehérről nem állít, csak bolond.

Jövő héten indul a mandula.
Mit ne mondjak, épp ideje.
Valamire mégis jó az iskola,
például gyerekmentesítésre.

Már be vannak zsongva tökig,
az ember agyára mennek,
őrjöngenek, egymást üldözik,
de a napok mennek, mennek.

Biztos jele az ősznek,
tankönyveket osztanak.
Hasznosat és szépet,
mit sosem használnak.

Emlékszem hány és hány
könyvemet felvágatlanul
hordtam a pincébe már,
személyem másból tanult.

Megvetették akkor is,
igaz elenyésző áron,
tudtak abból okulni
nem egy leányálom.

A kínálat szegényesebb
- na nem tartalmában -
kivitelében egységesebb
volt az oktatás portékája.

Testvérek százai adták
kézből kézre kipingált
könyveiket s kik kapták
nem hiányolták a változást.

Érdekes módon amíg át
magánba nem ment a piac
nem fejlődött a tudomány
ily sebesen ami igaz, az igaz?

Most két évet nem bír ki
egy történelem, filozófia,
földrajz, kémia,irodalmi
tankönyv és a matematika.

Mindenkinek világos
rajtam kívül gondolom,
ez közép és általános
iskolai „forradalom”.

Indokolt az lássuk be
évente cserélgetnünk
seregét a könyveknek,
másként elhülyülünk.

Mi más oka lenne ugyan
egy fél fizetést kidobni?!
Ebből meggazdagodni
nem lehet. Csakugyan?

Nem elég, hogy drága
nehéz és felesleges,
beszerzése rettenetes,
s jár felesleges tortúrával.

Hosszú, tömött sorok,
mint május elsején,
de én most a végén
állok ez lett ma a gondom.

Fordítottam sorsomon.
Fortuna gyors szekerén
helyet nem remélvén,
vágtam egy hátraarcot.

Akinek hat anyja volt
az álljon két órát sorban!
Lusta vagyok valóban,
vagy az i-re ez volt a pont?

Szervezetlen és drága,
hosszadalmas, időt rabló,
gondolhatták fajankó,
ki eme osztást ki nem várta.

Én rosszat nem gondolok,
csodálkozok legfeljebb,
mily türelmesek az emberek,
nem akad éltükben jobb dolog.

Én kérem megengedtem
a luxust magamnak,
délutánra maradtam
és öt perc alatt végeztem.

Hogy e verset szántam-e
tanulságnak ki tudja...
Nem érti sem olvassa a buta,
így aktuális lesz jövőre.(is)

De nehéz tollat ragadom az elhagyott házban!
Mintha nem csak lakói, de a jószerencse is
maga mögött hagyta volna.
A lidércek, a titkok viszont mind itt maradtak.
Nyomasztó sóhajuk hallom, ha fülelek kicsit,
minden repedésből szűrődik a nóta.

Terelnek, hívogatnak, kalandornak néznek,
ki a rejtélynek ellenállni nem tud, nem akar.
És milyen jól gondolják.
Főhőse vagyok ennek az ijesztő mesének,
bátorságom véges, de Szezám nem takar
előlem a titokra megoldást.

Tudom már mitől ilyen síron túli,vagy inneni
e falaktól határolt komor játszótéren,
a hangulat s vele közérzetem.
Magára,cserbenhagyták egykor, megsínyleni
névleges eleim miatt ezért fogom én,
s hiába értem, még remegek.

Megéhezett az évek alatt. Nem táplálta senki.
Fél fogára sem vagyok elegendő már,
a kárhozott új gazda.
Ha engedem, biztos elemészt, meg fog enni.
Javíthatok rozsdás zárat, csöpögő csatornát,
még üresen kong gyomra.

Mésszel mázolhatom, kenegethetem gittel,
megigazíthatom cserepét, úgy látom
ezzel megkéstem.
Igyekezetemen mosolyog,költözésre tippel,
nem engesztelhetem ezzel, otthonom van máshol.
Ezért veszejt el. Nem viccel.

Nem akárki képes erre.
Itt, illetve ott azt hiszem,
nem ismeretség kérdése,
ki legyen asztronauta.

Igazán mit tud, az számít
mire képes s nem mit állít,
milyen hazug imázst épít,
mert az életébe kerülhet.

Nem beszélve a csapatról,
a támogató földi irányítókról,
adófizetőkről,feltalálókról,
hisz sikere az övék is.

Ő ment át a próbán,
neki adta bizalmát,
a kíváncsi fél világ,
de megszolgálta.

Helyettünk tette meg,
amire az emberek
mit nagyja, tömege
nem alkalmas.

Mind szellemileg,
mind testileg,
felkészültségében
verhetetlen volt.

És ide kerül az a bizonyos pont.
Ez az óriás ma már csak volt.
Nevét mormoljuk: Neil Armstrong
Nem hallja, hisz ott van már, hol volt.

Az ismeretlen addig félelmetes,
amíg nem tudjuk voltaképp mi is az.
Szaladtam elébe, bár a tapasztalat
elsőre ijesztőnek tűnt, sokkal sem kecsegtetett.

Elegem lett a másikból, abból az ablakosból.
Ha nem fagyott éppen, hibaüzenetét
bogozva vettem újabb nyelvleckét
a lefordíthatatlan szakmai angolból.

Untam félévente újratelepíteni,
százával installálni a segédprogramokat.
Dolgozni szerettem volna, simán, sokat
így a megszokás ellenére könnyű volt váltani.

Féltucat éve már nem használok mást,
csak amiért tudatlanok kinevetnek,
én azonban ráncot nem szerzek,
míg ők várják a lemezfragmentálást.

Aki dolgozni, alkotni tart komputert,
a jogtisztaság, és vírusok kérdése
foglalkoztatja, hisz megélhetése
géptől függ, rendszernek ezt „vegye”.

Magához persze, mert fizetni nem kell.
Ezt nem is mondtam eddig? Egyértelmű.
Fogalomtáramban csak az a herkentyű
kap helyet, amiért felesen nem fizetek.

Ingyen van, működik, semmi vírus?
Jogtiszta, könnyen személyre szabható,
több száz verziója pikk-pakk megtalálható?
Ilyen nincs. De van: most lett 21 éves a Linux.

Az élet leteper.
Homokágyba illeszt.
Bazaltkockaként,
makadámot képez.

Járatja rajtam
ekhós szekereit.
Bőrömön csúszkál,
bordáimba hasít.

Keréknyomát
vési agyamba,
nagyon mélyen,
s ki nem zakkanna.

Kiálló köveimen
bakkan néha,
felugornék előle,
ha nem lennék béna.

De húz a föveny,
kavicsból megágyazva
nyoszolyám, derekam
apró porrá zúzza.

Egyre többen hajtanak
időtálló utamon.
Tömörödik a föld,
belsőm buggyan a szájamon.

Volna szép aszfaltsztráda
tudnék feltápászkodni
ha mindenki azon járna,
de mindenki el is kerüli.

Rajtam ingyen gázolhatnak.
Karbantartást nem igénylek
és örökké változatlan marad
az irány merre eldőltem.

Mibe is vájjam odvas fogam,
a helyzettől függ csupán,
messzire mennem igazán
nem is kell ő Uram!

A téma az utcán hever
tehetetlenül, bénán,
elmegyünk némán,
ridegen mellette.

Mert úgy kell neki
nem véletlenül,
élte eredményéül
e sors, mi jár neki.

Miért nem figyelt,
dolgozott szaporán?
Mintha nem tudnánk
semmi köze ehhez ennek.

De egyszerűbb pálcát,
jobb esetben – törni,
- mint felemelni
a földről nyomorult állatját.

Farkast kiáltani bátran
egy gyerek is tud,
de a lélegző bábut
ki, aki szívesen felállítana?

Heverjen csak a porban.
Minél lejjebb ő,
annál feljebb önző
egónk kapaszkodva az Úrban.

Mert velünk ilyen meg
nem történhet,
imáink zengnek
erről. De nem nyugtat meg.

Mi az élet császárai
tudjuk, mi a helyes,
hogy nem lehet
utcára kisodródni.

Akkor miért félünk tőlük,
mintha a fedélnélküliség
fertőző ragály, betegség
lenne, mivel megpecsételődünk?

Tanulságot levonnom
azt hiszem szükségtelen
a fejletlen jellem
képzeteit újra leírnom.

Másként nem gondolja,
nem ápolja a hajléktalant,
ki e versenyben alant maradt,
s nem szánja, csak mondja.

Amíg változásért nem kiált
tömege a tehetősnek,
addig a szenvedésnek
a nyomorult életében első hely dukál.

 Elvileg ért hozzá
nem látszik rajta
egyáltalán.
A katalógust lapozza
keresi, kutatja,
de rá nem talál.

Hívja a másik észlényt
már ketten nem értenek
hozzá.
Előkerül szabvány, fénykép
kódok, rengeteg
Hoppá.

Asszem ez jó lesz-
nyugtat meg a muksó.
Próbál.
„Ha két kör lesz,
ön lesz a hunyó!”
Recitál/ok/

"Ha nem lesz jó
visszaveszem
becserélem.”
Már az is elfogadható,
ha a pénzem
el nem vesztem.

Ha kapok valami mást,
ha hozzá nem értése
kiderül.
Mint ahogy mifelénk szokás.
Pénznek vissza nem fizetése
egyértelmű.

Szóval miután betudták
a tévesen rendelt
darabot,
mert nincs pénz, miért tartanák
azt minek ennie nem kell
raktáron.

Szóval az előző versszakot
rosszul terveztem meg,
ki is csúsztam.
Most korrigálom e fiaskót.
Ott jártunk, hogy áruba ruházni be
nálunk nem szoktak.

Ezért mindent rendelni kell,
ha akarjuk, ha nem.
Nem röhej?
Csak tudnám, ahonnan küldik el
mit a kufár megrendel,
ott van hely?

Annak megéri tartani raktáron?
Neki fontos, hogy az igényt
kiszolgálja?
Na ez a kereskedő, amaz a boltos
fontos megtenni a megkülönböztetést.
A teremburája!

Nekem boltos jutott, kedélyeket
tovább borzolni nem szándékszom.
Nincs ínyemre.
Ehhez mérten bambán intézkedett,
de már igazán nem is haragszom,
hisz tettem hidegre.

Aki ezt a verset komolyan veszi,
részvétemet méltán élvezi.
Sorstársként üzenem, oda se neki:
a sorozatgyilkolást csak elkezdeni
tűnhet nehéznek, de aki igyekszik
zökkenőmentesen tud majd vásárolni.

Tisztességes, fontos szakma a zöldséges,
de faluban feltűnése egyenesen nevetséges.
Gondoltam én balga elsőre, betolakodóként
eme rezervátumban, hol magától nő a főzelék.

Ha már egy faluban semmi sincs, legalább
háztáji és vetemény, ami ellensúlyozná
a rendes iskola, óvoda, bölcsőde hiányát,
persze gondolva itt nem egy városiasodott tanyát.

Nem elővárosi övezetre gondoltam, kőkemény
falut emlegetek írásaimban különösképp
nyugalmára, csendességére tekintettel.
Zöldséges történetemet ezért írom rettenettel.

Hová lett a falusiak híres büszkesége,
ahogy a városlakót veszik hülyére,
nézik vaknak, bénának és milliomosnak,
akit minden reggel szolgák tejben mosdatnak?

Hogy halkult el az urbánus bénázását látva a
kacagás, a maró gúny? Hol a gurgulázva
kacagás, fintorgás, kibeszélés, pletykálás?
Vagy csak ennyi maradt, annak ki kertet nem ás?

Rómában nem úgy élnek a rómaiak, ahogy a hely
szelleme megköveteli tőlük? A fentiekben kimerülnek
erejük sem marad néhány magot elszórni,
ősz végén a földeket jól megtrágyázni?

Én még nem hallottam mostanában, mit hogyan lehet.
Kérdésem el sem hangzik még, de a válasz jön, a nemleges,
ezt sem lehet, azt sem lehet, ez nem éri meg
amaz pláne, hiába én vagyok ki rendeli meg.

Ha fizetek érte sincs, akivel együtt lehetne
gazdálkodni, valami újat, jövedelmezőt kipróbálni.
Munka nincs, de a kedv is elillant vele
inkább fél falu döglik éhen büszkén bele.

Ha a pénzt lobogtatnám – ó bár megtehetném-
sem lenne, aki jelentkezne én merném
művelni úgy azt a földet, ahogy a gazda parancsolja.
Ha bejön a termés jó, ha nem az is a maga dolga.

Ilyennel barátaim, nem találkoztam még.
Az udvarokba be-beleselkedvén
gazzal, sz@rral annál többel
úgy, hogy a szégyen engem nyel el.

Havat, - bár télen egy hetet töltök itt -
az utcában rajtam kívül senki nem takarít.
Füvet nyesni az árokparton másnak
olyan, mint egy álom, mit nem láttak.

Precedenst ezzel nem teremtettem.
Reformjaimról már letettem.
Csak halkan mosolygok a székből nézve,
hogy járul a vándorzöldséges elé a falu népe.

Pénzt adnak olyanért, ami ingyen is teremne
ha nem irtanák, legalább ennyi eszük lehetne.
De ők elég okosnak gondolják magukat,
hiszen másokat kritizálni bátorkodnak.

Árpád népe sej, jól kitoltál magaddal!
Nézd meg mit is vettél deli fehér lovaddal.
Magyarjaid a szántón nem találják az aranyos
kantárt, kutyáik nem esznek annak húsából.

Amihez elvileg tehetségük lenne, nem gyakorolják,
helyette az elérhetetlen és felfoghatatlan Nyugatot majmolják.
Azt csinálják, ami viszi a pénzt és nem azt ami hozza,
hiába azon a vidéken terem bőven elég bolondgomba.

Előre asszonyok, mind fel a platóra,
vegyétek az importretket mázsára, kilóra!
Dőljetek büszkén hátra a trágyadombra!
Mi is lehetne más ma egy magyar paraszt dolga.

Néhány sértetlen tabu azért manapság
még fel-felüti fejét a mindennapokban.
Ezeket nem észrevenni, elfeledni tisztelni,
az öngyilkossággal, száműzetéssel ér fel.
Meg senki ne lepődjön, ha ezek közé a házasság
a család szentsége, a kölcsönös tolerancia,
a felebaráti szeretet és más hasonló ósdi,
egykor oly fontos érték, már nem fér el.

Ha megoldhatatlan kínjával testvérünk harcol,
feleannyira nem érdekes és nem is fontos, mint
mondjuk mennyit is játszott a bajnokcsapat,
vagy ki hagyta abba később a doppingot és
lett olimpiai bajnok, ki a biológiával dacolt.
A hős ma nem Kovács néni, aki legkisebb nyugdíjasként
havi negyvenből teljes társadalmi egyetértés mellett halhat
éhen, de úgy kell neki, annak idején miért is nem indult az aranyért.

Ha tudnám, hogy a részvétel és nem a győzelem a fontos
érdekelne is engem, hogy naponta rendeznek rangos világ,
vagy országos versenyt, aminek örülnöm, érte rajonganom
illene, másként a társadalom szemetje, kivetettje vagyok.
Én nem értem a kor szellemét, amikor százmilliárd fontos
terminátorháborút bámul, aki teheti, az a négymilliárd,
mely adatot a tévéből loptam és meg kell mondanom
elriasztott? Hogy hétből háromnak soha nem lesz és nem volt.

Csaknem fele a Földnek ha akarná sem tudná nézni
a nemes küzdelmek garmadát. Nekik naponta kell
megvívni életükért számtalan kíméletlen csatát.
Ott a győztes érmet nem, de sebesülést sem szerez.
Ha jól küzdött, esélye van estére a belét kitömni,
ha nincs, e világból olyan észrevétlenül múlanak el,
mintha nélkülük is ugyanúgy nőne a kertben a virág
és ez a gondolat ragadós, mélyen a civilizációban gyökerez.

Mert mi civilizált nemzetek gyermekei, akik bámuljuk
a magunk által, helyettünk küzdő titánokat, kiken
összevész, vagy mulat egy kocsma, vagy egyéb becsületsüllyesztő
nekünk fontosabb, hogy jól mulassunk, kétkedők ebben
meg ne zavarjanak, mert jaj azt nagyon nem bírjuk,
legyen az bár éhező, de lehet olyan akit hidegen
hagy ez az egész majomkodás, ami csak a pénzről szól elképesztő
mennyiségű pénzről s mert ezt kimondom én vagyok a tiszteletlen.

Nem érdekelt az EB és nem néztem az olimpiát. A döntés enyém,
mondják bajszuk alatt somolyogva. De valóban, van élet
a közízlésen kívül, megmarad az egyén szabadsága?
Én inkább olyan status quo-t látok, ahol esetleg megtűrnek.
Azért teljesen nem, csak lokálisan halt ki belőlem a remény.
Ha bármilyen belső indíttatásból semmilyen cirkuszt nem kérek
magamfajta buta töknek, összeférhetetlen dögnek is van választása
s mert élek ezzel nem bélyegeznek, nagyképű entellektüelnek.