Annyi víz nincs egy emberben, mint ami
a kerti munka során ügyesen ki tud csapódni.
Kiülni a hátra, nyakra, vállra jó sósan,
hidegre hűtve testünk, marósan, ragadósan.

  Hajam az a maréknyi, megfoghatatlan ritka,
nem árulja el mi a kiizzadt só tapadásának titka.
Honnan jött és a gravitációnak engedelmeskedni,
ilyen szolgaian,mint képes. Nem szégyelli?

  Sem erre, sem másra a verejték tekintettel nincs,
ő csak kiválasztódik és a többire gondja sincs.
Baktériumtelepként illatozik hónaljba ragadva,
ettől másznak a kollégák az irodában a falra.

  Egy kis szőr néki maga a Paradicsom, az Éden.
A sok kis mikroorganizmussal vidám ott az élet.
Nyüzsögnek, bűzölögnek, rajzolnak a bőrre,
s csak az menekül meg, kinek viselete pőre.

  De ő is csak, ha habtestét vízzel gyakran leveri,
a mocskot szappanhabbal megfontoltan keveri.
Akkor aztán lecsusszan a lefolyóba a testnedv,
Borításod halk sóhajjal, szellőzni érez kedvet.

  Mi védte szarulemezeinket táplálékul szolgál,
Ullmann bácsi a lefolyóban csak rá vár.
Ebben a hőben ne hagyjuk az öreget kitikkadni,
nosza barátaim, naponta menjetek megitatni!

Csihi-puhi, sitty-sutty
haba-haba, zuttyzutty.
Sika-mika, vacsa-vacsa,
meglendítem s száll a kasza.

  Riccs-reccs, nyekk-nyekk,
a derekamat halld meg!
Haljadozom-dozom hajla,
de le nem esik az a kasza.

Pitty-putty, mamanyima
dolgozik a hústaliga,
odateker a dudvához,
s neki látok a kaszáláshoz.

  Huss-huss, csitt-csatt,
nem láttam a gallyat.
Megbúvott a gazban,
s pofán vágott nyomban.

  Hork-hork, pityipű,
eltöltött a halk derű.
Csalánbokor alja,
hol megtaláltak alva.

Nem zúg, nem morajlik.
Időnként a kakas belerondít,
vagy épp egy kötelességtudó,
fajtiszta korcs a felvonyító,
az egész falut szagról tudó.

  Nincs kapkodás, csörtetés,
taposás, gázolás, lökdösés.
Béke van, nyugalom értitek?
Ezt egy urbánus nehezen érti meg,
s ha fel is fogja, neki egyre megy.

  Én is sokáig kifogásokat kerestem.
Előbbre volt a komfort, a kényelmem.
Aztán összejött a kritikus tömeg,
amitől szabadulni nem tudtam meg.
Nappali lidércként folyton kísértett.

  A stressz, amitől elbújni nem tudtam,
kövezte boldogtalansághoz vezető utam,
s mikor elviselhetetlenné vált,
keresnem kellett alternatívát.
Így találtam meg Nyomár nyugalmát.

  Messzebb mennem nem is kellett,
találtam a pihenéshez szép kis telket.
Itt ahol semmi sincs, van a legtöbb.
Itt kedvünkre oszlathatjuk a borús ködöt.
Ímhol a Kánaán számunkra e földön eljött.

Ma temetésen voltam.
Nem közeli hozzátartozó,
bár lehetett volna, de a leszármazó
számára egykor „alkalmatlan” voltam.

  Nem közeli, még sincs oly távol,
mint némely, kivel a vér összeköt.
Valamikor vele terveztem a jövőt,
aztán nem lett más, mint szertefoszlott álom.

A ravatalozó békés együttese
oázis-árnyat vetett a földre,
így hallgathattuk a misét a hűsben.
A lelkész szavalta a most következőket:

„Szeretet, szeretet, hit, remény, bizalom,
pálapostol, korintusiak, pálapostol,
szeretet, filippiek, Jézus,pálapostol,
szeretet, remény, szeretet, hit, bizalom.

Feltámadás, szeretet, örök élet, szeretet,
hűség, hit, pálapostol, szentírás,
pálapostol, zsoltárok, nem csalás, nem ámítás,
hűség, hit, családapa, jó férj szeretet.”

  Értelme a szövegnek, annyi volt,
mint amennyi érzelmet belevitt,
a lelkünk pásztora, ki nem ásít
saját mondókáján, hisz pénzt kapott.

  A fellépti díjat meg kell szolgálni,
még a végén valaki imázsát bántja,
a nagy lufit, mi személyét szimbolizálja,
valaki galád módon át nem döfi.

  A sírhoz, sokat látott gyászhuszárok
cipelték el a ficánkoló koporsót.
Szemük előtt lebegett a söröskorsó.
Hiába na, nem bírták a szárazságot.

  Nem csodálkozom, hogy megrendülni
egy hétköznapi temetéstől nem tudtak,
ha a gyászolókon a lelkész szavai nem fogtak.
Hamar ki tud az ember üresedni....

  A koporsó, hogy meg ne fázzon,
szép paplannal letakarták,
de a rögök nem akarták,
legalább dübögésük ne hangozzon.

  Zuhogtak, igaz nem kopogtak,
a deszkán, eltűnt a földben a hamu.
A kántor-pap duó hangja igazi kamu.
Tiltakoztak is hangtalanul a halottak.

  Lezajlott, elmúlt, megtörtént, vége.
Ennyi volt, nem sok, de sokkal több,
szebb, igazabb, jobb és különb,
mint aki passzív alanyként elszenvedte.

(Bólogató)

Fel le, fel le, fel le!
Ez az! Ügyes vagy
János!
Emeld s hajtsd le fejed
s igazold milyen marha vagy
János!

  Véleményed félretedd ám!
Gondot nekünk ne okozz!
János!
Legyél deformált honpolgár!
Dolgozz, kussolj, adózz
János!

  Ha valami nem tetszik
tűrj tovább némán
János!
Téged és mást sem üdvözít
tapsolj és bámulj bambán
János!

Általában e napon a fű sem nő.
Általában, de nem nálunk.
Itt kérem feje tetejére állt a világ.
Eltelt egy újabb iskolaesztendő.
Az újabbra egyenlőre nem várunk,
hadd illatozzon a szabadságvirág.

  Mozgalmas évet hagytunk hátra.
Épp ideje volt már befejezni,
mert a nyűglődés elviselhetetlenné vált.
Borzalmas hónapok diákra, tanárra,
melyekben erejüket összeszedni,
mindőjüknek varázsos végszavára várt.

  „Simsalabim, hókuszpókusz, abrakadabra,
vakáció, nyári szünet, vakáció, nyári szünet!”
„Szezám tárulj!” és kinyílt az iskolakapu.
Kék tarajunkon az alkalmazott mágia
hatását leszűrhettük s közben köptünk tüzet.
Nem sokat, de annyit, hogy megolvadt a Vasorrú.

  „Ez csalás és ámítás bárki megláthassa!”
kiáltottam fel az ivadékaim bizijét
kézbe kapva, a lapokat átpergetve.
Néztem innen, olvastam onnan, számoltam,
de az alapműveletek számszaki összegét
megcáfolni nem tudtam.(Elvörösödtem örömömben.)

  Ha el tetszenek hinni, ha nem – de jó volna -
ha mégis inkább .... szóval igazat mondok,
ha két porontyra, két kitűnőt büszkén ráfogok.
Nem szabadkozom, számítottam ilyen jutalomra,
amit kevésbé az élettől, mint inkább kapok
szerelmetes gyermekeimtől. Mindjárt sírni fogok...

  Mekkora értéke is van ennek a két színötös
tanulmányi tanúsítványnak, most érzem csak.
És kivonva belőle szülői szerepünket,
még mindig marad belőle négyegésznyolcvanöt.
Úgy gondolom ez nem szorul külön magyarázatra.
A kis huncutok, tányérként tartják elénk tenyerüket.

Honnan ismerszik meg a barát,
a szívünkhöz közel álló?
Megfejteni oly nehéz.
Fürkésszük a másik mosolyát,
a szemét, a pimasz árulót.
Szív kell ehhez, nem csak ész.

  Soroljuk hányszor volt velünk jó,
kedves, türelmes és elnéző,
vagy kíméletlen, szigorú.
Ismerhet-e minket, vagy gondolatolvasó?
Nevetett-e viccünkön,
hozott-e derűt oda, hol honolt ború?

  Fontos-e mit mond, vagy inkább ahogy?
Mire vártunk, vágytunk, számítottunk inkább,
az ötletes kísérő, a szép csomagolás
vagy a tartalma mikor ajándékot adott,
volt e kapcsolatban jelentős hozomány?
Méltatlan a barátsághoz e számolgatás.

  Minden együtt és valamennyi külön-külön,
adja ki azt az eszenciát, mely élteti,
az embert, amennyiben az társas lény.
Aki csak állítja magáról, de az önvizsgálatot fülön
nem ragadja és a fényre az igazat cibálni,
nem meri, annak a másik valójában semmi. Ez tény.

Kérem szépen,
ez egy rendes patak,
nem holmi csörgedező csermely,
de ennek ellenére
nem mindenféle halak,
de pisztráng lakik benne.

Igen, a hírhedt iparváros,
a szennyes Miskolc,
kopott belvárosában,
a víz olyan,de olyan piszkos,
hogy csak ez a nyomoronc
pisztráng úszik rajban.

  Ez nem is hal,
ez egy olajfogó,
szűrő, gyűjtő.
Mindent befal,
mi nem odavaló,
környezetszennyező.

  Mert mi más lenne
a magyarázat,
nemde bár?
Elképzelhető lenne,
az a varázslat,
hogy a víz tiszta már?

  Innen kiáltom
szerte a világnak,
ha már az önkormányzat
...csak nyugalom,nyugalom!
Szóval nem látnak,
csak összevissza pofáznak.

  Városimidzs hahaha,
ahhoz érteni kellene
értékeit kiemelni,
lehet-e még, hogyha
a közömbösök, legközömbösebbike
aki e népet hivatva van vezetni.

  Eredményeket felmutatni,
a rosszat kijavítani, lenne
elsődleges feladata
annak, ki mellett voksolni,
e reményben,tömegben ment,
a lakosok tájékozatlanabbja.

  Íme a példa, hogy élhet
a pisztráng és mi nem,
sztereotípiákkal terhelten.
Nem múlik el évből hetven,
s e városban,ember nem terem.
De őszintén, ez kit érdekel!?

Csak egy kolonc vagyunk
az ország nyakában.
Problémagombóc.
Magunkra maradtunk,
s eme ficánkoló ritkaságra,
senki rá sem bagóz.

  Más magunktól meg
nem menthet, a kását,
mit főztünk, főztek
nekünk mi esszük meg.
De ki hallatja hangját?
„Ezt feltét nélkül cseszd meg!!!”

Mi feltétlenül elmegyünk
magunk után s mellett,
lopakodva.
De új teret sehol nem nyerünk-
ezt beismernünk kellhet-
csak itt a pokolban.   

Nem az Istennek sem akar már végre leszakadni az ég.
Itt dörög, dörgedezik, fenyegetően morog, a szürke lég.
De könnyre fakadni mégsem szándékszik az irigy kutyája.
Az éltető nedvet irigyen szürke gomolyfellegeibe zárja.

  Pukkadj meg te szemét, hasadjon szét beled hátha terhet
lepakolva a könnyebbséggel megérkezik eszed s a kedved
emelkedettebb lesz, mint jól felpakolt felleged tánca
mi az eső utáni napsugárral együtt kevert színek románca.

  A szivárványban megláthatod, mint tükörben művedet
elszórt éltető nedveddel a földeket, hogy műveled
Csak tudnám eddig könyörögnöm miért kellett, miért
kelleted magad, magadban miért tartod ami nem is tiéd.

  Csak megőrzésre maradt nálad, teljes hasznosításról
kisajátításról, önzésről, irigységről igazán szó sem volt.
És amit adtál is már meg ne haragudj, ajándéknak kevés
csalfa biztatásnak rengeteg, te szörnyeteg, ez szemétség.

  Elmúltál, elmentél, a fene enne meg, tekintettel nem lennél
senkire és semmire, mely magaddal hordozott vizedből él.
Vidd magaddal tovább, de nyögd a súlyát fösvény páragóc,
nem vagy te sem jobb, s különb, mint az emberek nagyja, martalóc.

Már így is túl sok időt és figyelmet szenteltem neked,
ezért több betűt nem ütök, a lapot kitépem és elfeledlek.
Jellemed, illetve jellemtelenséged fedje örök homály,
nem te leszel életünkben a kedvenc természeti hozomány.

Látunk intellektuális ábrázatokat,
másként különösen értelmes arcokat,
aki a belső egyensúlyra törekedve,
leledzenek mindenhol napszemüvegben.

Mindenhol mondom és nem túlzok.
Mivel bennük sűrű sötétség tombol,
arra törekednek ezt megőrizzék,
fényt még véletlenül be ne engedjék.

Nem számít se évszak, se napszak,
időjárás,vagy terepviszony,alkalmak,
esetleg ezek hiánya, emelkedett,
vagy alja társaság. Egyre mehet.

  Pont ennek a védőeszköznek,
pontosabban viselésének
lenne kultúrája ezen a földön,
hol a butaság mindent befröcsköl?

  Neeem, drága barátaim, ne kergessünk
illúziókat, mert még mi is elveszünk!
Soroljuk a jelenséget a többi közé,
s emelkedjünk mosolyogva, e csorda fölé!