Kítűnő

Általában e napon a fű sem nő.
Általában, de nem nálunk.
Itt kérem feje tetejére állt a világ.
Eltelt egy újabb iskolaesztendő.
Az újabbra egyenlőre nem várunk,
hadd illatozzon a szabadságvirág.

  Mozgalmas évet hagytunk hátra.
Épp ideje volt már befejezni,
mert a nyűglődés elviselhetetlenné vált.
Borzalmas hónapok diákra, tanárra,
melyekben erejüket összeszedni,
mindőjüknek varázsos végszavára várt.

  „Simsalabim, hókuszpókusz, abrakadabra,
vakáció, nyári szünet, vakáció, nyári szünet!”
„Szezám tárulj!” és kinyílt az iskolakapu.
Kék tarajunkon az alkalmazott mágia
hatását leszűrhettük s közben köptünk tüzet.
Nem sokat, de annyit, hogy megolvadt a Vasorrú.

  „Ez csalás és ámítás bárki megláthassa!”
kiáltottam fel az ivadékaim bizijét
kézbe kapva, a lapokat átpergetve.
Néztem innen, olvastam onnan, számoltam,
de az alapműveletek számszaki összegét
megcáfolni nem tudtam.(Elvörösödtem örömömben.)

  Ha el tetszenek hinni, ha nem – de jó volna -
ha mégis inkább .... szóval igazat mondok,
ha két porontyra, két kitűnőt büszkén ráfogok.
Nem szabadkozom, számítottam ilyen jutalomra,
amit kevésbé az élettől, mint inkább kapok
szerelmetes gyermekeimtől. Mindjárt sírni fogok...

  Mekkora értéke is van ennek a két színötös
tanulmányi tanúsítványnak, most érzem csak.
És kivonva belőle szülői szerepünket,
még mindig marad belőle négyegésznyolcvanöt.
Úgy gondolom ez nem szorul külön magyarázatra.
A kis huncutok, tányérként tartják elénk tenyerüket.