Harminckilenc éves lettem én
szánalmas másolat e költemény
egye
fene.

Ajándék, mellyel elkenem
a keserűséget a nyelvemen
ha menne
jó lenne.

Harminckilenc évem elszelelt
de mit a sors számomra rendelt
keresem de
nem lelem.

Lett belőlem oktató,
és suta töltőtoll koptató
„szegény”
legény.

Ez lettem, bár Szegeden
esélyt adott az egyetem
szürke
szelleme.

Nem éltem a sansszal
és nem éltem panasszal
sem akkor
sem máskor.

Nem volt több, mint epizód
mint sok más, mibe belefog
makacs
agyam.

Az a kevés mi még hátravan
sok vizet fel nem kavar
de nyomot
hagyok.

Munkásságom közhasznú
bárki talál, ha belenyúl
szívembe
lelkembe.

Remélem gondolkodtatok
és megálljt parancsolok
az esztelen
sötétségnek.

Hazudunk reggel, hazudunk este
biztosítékot ez ki mégsem ver,
megerőszakoljuk önérzetünk,
vagy tényleg ennyire hülyülünk?

Hazudunk magunknak, hazudunk a másiknak
de azért a nagyobb sár az önámítás.
Büszke magyarok, ezt hogy bírja nyakatok,
az a kemény tartású merev hátatok?

Konkrétan a cipőjét törölte belétek,
kinek a legfontosabb kellene, hogy népe
boldogulását megteremtse
és nem, hogy diktatúráját kiépítse.

Nem érdekel a hivatalos álláspont.
Most megsértettek és ezzel pont.
Nem most először és nem csak engem.
Sok százezer, millió embert.

Az, hogy agymosottak, csak egy
politikusi vallomást tekintenek
minden baj okozójának, amiért
egy fővárost lerombolt a csőcselék

nem érdekel engem, mert klinikai
eset és szavazójogot, tőlük megvonni
kellene, ha a főbolond ezt komolyan
kimondta és ezt így is gondolja.

Ki hazudik, kinek emberek?
Ennél tovább hatalom nem mehet.
Milyen nemzet, kire sz@rnak és szétkenik,
aztán ezért meg is tapsolják a kutya úristenit?

Önérzet nuku? Büszkeség ohne?
Vagy ez is beletartozik? Ó ne!
Egy jó magyar kapásból hülye,
de ha mondják neki forr tőle a vére?

Minap küldtek minket a halál f@szára,
vissza-vissza a kietlen pusztaságra,
ahonnan valószínűleg egykor elindultunk,
és van ki szerint ott bizony jobb volt.

Kurultáj-rajongó sámánok örvendjetek!
Elhozták a rónát törzsfőnökeitek.
Ihattok akármennyi kumiszt, ehettek lepényt
mindannyian eljátszottátok, már a reményt.

István és Mária országa civilizáltnak épült,
erre emlékezzetek a Bazilikában, mikor seggetek kékül.
Ahová most kívánt minket e szittya magyar
nem más, mint az elkerült, kietlen magyar ugar.

Még az este jött a gyorshír.
Magyarok szívükben
az ünnep melegével,
Ceglédre fakultatív
látogattatást tettek,
pár százan, vagy ezren.

A Ustream segítségével
nyomon követhettem
a kialakuló politikai
platformot minden kellékével.
Épp a világot váltották meg,
alig győztem kivárni.

Még tiszta szerencse,
kamera volt a helyszínen
(hiszen vittek magukkal).
Nincs elég színes képzelet,
ha dokumentálva nem lenne
mit is mondtak volna.

Nem idézhetem őket,
a hazafiakat, a bátor
denevérembereket,
kik Cegléd-Gotham
homokján tábort
verni kénytelenek.

Rágalmazás, becsületsértés
közösség elleni izgatás,
váltotta keverve egymást
a kormány gyors vesztét
sugalmazó megdöbbentő állítás,
helyesbítek keserves könyörgés.

Minősíteni nem akarom
az ott elhangzottakat,
Bándy Katát is belekeverve.
Saját fontosságukban lubickoló
oknyomozók hiénavihogása,
nálam a biztosítékot kiverte.

Még szerencse, hogy igaz
magyar emberek voltak,
nem holmi idegenszívűek.
Az elhangzó sok panasz,
csak azok szájából hangozhat
ocsmányul, hisz hüllővérűek.

Mondom szerencsére
ünnepre hangolt honfitársak
baráti eszmecsere során
a rózsanemesítésről csevegtek,
csak hátulról érkező elszólásaik
tartottak ébren négy hajnali órán.

Jó volt hallani, mennyi higgadt,
értelmes és civilizált nép is
él kis hazánkban. Jóindulattól,
megértéstől, majd kipukkadt
a konfliktust nem gerjeszteni,
de megoldani szándékozó.

Már borítékolható, következő
nemzeti ünnepünket is mentesen,
minden elhajlástól fogjuk megülni.
Ennek biztos tudata felemelő,
ezt az augusztus húszat „egyesek”
nem engedik soha, de soha feledni.

Az ember úgy gondolná, hogy a körülmények
úgymond ideálisak a verselésnek.
Haja nem lóg a szemébe,
papírt, uram bocsá írógépet is szerzett,
nincs közelben, kit őrületbe kerget,
és őt is hagyják békében.

A csillagok állása kedvező, ihlet is lenne
múzsáról meg nem is beszélek, mert abból
dögivel van a spájzban.
Utóbbiban már nem vagyok biztos teljesen benne
hogy múzsa volt, miből ettünk egy darabot akkor,
mikor fogytában voltunk májban.

Ezt amúgy normális költő úgy írta volna,
hogy szűkében, de klinikai esettel állunk
itt kérem szemben.
Mert ha manapság nem akad sokkal jobb dolga
az alanynak, mint a verselés már gyanakodhatunk
fent nincs valami rendben.

Igen az emeleten felül, amin elől szem ül.
Ott fent az irányítóközpontban csapott ki
a biztosíték,
hú de füstölt, úgy meg is ijedtem ettül
most a népies hangzással pótolom biz ki
hogy nincs indíték.

Álljunk már meg, nem krimit írok!
Nem indítéknak hívják az ötletet,
ez esetben
annak teljes hiányát. Ezzel titkot
nem árultam, zsákbamacskát sem.
Most nem.

Nem először tetten érhető lírámban,
amennyiben gondos orvosi kezelések
ellenére,
lenne nekem olyan, hiszek a gyógyászatban
a kúrák hátha segítettek,
csak kár, hogy nem érzem.

Így csak írom, amit senki nem olvas
szerencsére, mert így tömeggyilkossággal
nem vádolhatnak.
Az a bátor költeménylovas
ki dacol a fantáziátlanságommal,
jó lesz egyedüli áldozatnak.  

Már megint meggyulladt!
Figyelj oda Gabi lecsöpög!
A faszénre, aztán lobban.
Ugyan mami hagyjad!
Ha lecsöpög, majd feltörlöm,
de ha nem, hát hadd égjen jobban!

Anya! Mikor lesz már kész?
Éhes vagyok nagyon.
Kibírod, mondtam egyél
reggel bőségesen, nem emléksz?
Mindig ezt pofázom,
de a füled csak henyél.

Majd lesz, bele ne nyúlj!
Megéget nagyon!
Majd meg fogod látni!
Klaudia hagyd békén, indulj!
Egy kicsit a napon
bőröd nem ártana süttetni.

Mi az, hogy nincs amit felvegyél?
Ne idegesíts, ha bemegyek,
százat találok hirtelen.
Lola, mondtam már fagyit ne egyél,
mindjárt kész e műremek
s ha nem eszel felképellek!

Apátoknak szóltatok? Velünk eszik?
Jól van, akkor majd hagyunk,
na gyertek terítsünk.
Aurore-nak húst melegen nem adunk.
Mondom, hogy terítsünk!

Hogy milyen a bányászpecsenye?
Milyen lenne más, hát fekete.
Rettenetes, szenes eledel,
mit az ember, igyekszik, de alig nyel.

Hogy külszíni fejtés, vagy boksa
fogja volt a fekete maskara,
mivel a roston sült hús ábrázata
az mindegy, éhes száj azt falni fogja.

Évmilliók történéseit egy grillezés
során megszemlélni, igazi felfedezés.
Az időgép lám feltalálva szól a jelentés,
pontról pontra ábrázolva a szenesedés.

A fekete pecsenye igéző illata
a reggel óta kergetőző csintalan
döglegyeket is messze zavarta
Estebédre keletkezett a harmónia.

Mórokhoz hasonló ábrázattal üljük
valamennyien körül, hogy hozzáférjünk
a parazsat, s csámcsogva törtünk
borsot egymás orra alá, s kapott a sültünk.

Fekete az orca, fekete a száj
fekete az ingujj, fekete a sál.
Kormos kéz nadrágba törölve vár
mit tömhet a bendőbe végre már.

A zsíroldó és a lakkbenzin végül
a főszereplő, hol terült, terült
az asztalka, de már biz az kiürült
A szörnyű mosogatásnak ugyan ki örül.

Ritkán adatik meg, hogy kiüljek a teraszra.
Az még kevésbé lehetséges, hogy egyedül.
S ha szám nyitom magamnak panaszra,
az csak benn zenghet, valahol legbelül.

Számot vetek ilyenkor a sorssal. Mindig ő nyer.
Matematikából majdnem megbuktam, de nem ezért.
Ha igaz vagyok magamhoz, az már könyörtelen,
ha hazudnék, annak mi értelme, kár a fáradtságért.

Beolvasok magamnak, jól odamondogatok. Szidom magam.
Keresem hibáim, fiaskóim okát. Magamra vádat fogok.
Megoldást nem találok, tőle ugyanolyan csorba a fogam,
ugyanúgy nem férek a tükörbe s egész nap fájni fogok.

Mi végre hát az önkínzás, mikor fájdalomból a sors
nem tart vissza egy keveset sem véletlenül.
Szívesen keríteném magyarázatra a sort,
de ettől sem oldódnának meg gondjaim feltétlenül.

Nem tudok elégedetlen lenni tökéletlenségemmel,
nem tudok hanyatt dőlni, mint ki dolgát jól végezte,
de folyton kereső idegesítő természetemmel
őrületbe kergetem, ki létét kötötte végzetemhez.

Valameddig el kell jutnom az élet nevű sztrádán,
legalább a körgyűrűig, mert ott még van választás
merre tovább, egyenesen, vagy akár hátra arc gyáván.
De ehhez folyamatos mozgás kell. Ezt úgy hívom: alkotás.  

Nem vagyok én apáca.
Nem vagyok én semmi.
Pontosabban egy nagy nulla
az vagyok, ha meghatározni
magam szabad.

Nem dob fel ez a tudat,
harcolni ellene nem fogok.
Egész életemben azt bizonygatni,
a társadalom hasznos tagja vagyok,
kezdem nagyon unni.

Keressek valami átlátszó indokot,
amivel igazolhatom magamnak,
milyen jó is, hogy a Föld a hátán hord,
milyen jó is, hogy vagyok. Hazugnak
ne, legfeljebb gyávának hívjatok!

Mondják fel nem adhatom. Szükség
ami lényemhez kötődik. Másnak megfelelés.
Kérdi-e tőlem bárki, akarom-e ezt?
Vagy vegyem úgy a kereszt mit hordok megtiszteltetés?
Vajon elbírom ezt?

Alatta vagyok, de nem cipelem, csak görnyedezem
megmozdítani csak ziháló mellkasommal tudom.
Kibújni alóla képtelen vagyok, le nem tehetem.
Akik helyett vonszolnám, azoknak át nem adom
akkor sem, ha belegebedek.  

Ma van az első nap, amikor papírom
nem cibálja szél, nem tépdeli szenvedély,
csak engedi magát a vékony papír fal
írógépemmel, hogy összemaszatoljam.

Nem érzi tolakodónak közeledésemet,
a margaréta tárcsa ölelésemet
célozza éreztetni, ezzel a megfoghatatlan
törékeny, mégis bivalyerős papírlappal.

Mert jó kezekben a papír -fogjuk rá
az enyém ilyen lenne- bizony sokat kibír.
Százszorta többet, mint akiről szóló
irományaim sebeket okoznak. Életre szólót.

Valahogy azért túlélik attakomat, mit
papírral és nyomot ejtő eszköz rondít
becses agyvelejemnek engedelmeskedő
egyre esetlenebb rabszolga kezem.

Valahogy a sebeiket is láthatatlanná teszik
mert ha a mélyben sosem gyógyul, gennyedzik
éveken és évtizedeken át, egészen a halálig
okot adó elvetemült tetteiket ismétlik, ismétlik.

Én mást nem tehetek, mert köztörvényes
bűnelkövető „Hiszek az igazságban” szövevényes
értékrendszerem miatt, illetve következtében
nem leszek, de ez alaposan megnehezíti a helyzetemet.

De nem szeretnék egoista lenni, a nyomorban
mással, ha nem is szívesen, de osztozom. Sajnálom
ezt őszintén, de a helyzetet nem én okoztam,
amiért újra és újra kézbe kell fognom a tollam.

Tehát a konklúzió az, hogy nem csak az én
életemet tették tönkre vastagbőrű szemét
kortársaink, hogy közelebbit el ne áruljak,
hanem a jövőjét vették el örökre mindannyiuknak.

Ha látom kezdenek magukhoz térni pofonjaimtól,
azt a bizonyos sebesülést sikerül „elvtársaiktól”
vett életelixírrel mondom látszólag behegeszteniük
az a kép villan be, hogy legközelebb nagyobbat kell ütnünk.

Ha más nem is teszi, mert nem meri, vagy ereje kevés
akkor jövök én a sors, a fátum, az irodalmi baklövés.
Előkapok egy szép tejszín érintetlen ívet,
befűzöm és már készül is egy újabb, súlyosabb ítélet.  

Nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!
Követed hagymázas álmaitól vezérelt
gazdád, kinek célja visszahozni a lovagkort.
A kort, hol homályos terveket vezérelv
használhatatlan kacattá össze-vissza kovácsol?!

Nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!
Cipeled ócska pajzsát, törött dárdáját?
Követed, aki szolganépét unortodox módon
tereli, hogy találja meg mind az ő mocsárját
melybe dagonya közben belefulladjon?!

Nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!
Nem lököd ki a nyeregből, arcába vizet nem locsolsz.
Ébredjen már fel a tökkelütöttje ebből a rémálomból,
és vegye tudomásul, te mint a nép gyermeke parancsolsz
és nem ő, amit elejétől tévedésből gondol.

Nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!
Nyakadba veszed, ha szegény Rosinante kimúlik?
Magad akarsz lenni a teherhordó?
Nincs elegendő málhád, mitől a hajad ím kihullik,
még elfér derekadon egy-két teli boroshordó?

Nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!
Magad szántasz, magad vetsz és aratsz
és magad adod be az állami jattot,
mikor látod elmúlatja, aki rád mondja paraszt
aki semmibe néz, vagy annyiba, mint egy bohócot.

Nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!
Dulcinea nem az aminek látszik,
gazdád a szerelmes vak amorózó
akármit is pofázik
veszedelmes, töketlen szívrablót játszó.

Nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!
Feltetted magadnak, meddig tűrsz még?
Bírsz még több terhet cipelni Sancho?
Megaláztatásod, elnyomásodból nem elég?
Ha nem, nem a gazdád, te vagy bolond Sancho!