Pattan a labda az asztalra
de a földre bizony gyakrabban.
Pattan a labda patt patt patt,
a páros-partner hasalhat.

Pattan a labda a betonon
orromból lett radírom,
el ha időben nem kapom
bizony félig felnyalom.

Gömbölyű, fürge mókaforrás
talán csalás és ámítás
szórakozás hajtás-pajtás
derűs kacaj és vihogás.

Pattan a labda az asztalra
pattan a labda a tűzfalra.
Pattan a labda patt patt patt
emlék a bőrömön maradhat.

Hősnek kijáró csodálat övez
miközben az orvos csövez,
jóddal szépen keneget
nem feledem a menetet.

Lekopogok valami közömböset.
Olyan ragrímeset, képzavarosat.
Olyat, amit mindenki könnyen érthet
kivéve a versiparosat.

Szakavatott szem már nem látja,
olyan magasról és távolról,
nem is csoda, hisz szemét elborítja
a törmelék a gőgvárosból.

Lekopogok valami közömböset,
talán engem sem foglalkoztat,
szóval közömböset, de nem közhelyeset.
Érti, ki gondolkodik differenciáltan.

Hogy mitől közömbös?
Esztétikai élményen veszett-e össze
az utolsó száz évben más mint jogdíjörökös
és az is csak azért, mert kevésnek tűnt az összeg.

Érdemi vélemény bizony nem hangzik ma sem
kivéve, ha Puzsér Róbert kimeríti a Btk-t,
de azt meg jó mulatságnak tekinti ezernyi ember,
így két pofára zabálják írását, műsorát.

Lekopogok valami közhelyeset,
nem közömböset, össze nem téveszteni
siralmasat, vagy közröhejeset,
a kort, amelyben kénytelenek vagyunk élni.

Íme hát: 2013. elvileg a XXI. század eleje, gyakorlatilag pedig …

Hasonlat nélkül
ezt a vihart leírni
most nem sikerül.

Szerelmes verset például
egyáltalán nem tudok írni.
Igen, rögtön gondoltam:
korrigálom: általában nem tudok írni,
de leginkább szerelmes verset nem
és prózában sem, egyáltalán nem.

Mert nem utolsó, ha az ember szerelmes,
ha éppen ilyen témájú költeményt
papírra vetni készül.
De arra még gondolni is veszélyes,
ha versemnek ötletét
a haragból, gyűlöletből meríteném,
az alapötletet átélném én, átérezném.

Ha manapság verseket olvasok,
ki mindig ugyanoda lyukadok:
vajon a költő mi a búbánatos
lópikulát élt át épp most?


Hipotézisek a megértéshez:

„Ha a kaptafából lesz a kaptár
és a magtafából a magtár,
a naptár
naptafából lesz talán?”

ui.: Megoldást lásd feljebb. /Ugyanis erről szólt volna költeményem/

Koppan a gorilla orra
csattan a víziló csókja
kaffan a krokodil szája
suhogva terít a páva.

Mérgesen dobbant a zebra
kordul az elefánt gyomra
zsiráf a fejét hajtja
csak kereng-kereng a róka.

Szűkös, kicsi, elhasznált,
korszerűtlen, lestrapált
beton füvű kertben vált
minden jószág állattá.

Az ág végén a toboz eldöntötte,
szabaddá lesz, így a fenyőt kidöntötte.
Hogy nem hiszik el ezt a mesét
arról önök tehetnek, nem én.

Amikor a fát kidöntötte
emberek rögtön jöttek is érte.
Egykettőre elvonszolták
a helyszínen csak a tobozt hagyták.

Aki már talált tobozt magában
emlékezzen e mondókára,
mert, hogy másként is történhetne
ily eset, mint azt elmeséltem.

Távol a toboz fájától nem esik,
s ha nincs fa, hát azért mert emelik
és szegény toboz képzelődni kezd
a fantáziálásból hősköltemény lesz.

Hölgyek, urak, csak tessék, tessék,
a patetikus-heroikus tobzódást meglessék!
Elmeséli versben egy pikkelyes,
ki e legendán fabatkát sem keres.

Hígított tintával is lehet
olyan maradandót alkotni,
mint kiömlő vérrel
s még könnyebb is felmosni.

A föld sem szívja magába,
nem úgy az életnedvet
s más már nem is látja,
más könnyen is felejt.

A tettes igyekszik,
a tanú, még ehhez is lusta,
a szemének sem mindig hisz
a mozaikot kirakni nem futja.

S ha nem vöröslik a mező
olybá tűnhet el nem esett senki,
minden jól van, nincs bökkenő,
hol abbamaradt, onnan lehet folytatni.

De én megfestem vizezett tintával
mégsem mossa le az Isten sem,
feljegyzem, arra mit gyertyalánggal
bárki hipp-hopp eltüntethetne.
 
Mert a gyász, csak az élőt gyötri,
de a kollektív emlékekből nemzedékek,
ha akarnak, tudnak majd okulni
ezért megosztom mind, mit feljegyzek.

Hígítom a tollfestéket
legyen elég a hosszú krónikákra
ki kívánja, hogy védve legyen vére
undorral emlékezhessen a mára.
 
Találjon szépet, ha belebotlik,
keresse a jót, a nemest,
de tudja okát, ha csalódik
feltették már ama/eme lemezt.

Ma, vagyis máma
elugrottunk tiszavirágzásra,
de sem bokrétát,
sem koszorút fonni belőlük
nem tudtam,
mert nem repkedtek a nyamvadtak.

Ennyit a jelentőszolgálatról
a modern technikáról,
mely egyszer hamar,
most talán későn jelezte
kérészeink első, egyben utolsó napját
az érdeklődők el ne mulasszák.

Mégse jött össze a találka,
nem rebbent fel a milliónyi „madárka”,
vagy valami repülő szösz
a csalódottság kedvet rombolt
és én komolyan nem kívánok mást,
egy ilyen malőr okozza a legnagyobb csalódást.

Legyőztem a közízlést,
csatát vesztett a konfekcióipar,
követően a hosszú keresést
orromon álmom pápaszeme van.

Mondták, olyat, mit vágyok
nem gyártanak, szóval nincs
én úgy láttam más országok
palettáján nem féltett kincs.

Csak egy a számtalanból,
mert máshol az igény szélesebb,
nálunk bezzeg igényhiányból
nem kapni egyedi keretet.

Van egy sablon oszt jól van,
meg hozzá a buta magyarázat,
hogy mindenki ilyet keres indokolva
a vevő elhallgattatva elballaghat.

Megveszi, vagy megveszi,
ezek az alternatívák
és jobban teszi, ha megveszi,
szegény vaksi svihák.

A hangsúly a kereslet és a kínálat
megfelelő aránya, mi jelenleg
úgy tűnik esetünkben elmarad,
így nem működik a piacrendszer.

Mert csak látszólag van a vevőnek
mindig igaza, de valójában sosem.
Boltosok nevezik magukat kereskedőnek
pedig rossz kufárnál nem többek.

Majd, ha ajtót nyitnak nekem
széles mosollyal előre köszönve,
elégedettség csak akkor telít el,
de e földön erre várni kell. Örökre.

A világ, mondják
nem tökéletes.
De, ha választanom kellene,
mi a legtökéletlenebb
nem mondanék mást:
az emberi emlékezet.

Vegyük mindjárt a történelmet.
Intervallum legfeljebb két év.
Talán túlzok, lehet csak fél.
Tapasztaltam messzebb ennél,
már a köznép nem lát el.
Megáll(t) az ész?

Ugyanabba a csapdába évszázadok óta,
ha másért nem, hát ezért esünk
logikusan gondolkodni, ha lenne eszünk,
vagy még inkább merszünk
tudom ez a régi nóta
egyszerűen nem merünk.

Vagy megkockáztatom
nem is akarunk, hisz így kényelmesebb,
talán „felelősségteljesebbtelenebb”.
Fejem erre eszmélve a falba verem,
mert mástól ezt el nem várhatom
s jobb, ha én is törlöm az emlékezetem.

Kérdésére ma
választ adott Horn Gyula
Wittner Máriának

Behúztam a nyakam
és figyeltem leszakad-e az ég,
de csak a nyarat jellemző hév
volt mi kedélyem kavarta.

Nálunk nem sokan félnek a leszakadástól
- gondolom én buta fejjel -
mert tisztviselőnek nem kell
új állást keresnie semmikor sem magától.

Küldeni meg nem küldik,
de a vétkes nem fut még egy kört
az országban, hol vedelik a sört
és két pofára zabálják a knédlit.

Ezek a húgyagyúak
komolyan veszik az etikát,
morállal kelnek s a kritikát
gyakorolják, ha nem is öncélúan.

A közösség érdeke mi szent
nem a koronájuk, amivel csak fizetnek
és bankban ágyaznak meg a betétnek,
nem Hradzsin várában fent.

Ott most úgy gondolta a fővezér,
alvezérei törvényt hágtak
ezért sokan úgy berágtak,
csak ő felelhet az éhükért.

A gyanú árnyéka elől elvetődött,
lemondott szép serényen,
fény derüljön felelősségére
a cseh miniszterelnök.

Pártelnök sem marad.
Miből fog megélni szegény,
rutintalan legény (?)
tanácsért hozzánk szalad.

Itt kitanulhatja a kutyafittyet,
aztán verheti fejét a falba,
minek is kapkodott ő a marha,
mily könnyű is lerázni a felelősséget.

Nálunk hagyományai vannak már,
hiába na, nem ma kezdtük
a világon legtöbb eszünk
csak nekünk van ugyebár?!

Hogy ez okvetlenül mély erkölcsiséggel
az istennek sem akar párosulni
nem tehetünk tetszik tudni!
Mária megáldott jó vastag bőrrel.

Itt, ha állítanák szemtanuk,
akkor is meg lenne magyarázva,
értelmetlenül gagyarászva,
nem is így volt, hanem úgy.

Ki emelne szót ez ellen?
Kezeket fel, nem látom!
Na, ha te se barátom,
Vesd szemeid a csehekre.

Ott a rendőrség nyomoz
és fel is derít, bárhol is ülsz
ha bűnös vagy, nem menekülsz.
Működő demokráciában hozzászoksz.

Nem ápolják a fél országot pszichiátrián,
öngyilkossági hullám sem söpör végig,
élni akarnak és érdekeiket így védik,
érvényesülni munka és nem harc árán.

Őket nem támadja a karvalytőke,
az idegenszívűek, diverzáns cigányok,
tótok, svábok, zsidók és románok
tudják a gyűlölet hátra mozdít, nem előre.

De a felelős vezetés igen,
- uralkodással nem összetéveszteni -
stratégiai célok s nem a pillanatnyi
összetákolt, recsegő-ropogó látszatsiker.

Leírom,
de elolvasod-e?
Magyarázom,
de megérted-e?
Mutatom,
de látod-e?
Kiáltom,
de hallod-e?
Megismétlem,
de észreveszed-e?
Nyitva a szemed,
de felébredtél-e?

Esik az eső.
Egy régi edzőcipődet hordom.
Ennek csak egyik oldalon
van szakadása, de nő.

Nyakig vizes vagyok.
Csavarni lehet a zoknimat,
ezért a textilcsukákat
tócsában hanyagolom.

De vagy nem lehet rám kapni,
vagy tökre otromba,
annak kéne hordania,
aki megrajzolta.

Most mondd meg!
Hogy lehet ilyet gyártani!?
Na ezért vettem ezt fel
még ha be is fog picit ázani.

Meglepetés erejével
az emberi gyarlóság
azt hiszem fogalmazásom lágy
rám nem hat már.

Konkrétan és ténylegesen
az elrettenthetetlen pszichopaták
tömegére gondolván
papírom bemocskolám.

Milyen hatalmas az ember!
Mennyi aljasságnak kínál hont
álnokságnak kapaszkodót
biztosat, megnyugtatót.

Hány szállal varrja magát
a hús-földbe
a testet nem feledve,
csak beljebb és beljebb.

Tetőtől talpig átitatja.
Minden szava,
minden pillantása
rögvest elárulja.

És nem merek hinni a szememnek.
Mert agyam más ritmust ver,
másként kalapál szívem
s e virtust a sírba viszem.

Síromra majd ez lesz írva:
itt nem nyugszik, mert hitt
mindnek, ki szemfényt veszt, ámít
s őrlődik, mint mind ki az emberségre számít.

Proletár vagyok.
Ismert még e fogalom?
Mit szaporítsam a szót.
Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
Eddig ágrólszakadt módon éltem.
Másra nem termett lehetőségem.
De most lakást kaptam a dolgozók
házépítő szövetkezetében.
Ilyen tágas lehet,
de ennél nem tágasabb
és ilyen magas éppen.
Belakható némi jó ízléssel.
Levegős, világos és meleg.
Még rendezem a fűtésemet jóemberek.
Minden príma benne,
csak hitel ne lenne.
Mégis legfőképpen egy dolog, amit szeretek,
ha eszembe jut nevetek
s ez holdfénynél fehérebb, boldogítóbb, mint álmaink hona
ó de, hogy is lehetek ilyen ostoba
ez- de lám mellébeszélek –
ez a fürdőszoba!
Víz van a csapban,
alig eszi vízkő, rozsda.
Jéghideg abban,
tűzmeleg ebben
csak össze ne keverjem,
mert kéznek elviselhetetlen.
Üstököm hideggel,
testemet meleggel veretem.
Az egyik csapon H a jel
M a másikon
és még véletlenül sem
C , vagy W, mint idegen terméken.
Megjövök fáradtan,
meghalni szeretnék.
Áldom napot,
hogy elhozta az estét.
Sem scsi, sem tea nem üdít, mint máskor.
Kiváltképp, mert előbbit nem ismerem, kimaradtam az iskolából.
De van munkám,
mi rám szennyet hány!
Sirály mód kádba csobbanok
s már a halálból is visszanevetnék,
ha a fáradtságtól nem remegnék.
Ettől a csiklandó csobogástól
szám elered és harákol,
mintha nem a kapitalizmus lenne főbérlőm.
Megszorul bennem a maradék szusz.
Nadrág a kézbe s zsupsz!
Elcsúsztam, mint kezdő korcsolyás a jégen.
Ülök, mosakszom, hosszasan-hosszasan,
ülhetek bármeddig. „csudajó”.
Számomra most nincs választanivaló.
Szobámban egyszerre a nyár s Volga van
s a Don ki csendes, pedig fontos mondandója van.
Csak éppen nincs se hal, se hajó
hisz proletár vagyok, nem bankrabló.
Ha bőrömön tízesztendős munka szennye volna
szívem a szívek közt a legboldogabb volna.
Lehámlana az is akár a faháncs.
Csak munka piszka volna, ne más.
Jön is, mint a kéreg, jön-jön le a munka korma,
lemosódik a nyavalyás!
S ha már kipirultam, kifőttem,
ha beáztak alattam, s dörömböltek fölöttem,
a  csapot megcsavarom:
máris hűvös zuhany-eső dől fölöttem
a csupa-lyuk felhő-vason.
Ez ám a gyöngéd ciróka-maróka!
Ennyi, mert több egy melósnak miért is járna.
Nyomán a fáradtság testemből kiszakad,
nem tagadom, de félek a lelkem is vele tart.
Hajam a víz letapasztja, fülemet paskolja
elgyötört testem a sovány élvezetet nassolja.
Lapockám között a vájatban leszalad.
Aztán a bőröm ledörgölöm
bolyhos bundájú törülközővel,
ha nem volna, megmaradt konyhai törlővel.
S, hogy szárazra lépjek ott vár a kövön,
szégyellem mondani, a parafa szőnyeg,
hisz más patáját selyembe törli meg.
Megnézem magam,
megnézhetem magam
a tükörhöz hajolok
úgy, ha a nagyszobába loholok.
Tiszta ing simul már mellemen, vállamon
és semmi, de semmi másra nem gondolok
bizony jó dolog
volt a munkáshatalom.

Neve?
Hagyjon békén!
Született?
Ne szekáljon!
Lakik?
Ilyet ki látott,
mi folyik itt!?

Eltartottak száma?
Mi köze hozzá?
Munkahelye van?
Nem válaszolok.
Mit mond?
Ha segélyért folyamodom
miért nem válaszolok?

Ja! Hogy azért azt is kell?!

Utálom, ha hülyének néznek.
Egész nap utálkozom.
Hétvégén is,
munkaszüneti napokon is,
utálkozom, ha dolgozom,
s akkor is ha unatkozom.

Ismétlem: utálom ha hülyének néznek.
Hogy utálkozhassak eleget, korán kelek.
Hétvégén is,
munkaszüneti napokon is.
Utálnom kell az embereket,
s utálnom kell rengeteget.

Távol az otthon melegétől
eszem édes kenyerét
az ideológiai rabságnak,
s nem lelem rácsom reszelőjét.

Béklyó a lábamon,
Bilincs a kezemen,
Abroncs az agyamon,
Kötés a szememen.

Vergődöm csupán,
összekötözött lepedőkön
leereszkedve a börtön falán,
nem leszek több, mint rab e földön.

Ha át jutok is a falakon
sem leszek szabad.
Mire átmászok a falakon
már nem leszek magam.

Mélyre szívott levegővel
zsonglőrködöm,
gyomromba szorult éppen.
Még legyőzőm.

Nem tör elő, fedlapot dobáló
sárga gejzírként,
mert én vagyok az uralkodó
Elítélt.

Arra kárhoztattak
hírekből értesüljek,
arról, mit rám osztottak
az üresen kongó fejek.

Őrzöm a vizet.
Haszontalanságom tapintható,
láttam már ilyet,
az nem volt gátolható.

Az nem itt, hanem ott,
ahol nem jár a kutya sem,
a szegény negyedben volt.
Ó, az szót sem érdemel!

Nem úgy az üdülők,
Üdülősor, sportpályák, hobbi kertek,
csillogó fülönfüggők,
mit most összefogva védek.

Életemet és véremet
igaz, nemes ügyért bármikor,
de ne nézzen hülyének
a megalomán instruktor.

Májusi eső
aranyat ér ha igaz
gazdagok leszünk.

Májusi eső
ha heteken át áztat
így nem oly menő

Májusi esőt
tavaszi szél áztatja.
Egyszerre kettő.

Májusi esőt
júniusi követi
elég ijesztő.

Ravasz a tavasz
megtréfált minket azzal
idén elmaradt.

A tavasz ravasz
a róka szintén cseles.
A róka a tavasz?

Ne várd a májust
főleg ne júniusban
csalódott leszel!

A nap nem kímélt
bőröm vörösen izzik
a felelős: én.

Susog a juhar
talán ha ordítana
az volna cudar.

Jegenye árnya
földben tartja a vizet
és nincs is ára.

Jegenye ernyő
húsz faktoros krémnél jobb
megfizethető.

A  juhar neszez
tekintettel alvókra
pedig csak egy fa.

Földet gaz ural
erősebb más növénynél
Joga van élni.

Evolúció?
A túlélő növények
kipusztítandók?

Dudva gyökere
belemarkol a földbe
de én lefejtem.

A penge suhan
lágyszárúkat mészárol
kinek útban van.

Kaszával gyógyít
gyomkórságot az orvos
parasztnak hívják.

Szédülök
nem ülök sem óriás
sem törpe keréken
sem ringlispílen
nem más, mint hányás
mire készülök.

Beteg vagyok-e
vagy csak a tapasztalat,
a napi gyilkos rutin
mi orvul butít,
fogott ki rajtam
állapotom tönkre téve.

Forog a világ
és nem csak velem.
Igyekszem stabil maradni
semerre sem billenni,
de egyre csak émelygek,
eszem nem vág.

Fel nem foghatom
miként történhetett,
és mióta imbolyog
ez a sok dolog,
mi eddig vezetett,
de már nem látom.

Íme egy példa.
Itt. Pont ez az.
Hogy - hogy hol?
Mutatom: példa.

Látja, nem látja?
Az már a maga baja
mindenről én sem tehetek,
nem vagyok dajkája.

Példát igenis
így is lehet mutatni
különb ez annál,
ami manapság dívik.

Amikor a tengeralattjáró
a mélyben lent megfeneklett
a személyzet minden ízében remegett.

Ennél lejjebb már nem süllyedhettek,
e fizikai törvényszerűséget könnyedén
felismerte az összes segédlegény.

Halálra váltan fontolgatták
a napvilágra vajon bukkannak-e még?
Vagy örök nyughelyük lesz e sötét.

Az áramellátás akadozott.
A merülő tartályok vízzel teltek,
de szerencséjükre egy áramlat útjában feküdtek.

Addig-addig lökdöste a hajótestet egy hullám,
míg utolsó szikrájával a motort beugrasztotta
a legénység legidősebb, tapasztaltabb matróza.

Nehezen, lassan, de emelkedni kezdtek.
A generátor tette a dolgát
és a lendület a víz felé tolta a hajó orrát.

Ennél reménytelenebb helyzetet
kevesen élnek át életük során,
kizokogták hát magukat társaik vállán.

Nem tengeralattjáróval utazunk,
de süllyedünk egy áramlás védett szirt mögé
a motor leállt, áram elfogyott, nincs remény.

Nincs tapasztalt tengerész,
nincs szakavatott kapitány
a legénység is tapsra vár.

Lent is maradunk örökre
ki tagadná, hogy ez volt a cél
sokat nem tettünk e kétes sikerért.