Előrelátó emberként beszereztem egy power bankot. Hogy nem tetszik tudni mi az?
Egy olyan hordozható akkumulátor, amiről mindenféle elektromos kütyüt fel lehet tölteni, kivéve amelyiket nem. Egy gyors átlagot vontam és megállapítottam, hogy az általam használt elektronikus „nélkülözhetetlenségeknek” több, mint a felét nem lehet erről az egyébként roppant tetszetős eszközről feltölteni.
Pedig én annyira alaposan válogattam. Még arra is ügyeltem, hogy napelemes legyen, ilyetén módon még arra sincs – de van – szükség, hogy néhanapján hálózatról delejt töltsek belé.
Oly ügyesen szerkesztették meg ezt a kicsi, de könnyűnek éppen nem mondható (nem, nem szovjet) készséget, hogy bizony egy időben vagy csak tölteni lehet róla, vagy ő töltődik napelemei segítségével. Ez persze dupla idő, hiszen órákat kell várni, hogy a napocska tegye a dolgát és csak ezek után lehet megkísérelni mondjuk a telefon feltöltését.
Hogy a gyönyöröm teljes legyen egy kis lámpát is szereltek rá, amit annak a gombnak a folyamatos lenyomásával lehet felkapcsolni, amivel máskülönben a fel-, illetve letöltés aktiváláshoz megnyomni szükséges. Na mármost ezt az „energiahordozót” a nőket meghazudtolóan teletömött táskámban hordom. Nem egyszer tapasztaltam, hogy fent bemutatott gombocska rendszeresen benyomódik és nappali fénnyel árasztja el táskám belsejét, fényárban úsztatja levéltárcámat, noteszemet, amíg eléggé el nem ítélhető módon ezzel mit sem törődnek.
Nem is olyan régen szükségem volt töltésre, de elborzadva szembesültem azzal a ténnyel, hogy a lámpa, az értékes áramot zabálva, már ki tudja mióta világít a táskám mélyén. Félve kíséreltem meg rácsatlakoztatni telefonomat és megtapasztaltam, amitől mindig is tartottam: a power bank lemerült.
Lemerült akkumulátor a telefonban, lemerült akkumulátor a táskámban. Annyira elképedtem, hogy a töltéshez szükséges kábelt sem csatlakoztattam le a készülékekről és kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy a „villanydepó” a töltés jeleit produkálta. Mármint nem ő töltött, hanem a csaknem lemerült telefon töltött vissza némi elektromosságot.
Első pillanatra felsejlett bennem egy kezdetleges villamosszék képe, amit az elítélt tölt fel szobabicikli és dinamó segítségével, hogy a jól végzett munka gyümölcseként pirosra sülhessen benne. Képzeletem dobott egy második emlékképet is, amikor a szovjet, alumínium kerékpárpumpával igyekezem a kerekeket kitömni levegővel, de egyrészt három pumpálás felelt meg egynek, másrészt pedig több levegő ment mellé, vagy eresztett vissza, mint amennyit sikerült befecskendeznem.
Az emlékezetem nem csal. Ezen a ponton már nyomát sem lehetett alapvetően jó kedélyű természetemnek testbeszédemen felfedezni.
Egy olyan hordozható akkumulátor, amiről mindenféle elektromos kütyüt fel lehet tölteni, kivéve amelyiket nem. Egy gyors átlagot vontam és megállapítottam, hogy az általam használt elektronikus „nélkülözhetetlenségeknek” több, mint a felét nem lehet erről az egyébként roppant tetszetős eszközről feltölteni.
Pedig én annyira alaposan válogattam. Még arra is ügyeltem, hogy napelemes legyen, ilyetén módon még arra sincs – de van – szükség, hogy néhanapján hálózatról delejt töltsek belé.
Oly ügyesen szerkesztették meg ezt a kicsi, de könnyűnek éppen nem mondható (nem, nem szovjet) készséget, hogy bizony egy időben vagy csak tölteni lehet róla, vagy ő töltődik napelemei segítségével. Ez persze dupla idő, hiszen órákat kell várni, hogy a napocska tegye a dolgát és csak ezek után lehet megkísérelni mondjuk a telefon feltöltését.
Hogy a gyönyöröm teljes legyen egy kis lámpát is szereltek rá, amit annak a gombnak a folyamatos lenyomásával lehet felkapcsolni, amivel máskülönben a fel-, illetve letöltés aktiváláshoz megnyomni szükséges. Na mármost ezt az „energiahordozót” a nőket meghazudtolóan teletömött táskámban hordom. Nem egyszer tapasztaltam, hogy fent bemutatott gombocska rendszeresen benyomódik és nappali fénnyel árasztja el táskám belsejét, fényárban úsztatja levéltárcámat, noteszemet, amíg eléggé el nem ítélhető módon ezzel mit sem törődnek.
Nem is olyan régen szükségem volt töltésre, de elborzadva szembesültem azzal a ténnyel, hogy a lámpa, az értékes áramot zabálva, már ki tudja mióta világít a táskám mélyén. Félve kíséreltem meg rácsatlakoztatni telefonomat és megtapasztaltam, amitől mindig is tartottam: a power bank lemerült.
Lemerült akkumulátor a telefonban, lemerült akkumulátor a táskámban. Annyira elképedtem, hogy a töltéshez szükséges kábelt sem csatlakoztattam le a készülékekről és kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy a „villanydepó” a töltés jeleit produkálta. Mármint nem ő töltött, hanem a csaknem lemerült telefon töltött vissza némi elektromosságot.
Első pillanatra felsejlett bennem egy kezdetleges villamosszék képe, amit az elítélt tölt fel szobabicikli és dinamó segítségével, hogy a jól végzett munka gyümölcseként pirosra sülhessen benne. Képzeletem dobott egy második emlékképet is, amikor a szovjet, alumínium kerékpárpumpával igyekezem a kerekeket kitömni levegővel, de egyrészt három pumpálás felelt meg egynek, másrészt pedig több levegő ment mellé, vagy eresztett vissza, mint amennyit sikerült befecskendeznem.
Az emlékezetem nem csal. Ezen a ponton már nyomát sem lehetett alapvetően jó kedélyű természetemnek testbeszédemen felfedezni.
RSS Feed