Egy szörnyű baleset rengette meg a tudományos életet.
Egy szabálytalanul közlekedő autó elgázolt egy járókelőt. A sérültet kórházba szállították, állapota súlyos, életveszélyes.

Az eset körülményeit több hatóság bevonásával a Központi Szakértői és Intézet munkatársai is vizsgálni kezdték. Sajnos az utóbbi időszakban gyakran kellett állást foglalniuk ilyen, vagy hasonló balesetekben, de hiába az áldozatos kutatás, értékelés, elemzés, analízis és szintézis, ha ezt a romló tendenciát nemhogy megállítani, hanem lelassítani sem voltak ezidáig képesek.

Régebben is akadt éppen teendőjük, de volt is foganatja munkájuknak, sőt ha szabad így fogalmazni, át is estek a ló túlsó oldalára.
Korábban leginkább az volt jellemző, hogy egy gyalogos gázolt el egy autót és ezeknek az eseteknek a minimálisra szorításától remélték a közlekedésbiztonság helyreállítását, javítását. Nem volt könnyű feladat és nem is ment egyik napról a másikra, ám először egészen gyümölcsözőnek tűnt a befektetett energia, odafigyelés és akarat.

Lassan teljesen megszűntek a brutális gépjárműgázolások és a sajnos azokkal gyakran együtt járó cserbenhagyások is. Szép, fokozatosan csökkenő tendencia volt fellelhető statisztikai adatokban, kimutatásokban.
Aztán, mint az élet oly sok területén – oktatás, egészségügy, közbiztonság, munkahely – és szociális biztonság megteremtése – a túlbuzgóság visszaütött.

Miután sikerült a nullára visszaszorítani a gyalogosok által elkövetett súlyos kimenetelű közlekedési balesetokozásokat, a gépjárművek testtel történő rongálást, átbillenve a csúcson – vagy a holtponton, ahogy tetszik – az autók, tehergépkocsik kezdték a két lábon közlekedőket elcsapdosni, falhoz kenni, szerencsésebb esetben „ csak” elsodorni. Most ott tartunk, hogy kizárólag gépjárművek gázolnak – ide értve a később csatlakozott vonatokat, repülőgépeket is – amik, mintha revánsot akarnának venni a korábban elszenvedett sérelmeik miatt, ami ugyebár nyilvánvaló képtelenség, hiszen egy jármű nem tud gondolkodni.

Vagy mégsem akkora képtelenség? Engem ez a gondolat, már napok óta gyötör.
Mi? Hogy badarságokat beszélek? Hogy ostobaság feltételezni, hogy ember gázoljon gépet?
Én erre csak azt tudom mondani, hogy ha olyan nagy ostobaság lenne, ha annyira egyértelmű lenne, megírná-e az újság, bemondaná-e a híradó, hogy egy gépkocsi elgázolt egy gyalogost. Kihangsúlyozva, hogy egy gépkocsi. Ugye, hogy nem?

Én már azon is eltöprengtem, hogy lehet ugyanarról a gépkocsiról szól a fáma, hiszen mintha minden esetben az egy szócskára helyeznék a hangsúlyt ...
_

A férfiak mind aljasok. Mocskos, szemétládák.
Mindent megragadnak, hogy a bennük lakozó szennyet szét, egymásra és rákenjék valakire és valamire, de találóbb lenne, ha úgy fogalmaznék: mindenre.
Emberi ésszel fel nem fogható, hogyan tud ennyi piszkos gondolat befészkelődni agytekervényeik közé, hogyan kapaszkodhat elméjük indáiba a mocskos fantázia tíz körömmel?
Eléggé el nem ítélhető tetteikért a pokol tüzében fognak emésztődni az örökkévalóságig. Számukra nincs bocsánat, nincs megváltás. És miért? Vajon mely bűnükért kárhoznak el végérvényesen?
Talán a renyheségük, a lustaságuk? A mérhetetlen tapintatlanságuk? A lezserségnek álcázott faragatlanság lesz a vesztük? Megbízhatatlan, csalárd természetük az, ami elindítja őket a lejtőn?

Egyik sem. 

Egy óriási és megbocsájthatatlan bűnük van, ami minden más felé magasodik: a nőkkel való mostoha bánásmód. Ezért kell elveszniük.
A nők, akik többet érdemelnek. Hogy minél, az egészen nem tisztázott, de a férfiaknál biztosan. A nőknek csak tiszta gondolataik vannak. Tiszta és kikezdhetetlen, áttetsző, de nem átlátszó. Magasztos és fenséges, mint az olvadó jég csilingelése a hűvös hegyi patakba peregve.
A női gondolatokon nem található még lámpással sem egy szemernyi folt sem, annyira makulátlanok.

Hogyan is lehetne, mikor folyton cserélgetik őket...

Gondoltam összedobok öt perc alatt egy vidám hangvételű szösszenetet így péntek délutánra. Az ötleten már három napja (4320 perc) gondolkodtam és reggeltől (480 perc) feszített a vágy, hogy levéshessem és megjelenthessem. Mikor végre neki tudtam volna kezdeni, jött a szomszéd, hogy kiégett az egyik izzója (2 perc) és amúgy mi újság (12 perc). Miután az ihletgyilkost hazatoloncoltam a villanykörtéjével együtt, a kutyára jött rá a sétálhatnék (28 perc), majd lecsutakolás (10 perc) és máris visszaülhettem a gép mögé.

Nem maradt már más hátra, mint megbeszélni a lakásfelújítást, de nem értem rá (14 perc) és kisebb veszekedések árán ezt tudattam is. Nem, nem voltam éhes sem és biztos nem kértem semmit, mert ki fogom bírni vacsoráig (8 perc) és nem fázok és azért zárjuk be az ablakot (3 perc).

Összeszedtem minden akaraterőmet és elszántságomat, ölembe vettem a laptopot, de máris mehettem befogni az etetés során kirepült papagájt (14 perc), majd a csípéseket lefertőtlenítettem és beragtapaszoztam (7 perc).

Majd megírtam a történetet, de lemerült az aksi – és nem mentettem – ezért újraírhattam emlékezetből az egészet (6 perc), majd leellenőriztem, átolvastam (4 perc) és most a kedves olvasó mindezt egy perc alatt elolvashatta ...és még így is fél perccel többet szentelt neki, mint amennyit érdemelt.

Tegnap jégtündérré változtam. (Ezzel is elkéstem.)
Elsőre talán jégtündéri lényemet nehéz elhatárolni a Jégkirálynőtől, Hókirálynőtől és Télkirálynőtől, de ha figyelmesen megnézzük, nem csak státuszában, hanem jellemzőiben is alaposan eltérek az imént felsorolt „hölgyektől”.

Vegyük csak sorba!

Először is én férfiként lehetek tündér, – boszorka is - de mondjuk nő nem. Illetve lehetek nő, de akkor férfi nem. Vagy opcionálisan - nálam ez a lehetőség jegelve – mindkettő egyszerre a önmegtermékenyítés lehetőségét kizárva. De sajnos (szerencsére) pont annyi testnyílásom és annyi kapaszkodó, fogódzkodó van rajtam, mint egy férfin szokott lenni ergo férfi vagyok. Tehát nem lehetek nő. Illetve lehetek, de … ezt már leírtam.

Másodsorban sokkal kevesebb betűből ki lehet rakni. Ha jól számolom a jégtündér csak 9, ellenben a Jégkirálynő és a Télkirálynő 11, a Hókirálynő pedig 10 betűből alakítható ki, nem beszélve arról, hogy őket illik nagybetűvel írni.
Én nem uralkodom – legfeljebb a túlhevült szíveket tudom pár pillanatra megdermeszteni (ho ho ho) – ellenben Fehér-Amazónia képviselőivel, akik az egész világot rabigába kényszerítik, fagybilincsbe verik.

Én ilyet nem tennék, még akkor sem, ha fizetnének is érte, (mondjuk akkor lehet, hogy megtenném) vagy hatalmam lenne hozzá (most, hogy utánagondolok, nem a fenét nem, de még mennyire, jól megfagyasztanék mindenkit) helyette önmérsékletet tanúsítanék és csak Vejnemöjnent veszejteném el a nagy nyírfaerdőben, ha a szoknyám alá nyúlna. De, ha a szoknyám alá nyúlna, akkor azt jelentené, hogy nő vagyok és akkor kellene, hogy legyen … de nincs! Állj! Férfi vagyok és slussz.

Harmadsorban a jégtündérség szerintem cuki, szemben a felsorolt uralkodói beosztásokkal. Én könnyed táncot lejthetek a gazdag tundrán a rénszarvasokkal, belehelhetek minden kis pocsolyát, amin jól elhasalnak a járókelők, felolvaszthatom a tavak jegét, hogy a korcsolyázók beleessenek a maguk vágta lékbe. Ha nagyon megemberelem magam a jégkrémek állagának megőrzését és időben történő célba juttatását is rám lehet bízni. Ugyanez a helyzet a jégzselével is, amit ugyan nem megeszünk, hanem felkenünk, de fordítva sokkal érdekesebb és kék.

Negyedsorban – és talán ez a legfontosabb – sikerült a tisztelt olvasó figyelmét ezzel a tömény ökörséggel felkeltenem és fenntartanom. Hogy értékelték-e ezt a kis mókát, amit elkövettem ellenük, csak holnap fog kiderülni, ha végképp elfordulnak írásaimtól, vagy épp ellenkezőleg, újra ellátogatnak hozzám.

Remélem ez utóbbi fog történni, mert máskülönben lehúzhatom a rolót és akkor aztán motyoghatom magamnak: „Jég velem!”


ui.: Ha találok némi fantáziát a jégtündér történetének továbbszövésében, fenntartom a jogot magamnak, hogy szellemi mélyrepüléseim idején – minden másnap, kivéve minden hónap első hétfőjét – újra e témához forduljak.

Házi kedvenceink gyakran megtréfálnak minket. Ehhez felelős állattartóként lassan teljesen hozzászokik az ember, de nem így az idegenek, a „mások”. Ők nem, ők kívülállóként szemlélik, hogyan élhet állat és ember szimbiózisban. Minden, amit egy állat úgy tesz, mintha a mások útját keresztezné, mintha akadályt, problémát – de legalábbis beszédtémát – jelentenének.

Arról már szólni sem merek mi történik, ha valóban szolgáltatnak okot – mint jelen esetünkben a kutyám – és igazi felfordulást kavarnak.

Mivel bekövetkezett a tavasz, vagy legalábbis eléggé kicselezte a meleg a hideget, minden elolvadt, minden csupa nyirok, minden csupa takony. A talaj úgy szívja magába vizet, hogy közben gurgulázik vele és néha viccesen a felszínre köpi, hogy legyen egy kis sár, amiben dagonyázhatunk.
Kutyácskával naponta többször ildomos sétálni, máskülönben kipukkad és véglegesen elromlik. Javíthatatlanul. Lábára azonban úgy ragad a sár, mintha valaki csirizbe léptette volna a mászkálás előtt.
Hosszú-hosszú perceket töltök aztán a letakarításával. Súrolom, sikálom, de sokszor a talpa hamarabb látszik elkopni, minthogy a sarat le tudnám robbantai róla. Ha sikerrel járok, az egész iszamos löttyöt beleöntöm a lefolyóba és fél óráig engedek rá vizet, hogy le is menjen.

Ullmann bácsi – aki köztudomásúan a lefolyóban lakik - lenyeli, közben böffent egyet, de hogy utána mit csinál a sárlével nem tudom. Talán gyomrában összekeveri a kádakból nyert fürdővízzel és egyszerre pisili ki. Tényleg nem tudom, de nem is vagyok, voltam kíváncsi, amíg egyik nap a „mások” egyik díszpéldánya felelősségre nem vont. Szerinte a rét mérete, ahol a kutyát sétáltatom, szemmel láthatóan csökkent.

Nem mentem bele vitába, hülyével nem érdemes vitatkozni, mert a végén félő, hogy összetévesztenek vele, de aztán jobban szemügyre véve, az óriáskakálda, mintha valóban lejtősebbé vált volna, besüppedt volna.

Aztán olvastam a hírekben, hogy a föld addigi szabályos forgása, alig észlelhetően, de változott. Ez akkor lehetséges, ha az addig megközelítőleg gömb alakú bolygó valahonnan veszít a „súlyából”, szabálytalan mozgásba kezd, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
Igen ám, de az anyagmegmaradás törvénye szerint viszont az anyag nem vész el, csak átalakul. A Földről föld nem tűnhet el, hacsak Ullmann bácsi... áh ez badarság. Ullmann bácsinak is kell néha könnyítenie magán és akkor …

... és akkor az történt, hogy a kínai lapok megírták – mondta nekem a gugül transzlét - , hogy a rizsföldek váratlanul elkezdtek feltöltődni. Mintha a talajból föld szivárogna és a vízzel keveredve átalakul sárrá, ezzel teljesen tönkrement a rizstermés, viszont a bivalyok hálásan nyalogatva orrukat dagonyáznak ebben a dzsamában.
Mi pedig az én ici-pici kutyukámmal megyünk és összeszedjük a talpunkkal az összes sarat, amit csak lehet, hogy a csúnya kínaiakkal kitoljunk. (Én a házmesterrel is, mert minden lépcsőfokon hagyok egy morzsányi saracskát, hadd örüljön.)

Egyik reggel karikás szemekkel állta utamat és követelte, hogy mutassam meg cipőm talpát. Szegény nem olvasta még a reggeli lapokat, mert akkor tudhatná Kínában egy új őrület tört ki: a bivalyt házikedvencként tartják, sétáltatják, szeretgetik, etetgetik. És a bivaly nagyon sokat eszik ám!

• Főnök, piszkosul meghaladtuk a kampánykeretet. Most mit csináljunk?
  
• Mi ezzel a baj?
  
• Csak annyi, hogy nem maradt egy árva petákunk sem.
  
• Akkor kérjetek kölcsön, vagy hajtsátok be az adósságokat! Épp elegen élősködtek rajtunk, épp elég embert vettünk meg, most már ideje lenne, ha visszaforgatnának valamicskét abból a tengernyi pénzből.
  
• Már mindenkiből kipréseltük az utolsó cseppet is. Amit adtak maguktól elvettük, amit nem, arra rávettük, hogy az ő érdekük, ha önként beszolgáltatják.
  
• Nem akarom elhinni, hogy ennyit képesek csak kiköhögni ...
  
• Elnézést főnök, de többet köhögtek mint egy tüdőkórház asztmarészlege három éven keresztül. Csak drága az élet. Piszkosul megdrágult. És ugye nem adják ingyen a cementet, betonvasat...
  
• No no no! Ne célozgassunk, ne célozgassunk!
  
• Elnézést főnök, de ez nem célzás volt, hanem a tények. Már meg ne haragudjon, de a vágyai nem teljesülhetnek pénz nélkül és gondolom nem akarna lemondani …
  
• Arról szó sem lehet!
  
• … a vágyairól és meg szeretné építeni a 114. kihasználhatatlan ….
  
• Ja vagy úgy?! Igen! Meg! És?
  
• A kívánsága parancs. Én csak a likviditási nehézségeket kívántam Ön elé tárni.
  
• Nem vagyok kíváncsi a simulékony szövegedre. Pénzt ide, de ízibe!
  
• Értettem főnök. Nos, miután mindenkit kifosztottunk, államosítottunk, levettünk, megsarcoltunk nem maradt más csak egy történelmi lehetőség, amivel eleink már éltek egyszer – engedtessék meg, hogy megjegyezzem: nagy sikerrel.
  
• És mi lenne az?
  
• Pénzt kellene nyomtatnunk.
  
• És mi lenne a fedezet?
  
• Az nem lenne. Egyszer már bejött. Biztos hallott a nagy frankhamisítási ügyről?
  
• Nem, nem hallottam. És nem buktak bele, nem kapták el őket?
  
• Nem. Hiszen akkor hallott volna róla, pedig nem is most, hanem a boldog békeidőkben történt. Az a kedvenc korszaka, arról a főnök úr mindent tud.
  
• Ez igaz és az is, hogy általában mindent tudok. Momentán a számítógépet kicsit nehezebben kezelem, de ez egy sportsérülésnek tudható be. Könyvtárba pedig azért nem tudok eljárni, mert éppen most költöztetjük valahová a külvárosba egy hulladékfeldolgozó mellé. Igaz, egyből be is költöztethetnénk az egészet. Akkor az egész múltmizéria meg lenne oldva. De azt mondod, hogy frank. Melyik országban van frank Svájcon kívül? Svájci frankot nyomtattunk?
  
• Nem. Az francia frank volt.
  
• De, hiszen Franciaországban már nem is a frank a fizetőeszköz.
  
• Ez igaz, ezért arra gondoltam, hogy eurót kellene gyártanunk nagyban. Azt vezették be helyette. Mi lenne, ha mondjuk - nem szeretem ezt a szót de, - hamisítanánk, mondjuk első lépcsőben, vagy harmincezret? Nincs semmi kockázat, ennyivel megbukni nem lehet ...
  

                                                                   Felhívás rajzpályázatra

Az Eszementei Önkormányzat rajzpályázatot hirdet kisiskolásoknak.
Elsősorban az 1-4. osztályos (akárhány éves is legyen a nebuló) tanulók jelentkezését várjuk, akik éreznek magukban tehetséget és késztetést arra, hogy körberajzoljanak egy politikust, de felső tagozatosok is jelentkezhetnek, azzal a különbséggel, hogy a körberajzolandó politikust maguknak kell befogniuk (pl. álcázott papírgyűjtés közben).

A politikusok ártalmatlanná tételéről, lefektetéséről – lásd bővebben modellé alakítás – a pályázat kiírója az elégedetlen lakosság segítségével gondoskodik.
A körülrajzolás, esetleg körülfestés csak aszfalton és száraz időben krétával történhet, vagy esős időben, de ez esetben gyorsan száradó és vízhatlan festékkel a jól láthatóság érdekében. Politikust összefirkálni, ráfesteni lehet, de nem előírás. A politikus szögekkel, betonvirágtartókkal, padokkal stb. történő elmozdulás elleni rögzítése megengedett.

Előnyt élveznek azok a pályaművek, ahol több politikus, vagy politikusok nagyobb csoportja kerül körberajzolásra, illetőleg a körberajzolásnak valós alapja is van, (vagy azt teremtenek) tehát konkrétan nem élő politikust sikerül körberajzolni. A díszítősorok, egyéb motívumok, a színválasztás mind-mind növelik a pontszámot.

A pályázók egyénileg és csoportosan is indulhatnak (bandában) és a pályázatból nincs kizárva a politikus (távoli) családja sem.

Három díj kerül kisorsolásra:

• Az első helyezett 3
  
• A második helyezett 2
  
• A harmadik helyezett 1 vödör diszperzitet/meszet (attól függ melyik lesz olcsóbb) és ugyanannyi üveg kromofágot kap (a politikus belső maratására).
  
• Minden díjazott egy kisbaltát és egy pemzlit is kap, ha esetleg a jövőben más színnel is szeretnék a járdát befesteni (mondjuk vörösre).
  
  

Nevezési díj nincs, hiszen azt már a pályázaton indulók szülei kamatostul megfizették.
A jelentkezési határidő folyamatos, de legkésőbb az utolsó politikus körülfestése előtti napig lehet jelentkezni nevezett önkormányzat jegyzőjénél.

A legsikeresebb pályaműveket – de lehet, hogy az összeset – a közegészségügyi kockázat határáig a kiállítási helyen hagyjuk (felejtjük).

Minden kedves pályázónak sok sikert, a politikusoknak életük hátralevő részére jó egészséget kíván
                                                            az Eszementei Önkormányzat

Egy igazi, tarka ruhás, piros orrú bohóc ment a járdán. Nem volt egyedül Nagyban gesztikulált a társaságában lévő hölgynek. Éppen pirosat kaptam és leplezetlen kíváncsisággal bámultam a történéseket az autó ablakán keresztül. Ekkor különös dolog történt: – bár az én életemben ez a jelző értelmezhetetlen - a megoldást nem kínáló horrorfilmek főhőseihez hasonlóan, akik az utolsó képkockákon sokat sejtetően kimosolyognak a nézőre, felém fordult és rám mosolygott, valamint integetni is kezdett. 

Vannak, akiknek tudós, politikus, művész, vagy szimplán „jómunkásember” barátai vannak, akik még lehet, hogy némi hasonlóságot mutatnak egymással, de egyrészt egy bohócot egyik csoportba sem tudom besorolni, – mert még megsérteném vele – másrészt, nem tudtam vele azonosulni, azon kívül, hogy mindketten hülyén vigyorogtunk egymásra, csak neki jól állt.
Mindenesetre kicsit furcsállottam, hogy felfedezte bennem a rokonlelket, így ismeretlenül is, másrészt azt is, hogy ilyen jól működtek a megérzései. Ugyan mi más vezette volna arra, hogy pont akkor forduljon felém és kezdjen integetni. Megtehette volna bárkivel, bármikor. Voltak épp elegen az utcán. De ő nem máskor és mást tüntetett ki eme gesztussal. Különös ráérző képességekkel rendelkezett ez a bohóc az biztos, máskülönben honnan tudta, honnan jött volna rá arra, hogy valóban hasonló tarka szív dobog a bordáim alatt.

Hacsak nem onnan, hogy elfelejtettem levenni a piros orromat és a csörgősipkámat, a számmal pedig egy anyósnyelvet fújkáltam bőszen.  

Agyamentland óriási tengeri felségterülettel rendelkezett. Élénk kereskedelmet folytattak a környező országokkal. Messze földön híres és megbízható üzleti partnerként tartották számon a parányi ország lakóit, akik kivétel nélkül abból éltek, hogy valakinek eladtak valamit, amit - nem, nem elvettek mástól, hanem - maguk állítottak elő, maguk termesztettek, tenyésztettek.
Sokat költöttek a biztonságra is. Komoly hadiflottával rendelkeztek, amelyek útjukra kísérték a kereskedelmi konvojokat, nehogy azokat kalózok fosszák ki.

Aztán egy nap egy adminisztrációs hiba következtében (lásd bővebben: választási csalás) huszonharmad rangú röplabdajátékos került a trónra, aki nem volt hajlandó tudomásul venni országa teljesítőképességét, jellegét és azt az egyszerű tényt, hogy az gyakorlatilag felemelkedését a tengernek köszönhette.
Elgurult a gyógyszere – az újságok csak úgy fogalmazták meg ezt a jelenséget, hogy reform – és elkezdett ötletelni, de úgy, hogy kő kövön nem maradt. Dilettantizmusa vetekedett alaptalan önbizalmával, határtalan egoizmusával és tudatlanságával. Szerencsére kiegészült ez rosszindulatával és hataloméhségével.
Amit pozitívumként értékelhetünk, hogy roppant szorgalmas volt, így gyakorlatilag 4-5 év alatt sikerült néhány száz évvel visszafejleszteni országát és csírájában elfojtani mindazt, ami esetleg reménnyel kecsegtetett volna.
Napestig sorolhatnám eszementnél eszementebb ötleteit, de az nemhogy örömet nem okozna, hanem kifejezetten fájdalmas lenne a számomra és a tisztelt olvasóra nézve is. Elég, ha egyetlen intézkedését és annak következményeiről számolok be.

A röplabdapályák nyitottak voltak, fűtésük viszont nem volt megoldott. Hatalmas máglyákkal igyekeztek forró hangulatot teremteni, ha már a játékkal a sportolók nem tudták ezt kiváltani a mérsékelten lelkes szurkolótáborból. Igen ám, de az ország nyersanyagban szegény volt és a világítótornyok üzemeltetéséhez szükséges fát is importból szerezték be.
A király persze nem értette mire is használatosak a világítótornyok, amiket ő pusztán valami flancos izének tartott és meg volt győződve róla, hogy a hangulatvilágításon kívül más szerepet nem töltenek be. Mivel tanácsadói butasága vetekedett az övével, nem akadályozták meg, hogy rendeletileg elvonja a tornyok megvilágítására szolgáló famennyiséget.
A világítótornyok lassan sötétségbe borultak, ám a röplabdapályák sem lettek melegebbek, bárhogy is tüzeltek a csillagos ég alatt. A kereskedelmi hajók – többek között szinte a teljes honi flotta – vagy a parti szikláknak csapódott, vagy zátonyra futott. Egy-egy apály idején kisebb csónakokkal rohamozták meg a fogyatkozó készletekkel rendelkező lakosok a megfeneklett hajókat és kirabolták őket. Majd később szétszedték őket és a fát ugyancsak a máglyára hordták. 

Kis idő múlva minden idegen hajó elkerülte az agyamentlandi felségvizeket. Az országra abszolút és relatív értelemben is – ha szabad ilyen szabatosan, ámde stilisztikailag roppant nem helyénvalóan fogalmaznom – sötétségbe borult. 

Erre is van megoldás – gondolta a király, aki nem szerette volna, ha hú, akarom mondani hű alattvalói rájöjjenek, hogy tök hülye és tulajdonképpen egy akasztani való gazember.


FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ RÉSZ ALKALMAS ARRA, HOGY MÁSOK NYUGALMÁT MEGZAVARJA, A GYOMRUKAT FELKAVARJA, EZÉRT TOVÁBBOLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!
(Máskülönben, ha volnának, a hajóvonták találkozása is tilos volna.)

A megoldás kézenfekvő volt: kiszúrták minden újszülött szemét, így azok nem tudtak különbséget tenni éjszaka és nappal között. Sötétben minden tehén fekete, viszont annál nehezebb megtalálni és a meg nem talált tehenet megfejni. Így a gyerekek éhesek maradtak, majd szép lassan csontig soványodtak és/vagy éhen haltak. További folyamodvány, hogy a nem létező emberek

1. Nem válhattak röplabdajátékossá
   
2. Nem válhattak szurkolóvá
   
3. Ha léteztek volna sem látták volna sem a labdát, sem a meccset
   
4. És ráadásul baromi hideg maradt a röplabdapályákon. 
   
   

Hogy mi ebből a tanulság? Talán annyi, hogy ez a király még mindig a trónon ül.
De miről is beszélek? Tanulság? Hol itt a tanulság? Ki tanult ebből egy fikarcnyit is?
Elárulom: mindenki más Agyamentlandon kívül. Mindenhol tűzparancsot léptettek életbe azzal szemben, aki csak egy tapodtat is tesz egy világítótorony irányába. Lehet, hogy meglepő lesz a befejezés, ami akár tanulságként is szolgálhat: egyetlen alkalommal sem került sor fegyverhasználatra.


Most kaptam a hírt, hogy a fenti hír hallatán, azt értékelve és elemezve az agyamentlandi Tudományos Akadémia az oktatás, nevelés területén elért kiemelkedő tevékenységéért az „Ország Pedagógusa” címmel tüntette ki a királyt. Arról hír nem érkezett, hogy fent említett a nagy sötétségben odatalált-e a díjátadóra.

A feledékeny elefánt felkereste a közeli porcelánboltot, hogy néhány apróságot vásároljon. Szeretett volna meglepetést okozni a zsiráfnak és az orrszarvúnak. Nem volt túlságosan tehetős, ezért kénytelen volt olcsóbb termékek után nézni. Nehéz szívvel tette ezt ott, ahol minden csupa gazdagság és szépség, csillogás és pompa. Nemcsak Zsolnay, hanem Meisseni porcelánt is árusítottak és kivételesen cseh kristályt is, igaz csak néhány tucat készlet erejéig.
Az üzletben, mint ahogy az egy színvonalas elárusítóhelytől elvárható, ízlésesen helyezték el a szebbnél szebb portékákat. Bárki élvezettel sétálgathatott, keresgélhetett a sorok között, akár órákon keresztül is, de nem egy elefánt.
Szépen apró szilánkokra zúzott és tapodott mindent, mint, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Egy fia váza, csésze, teáskanna nem maradt épségben. Hanem a meglepetés sem maradt el. A zsiráf és az orrszarvú tulajdonostársak voltak az üzletben, így ha valaki ők pontosan tudták mennyibe került ez a kis meglepetés.   

A minap egy színvonalasra tervezett koncertet szerveztek a helyi művelődési központban, amit más néven Művészetek Házának neveznek, bár sosem tudtam eldönteni, hogy milyen művészeteknek ad hazát, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a művelődési és a központ szavak is túlzónak tűnhetnek, hacsak mondjuk példának okáért egy Vujity Tvrtkoval folytatott beszélgetés, vagy néhány „örökifjú” muzsikus sokadik búcsúkoncertje nem számítható a művelődés, vagy akár a művészetek körébe és szerintem nem.

A műveltséget nyomokban sem tartalmazó épület a maga tégláival sokat nem tehet, hacsak saját elhatározásából össze nem omlik és maga alá nem temeti, mind az üzemeltetőket – ha már az ég nem szakad rájuk – mind a kultúrkurvákat, – lásd bővebben közönség - akiket mindennel meg lehet venni, mindennek tapsolnak, ha kell, ha nem. (Utóbbiakat egyébként bizonyos kormányzó-pártok nagygyűlésein, felvonulásain is lehet fedezni nem csak nyomokban, hanem (a) Nyomorultakban.)

A műsorújságban Dvořák új szimfóniájaként jelent meg Dvořák Új világ szimfóniája, de senkit ne tévesszen meg ez az elnevezés, ahogy a helyi rádió műsorvezetőjét sem zavarta meg, hiszen ugyanezt konferálta fel többször is. De aggodalomra semmi ok – vagy éppen ezért van rá (?) - hiszen nem törtek ki zavargások, nem verték be a rádió ablakát, de szűkítsük a kört, nem volt egyetlen ember sem, aki betelefonált volna, hogy valami nagyon nincsen rendjén.

Hasonló sokkot már átéltem, mikor Cyrano de Bergerac egymás után kétszer is fonetikusan lett beolvasva anno a rádióban, tehát én már edzett vagyok (vagy immúnis).

Tulajdonképpen miért is ne lehetne kicsit másként. Amikor nézem a Dunát elgondolkodom, hogy Strauss vajon, mit fogyasztott, amikor kéknek látta meg, Petőfi a Tiszát szőkének – mondjuk az az is, főleg Rakamaznál – miért olyan fontos, hogy Csajkovszkijnál is pont az 1812-es évszámhoz ragaszkodjunk, hiszen nem mond az többet, mint mondana 1811, vagy éppen 1813. Az Egy kiállítás képei komoly csalódást okozhatnak azoknak, akik egyetlen kiállításon sem voltak még életükben és amikor betévednek a hangversenyterembe, akkor szintén átverve érezhetik magukat, hiszen ott egy fia kép sincs kiállítva. Ilyen erővel elvárhatnák, hogy akár két, vagy esetleg három kiállítás képeit is felhalmozzák, ha máshol nem is a zenekari árokban, ami azért roppant helytelen megközelítés, mert az erre kijelölt és fenn összedőlésre kárhoztatott épületben még zenekari árok sincs.

Folytathatnám a sort Schubert Nyári nyulazásával a Téli utazása helyett, Beethoven befejezett szimfóniáján át, Bach valamilyen (A,B,C,D) moll, valamilyen tokája és (centri)fugájáig, ami tetszik tudni i az, ami tádádádám, tárárárárááárám és a Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az ember főcímében hangzik el. Lehet itt a Pillangókisasszonyból Molyanyóka, a Nibelung Gyűrűjéből karperec, Kodály művéből pedig Háry János Vitéz is. A szöktetés a kuplerájból ugyanúgy belesimulhat a műsortervbe, mint a Bőregér, Hotelló, Vivaldi hét évszakja (mivel a súgást rosszul is lehet érteni), a Bús özvegy, Picsárdás királynő, Marica bárónő, Vigyor országa, Suppétől (aki nem egy leves) a Nehézlovassági nyitány, a … folytathatnám a végtelen sort, de még el kell olvasnom néhány oldalt az Egri csillagok háborújából.

Nem lehet mindenki zene-, irodalom-, vagy művészettörténész, esetleg esztéta, aki a kulturális hírek szerkesztésével, ezen rovat vezetésével foglalatoskodik.

De tényleg, miért is nem?

• Mondja maga egy tetű? 
• Nem kérem. Még véletlenül se tévesszen össze! Csótány vagyok.
• Biztos, hogy nem poloska?
• Nem! Hát ilyen jellemtelennek nézek én ki?
• Ami azt illeti igen. Elsőre bélféregnek néztem volna, de most, hogy megszólalt eloszlott minden kétségem: Ön nem egy féreg, hanem kettő, sőt egy egész tenyészet.
• Már említettem volt, hogy csótány vagyok, szabatosabb néven svábbogár.
• Mondja, most felvág? Az egész környék egy tetűnek tartja. Egyedül én szavaztam magának bélférgességet. Nem mondhatja, hogy semmibe sem veszem.
• Én ezt nem állítottam, csak bátorkodtam megjegyezni, hogy félre méltóztatott ismerni. Én igazolni tudom három generációra visszamenőleg, hogy a családban mindenki csótány volt.
• Biztos, hogy egy fél vándorpatkány sem fordult meg maguknál?
• Akkor azt nem tagadnám. Egy vándortetű ugyanolyan pedigré, mint a svábbogárság. De nem értem, miért akar nekem mást bebeszélni, mint ami vagyok, vagy amivé lettem?
• Én sem értem, de azt érzem, hogyha Önre nézek a hányinger kerülget...
• Engem szintúgy. Ne gondolja, hogy kivételt képez! Amit csinál, gondol, tesz és ami mindennél a legfontosabb, ahogyan teszi olyan alávaló és utánozhatatlanul undorító, hogy azt már tanítani lehetne.
• Ne dicsérjen, mert menten zavarba jövök!
• ...         

     
… és ez így ment addig, amíg egy szép napon meg nem haltak.

        -Jó napot!
        -Jó napot! Tessék parancsolni
A kocsinál már gyanús volt, hogy rámenősségem pofátlansággal volt határos, mert a nagy lendületemben a 2225-öt valamiért leképeztem 2025-re, ami azért 200 Forint különbség. Hiába na, ellenállhatatlan vagyok. Holnap megpróbálkozok egy kis fizetésemeléssel is, hátha bejön.

De azért egy herevédőt felcsatolok reggel. 

Mondják - de én nem hiszem el - hogy Magyarországon komoly problémák vannak az iskolarendszerrel, hogy több a lyuk rajta, mint egy szakadt szitán. Én ezt nem hiszem, hiszen, ahol ennyi okos és értelmes honatya végzi naponta áldásos tevékenységét nem is érvényesülhet más csak stratégiai elképzelések, ahol ennyi hős kebel szakad belé a fájdalomba, hogy nem tudnak mindenkit nevelés, tanítás árán jobbá tenni, ott nincsenek és nem is lehetnek fehér foltok a közoktatás kék egén.

A közoktatásra épülő nagyszerű felsőoktatásnak már nem is marad más, mint, hogy lefölözze a tejet. Mert nem ez az ország az, ahol bölcsészkarokon hangosan olvastatnak, mivel az olvasás nehéz tudományát általános iskolában nem sikerült elsajátítani, nem itt egyedüli és legnehezebb akadálya a diplomamegszerzésének az a fránya nyelvvizsga. (Ha jól belegondolok 4-5-6 év alatt micsoda gazdag tudással gyarapodhatnak ifjaink, ha annyira elfáradnak, hogy a nyelvvizsgára már nem is marad idejük, vagy/és energiájuk.)

Nem kérem, nem ez az ország, ahol egy érettségi gyakorlatilag funkcionális analfabetizmusról állít ki megcáfolhatatlan bizonyítványt, nem itt ér annyit egy diploma, mint a papír, amire rányomtatták. Itt minden a legnagyobb rendben zajlik, ami a tanítást és az oktatást illeti. Nem igaz, hogy az oktatás sokáig húzóágazat volt a gazdaságban, hiszen ennél olcsóbban pénzt összekaparni nem lehetett – kivonva ebből a természettudományos oktatást, mert az felszerelés és laborigényes, szükségszerűen pénzigényes. Ezért aztán boldog boldogtalan indíthatott haszontalan, vagy még annál is haszontalanabb képzéseket, pontosabban a piaci igényeknek meg nem felelő tanfolyamokat, amivel elhelyezkedni csak a tanfolyam befejezéséig látszott esély.

(Addig is csak a mesterségesen fenntartott látszat miatt, mert különben lehúzhatták volna a rolót a képzőintézmények.)

Meg is látszik, hogy mennyire meg kellett küzdeni sokaknak az esti és a levelező szakokon azért a fránya diplomáért, a nappalin meg pláne. Ezek az emberek ma sorsunkat befolyásoló pozíciókban ülnek, vagy állnak – lásd bővebben sor a munkaügyi központban – és hoznak naponta számtalan megkérdőjelezhetetlen és kifogásolhatatlan döntést. Ezért is tartunk itt.

Nem mondom meg melyik egyetem, nem mondom meg mikor – mert bármikor megtörténhetett volna és fog is még - diplomakiosztóján történt meg az alábbi eset – rossz nyelvek szerint, hogy a diplomáját megérdemelten átvenni szándékozó csak annyit kérdezett, hogy a neve mellett írja-e alá a tanúsítványt. A zavarra rá tudnám fogni az alatta történő aláírást, de mellette hely sincs.

Ő talált. Remélem más is talál neki egyet. Lehetőleg minél távolabb innen. Bár, aki ilyen szinten van, arra itthon van szükség (Hofi).

Jelentősen emelkedett az előző év azonos időszakához képest a polgárok által, polgárok sérelmére elkövetett bűncselekmények száma, ezért polgárőrség felállítását tervezik Eszemente-alsón.
Vállalkozókedvű, szabadidővel bőven rendelkező, és azt a köz érdekében feláldozni is hajlandó bátor férfiakból álló gyáva banda járja majd csőstül a kivilágított helyeket három napig, amíg minden csoda tart.
Arról pontos értesülés nincs, hogy a rendőrség vonja be őket, vagy ők vonják be a rendőrséget bűnmegelőző tevékenységükbe, de az biztos, hogy amíg együtt járőröznek, csökkenni fog a bűncselekmények száma: a rendőrök a korrupciótól, a polgárőrök az ittas vezetéstől és a lopástól fognak tartózkodni.
Az eredményességtől függően bevezethetik a városőrséget, melynek keretében a várost fogják megvédeni a városvezetéstől.
Hogy ki, még nem tisztázott, mint ahogy a városvezetés sem.

Ma te leszel felül – közölte ébredés után a férfi – Valentin nap van. Tudom, hogy tudod. Pont te felejtenéd el – lökte oda gunyorosan.

A nő elszomorodott. Figyelmességre vágyott és nem egy dátumhoz köthető műkedélyességre. Neki ne tegyenek gesztusokat – gondolta magában – és főleg ne így és ilyeneket. - Jó, hogy nem az a meglepetés, hogy szombat révén nem kell boltba mennem, nem kell főznöm, vagy valami ilyesmi.

De, hát a gondolat bent kereng a szó is megreked, elapad a csacsogás. Pedig annyi mindent tervezett mára, annyira szerette volna terveibe beavatni a férfit, ezt a tapintatlan tuskót, de minden kedve elillant. Visszatolta a komód fiókját, ahová a meglepetéstangát rejtette. Igaz reggel volt, de nem érezte, hogy a libidója a nap folyamán különösebben a csúcsra ugrana.
Mélységesen megalázva érezte magát. A nők egyenjogúságának valamennyi elemét zsigerből gyűlölte, hiszen nem elég, hogy naponta érzékeltetik, sőt alkalmazzák vele szemben – és persze érdekében is – a munkahelyén, de az már mégis csak sok, hogy a saját otthonában is azzal kelljen szembesülnie, hogy ő is csak egy ember és nem illetik meg automatikus kedvezmények.
Mérgesen a konyhába sietett, hogy megfőzze az eredetileg ünnepire tervezett ebédet, bár ezt már ő is kicsit erőltetettnek találta. Egy vacsora az más, de, hogy Valentin napi ebéd? Talán csak az nyugtatta meg zaklatott idegállapotát, hogy tejbegríz esetében maga a halmazállapot minősíti hétköznapivá a pompásan elkészített étket, bármikor és bárminek ürügyén is szolgálták fel.

A férfi maligánfoka kezdett nagyon hasonlóvá válni egy hatputtonyos aszúéhoz, de ennek ellenére sem ment el az esze, hogy legalább egy szál virágért, vagy valamilyen giccses, héliumos szívlufiért leugorjon a sarki ajándékboltba. Nemsokára amúgy is kezdődött a már ezerszer látott cowboyos filmje, amit nem szeretett volna semmiképpen elmulasztani, ezért a konyhát nagy ívben elkerülte, nehogy mosogatni kelljen. Időnként mikor egy-egy sört kért – mivel a nagy izgalomban kiszáradt a torka – mindig megcsókolta a nő kezét, aki az ölébe ejtette a palackot. Igyekezett rámosolyogni, de csak egy torz vigyorra futotta.

Leszállt az est és nem nézték meg a moziban a Szürke ötven árnyalatát és nem is sétáltak egy kiadósat összebújva a folyóparton, mert egyrészt folyó nem volt, másrészt kedvük, harmadsorban pedig a férfi szerint ez túl nyálas és rettenetesen ciki.
A tejbegríz annyira felkorbácsolta gyomrukat, hogy azt csak némi olajos hallal tudták lecsendesíteni. Ezt kivételesen asztalhoz ülve – ha nem is egymással szemben – újságolvasás nélkül voltak képesek eszközölni.
Aztán következett a készülődés a lefekvéshez. A nő a napi második, a férfi (2) heti fürdését és borotválkozását zavarta le, mert mindketten érezték, a nem kifejezetten oldott hangulatban eltelt nap ellenére is hormonjaik mocorgását. Nem szerették volna megvárakoztatni egymást. Éppen csak egy kis parfümöt helyeztek el nyakukon, fülük mögött és a hálószobába andalogtak, mint azokban a régi szép időkben.

Ma te leszel felül – emlékeztette a férfi a nőt, ezzel fejezve ki, hogy a teljes irányítást átengedte. Ritka pillanatnak számított ez. A nő végre nem volt kiszolgáltatva, nem kellett a saját örömét a férfi ritmusához igazítania. Végre felül lehetett, úgy és azt csinálhatta, amit és, ahogy szeretett volna. Nagyot sóhajtott, majd megragadta az emeletes ágy létráját és egykettőre a felső szinten találta magát. Gyorsan bebújt a paplan alá és a melegben felolvadva szerelmesen bámulta az orra előtt elterülő fehér plafont, majd rúzsával egy szívet rajzolt és beleírta monogramjaikat. Az egészet egy nyíllal lőtte át.

Egy héttel később, mikor a rendőrség a szomszédok bejelentése alapján, miszerint egy hete nem látták a házaspárt, az ajtót betörte és a lakást átkutatta egy nemi szervétől megfosztott férfiholttestet talált a hálószobában. A holttest arca a félelemtől fűszeres kín torz nyomait hordozta magán. Az üveges tekintet, mintha csak azt kérdezte volna: miért?     
A nő, mintha soha nem is létezett volna teljesen elpárolgott. A rendőrség hónapokkal később le is zárta a nyomozást, bár fenntartották a jogot arra, hogy amennyiben újabb információk bukkannának fel, akkor mindent bevetnek, hogy a törvény teljes szigorával lesújthasson a feltételezett gyilkosra, a nőre.

Lehet, hogy az egész történet csak egy mese, egy legenda. Lehet. Én azonban ma virágot veszek és bonbont. Biztosan.

- Maguk, hogy tanultak olvasni? Képolvasással, vagy szótagolással? - kérdezte a tanár az ötödik nyögdécselve, hibát hibára halmozó, betűkbe belegabalyodó, felsőfokú szakképesítéssel a nyelvvizsga hiányában nem rendelkező hallgatót, aki hasonló képességű társaival az egész tanóra alatt csak dumált, röhögcsélt, babrálta a telefonját és sóhajtozott, mikor lesz már szünet.
Természetesen a finoman elhelyezett gúnyt senki sem érzékelte, mert ahhoz legalább annyi IQ-val kellett volna rendelkezniük, mint egy közepesen fejlett fókának és az legalább cuki is.
Azt sem fogták fel, hogy közvetlen lakókörnyezetükben nem akad még egy tanár, aki eljuttathatja őket, az olyannyira óhajtott nyelvvizsgáig. Úgy gondolták, ők kifizették a tanfolyam árát, nekik több dolguk nincs. Csak ott számolták el magukat, hogy nem egy tanárt és egy nyelvvizsgát vettek, csak részvételi lehetőséget a kurzuson. Igaz számolni sem tudtak.
Ha számolni tudtak volna, a nyelvvizsgán meg nem buktak volna, így az én mesém is tovább tartott volna … csak azt tudnám minek.

Egyik reggel dugóba kerültem. Mint kiderült, mentési munkálatokat végeztek, mert egy busz elvitt egy villanyoszlopot. A busz a tetthelyen állt, de a villanyoszlopnak nyomát sem láttam. A sofőr homlokát dörzsölgetve arról számolt be, hogy az oszlop hirtelen lépett elé és erőszakkal kényszerítette, hogy magával vigye, ha már kivitte a helyéről. Egész úton bámészkodott és csak úgy záporoztak belőle a kérdések, melyekre a sofőr vagy tudott válaszolni, vagy nem. Az oszlop egészen felvillanyozódott, hogy olyan helyekre is eljuthatott, ahol legutoljára a betonelemgyárból történő szállításkor járt legutóbb.
Nagyon elképedt mennyit változott a város az utóbbi 40 évben. Alig ismerte ki magát, de az feltűnt neki, hogy a buszvezető észrevétlenül vissza akar fordulni a felállítási helyére, mivel kissé terhére kezdett válni a jelenléte.
Ekkor határozott úgy, hogy leszáll – nem jelzett – és eltűnt egy közeli park fái közt. Ott megállapodott és átvette az emelendő szobor szerepét, amennyiben a körbejárási lehetőségekről van szó. Ez egy szegény kerület volt, itt nem volt pénz szobrászokat megfizetni a sír- és műkövesek pedig csak egysíkú alkotásokkal voltak képesek előrukkolni. De az oszlopnak köszönhetően egy igazi 20. századi obeliszket nyertek, amit meg lehet csodálni, meg lehet koszorúzni, hogy csak a legfontosabb lehetőségeket említsem.
A többi villanyoszlop azóta úgy várja a maga teherautóját, vagy buszát, hogy kiüsse, kivigye a helyéről egy rosszul sikerült manőver után, mint a gesztenyevirág az őt beporzó méhet.

Sosem fogom megérteni, mi értelme a korrupciónak.
Az ember félmilliós fizetése mellé megkapja az a rongyos 400.000 forintnyi költségtérítést és valahogy kihúzza elsejéig. Okos beosztással élve még az is elképzelhető, hogy meg is tud takarítani. A negyedéves osztalékok, a dolgozói részvények után a nyaralásra megy, ezzel ne is számoljunk. Ha az ember egyről a kettőre akar jutni időnként bizottsági tagságot is kell vállalnia, de az ideje mindenkinek drága, így nem túlzás bizottságonkénti 300.000. Még szerencse, hogy hat bizottságnál többen egyidejűleg nem tevékenykedhetnek, mert az szükségszerűen a munka minőségének rovására menne, de így nem.
Aztán nem elhanyagolandó az a kétmilliós cafeteria sem, hogy az ember ki tudja fizetni az internetét. A féléves prémiumra nagy szükség van, ha az ember (űrhajósnak) taníttatja a gyermekét. Ha az asszony is hasonlóan kapar, akár a ház bővítésén (kastéllyá) is elgondolkodhatunk.

Láthatjuk, hogy kenőpénzt elfogadni teljességgel szükségtelen – és etikátlan is.

Mire emlékszem a kocsonyafarsangból.
Egy kicsit hasogat a fejem, de összeszedem magam és igyekszem felidézni mi is történt A kocsonyafarsangon.
Az elmúlt két, vagy inkább három, de lehet négy nap alatt remek programok voltak: Somló Tamás. De akadt legalább négy, vagy három, de az is lehet, hogy két koncert, ami nem playback volt, de azokra nem emlékszem, mert akkor éppen ittunk. Meg előtte és utána is. Meg helyette is. Aztán akadt még tömeg, meg némi ricsaj, fülsiketítő lárma, de mindez csak azért, mert sikerült az egész hóbelevancot beszorítani egy zsebkendőnyi területre, de legalább a belváros szívébe, amennyiben van neki olyan.
Volt sok árus, aki bóvlikat, meg kacatokat árult, de az aranyáron. Többnyire az ő méregdrágán kibérelt bódéjaik miatt nem lehetett se gyalog, se villamossal közlekedni. De ki a csoda akarna olyankor villamosozni, ha ilyen isteni a buli! Az esélyegyenlőséget formálisan megteremtették, hiszen parkolni sem lehetett. De volt helyette elviselhetetlenül hangos zene, meg tömeg. Ja, hogy ezt már írtam? Biztos azért nem emlékszem, mert ittam. Nem sokat, mert piszok árak voltak, de rengeteget, mert már otthon elkezdtem alapozni a tablettásból. Mégis csak kellett valamit tennem a hideg ellen. Na ugye, ugye?!
Aztán volt még – Britney Spears – ja ő nem volt, csak jó lett volna, ha ehe, ehe …, de nem ért rá, mert Pécsett csokifesztivál volt. Talán ott lépett fel. Finnyás a kicsike, nem bírja a zsúfoltságot, az üvöltő playbacket, hamis ráénekléssel. Ja és ott biztos nem terelték el a forgalmat, de a villamos ott sem járt, igaz ott nincs is villamos.
Itt meg nem volt kocsonya. De legalább ittunk egy jót, vagy kettőt, vagy négyet,…már nem emlékszem.