Álltam a parkolóban, álltam az utolsó szabad helyen, bár még időben, sőt idő előtt érkeztem. Nem kellett magára hagynom az autót, így írásra, olvasásra rendezkedtem be. Megérkezett a késők hada és el is kezdődött a tili-toli, az opcionális dodzsem. Óriási bravúrral és az őrangyalok segítségével néhány karcolást elszenvedve a zömnek sikerült megtalálnia a helyét.
Parkolnak így és úgy, szabályosan és szabálytalanul is jócskán.
Előttem az utat elzárva egy igencsak késve érkező szemüveges hölgy ( kalap nem volt rajta ) hosszú percekig birkózott a kormánykerékkel, mire sikerült úgy helyet foglalnia, hogy azt még Szent Péter sem csinálhatta volna ügyesebben, holott tudomásom szerint nem is tudott vezetni. Talán pont emiatt hoztam fel az ő példáját.
Néztem, amíg nézhettem, de nézhettem volna tovább, mert az világossá vált számomra, hogy tér-, és időérzéke hamis, hiszen egyrészt elkésett, másrészt nem tűnt fel neki, hogy az általam éppen nem vezetett gépkocsinak a fele sem férne el jelenleg elfoglalt harcálláspontom - A – és az ő jelenlegi, pontosabban akkori pozíciója - B – között, de még mellette sem.
Amikor végre befejezte a manőverezést és kikecmergett a volán mögül, amit beléakadt sála nagyban megnehezített, udvariasan az alábbi kéréssel fordultam hozzá – Asszonyom! Megtenné, hogy kiáll az autómmal?
Erre olyasmi reakciót vártam, hogy ostoba fráternek esetleg hülye bunkónak nevez, szerencsésebb esetben pedig nevelő célzatommal azonosulva máshol igyekszik parkírozni. De jócskán elszámítottam magam, mert a következőképp felelt: - Hogyne, persze! Kapok egy kulcsot?
Nem érkezett az állam a padlóra és ő már a helyemen ült. Természetesen a kulcs a helyén volt, de komoly latolgatásba kezdtem, mit csinálok, ha elhajt, hiszen minden papírom, bankkártyám telefonom a kocsiban volt. Kísérletet tettem fél szemmel felbecsülni az általa esetlegesen hátrahagyott gépkocsi értékét, de komolyan elmélyedni nem tudtam mivel az előadás megkezdődött és szerettem volna látni is valamit.
Így utólag megbántam, hogy olyasmit kívántam, bárcsak vakulnék meg, mert leírhatatlan látványban volt részem.
Testemmel igyekeztem az autóm fordulási ívét kedvezőtlenül befolyásolni, és a hölgyet az ún. lehetetlen kifordulási irányba terelni, melynek csaknem három autó látta kárát, de sajnos az övé nem lett volna benne. Már majdnem sikerült kiállnia, mikor fejemre tettem kezeimet olyasféleképpen, hogy az „ Édes Jóistenem” metakommunikációs üzenetet továbbítsam felé, amelyet átértékelni hál' Istennek a rosszul beállított, pontosabban a hozzám állított tükrök, ülés és kormány miatt nem tudhatott és biztos, ami biztos, a manővert befejezte.
Vissza szeretett volna állni a kiinduló pozícióba, de szerencsére nem sikerült neki, ezzel is erősítve bennem bénaságának képét.
Mikor kiszállt – és persze nem húzta be a kéziféket, ezért a kocsi folyamatosa gurult hátrafelé, még tettem néhány szabadkozó megjegyzést arra vonatkozóan, hogy ne haragudjon, nem móresre tanítani akartam, hanem a dolgok lehetetlenségére rávilágítani és arra, hogy én leszek olyan türelmes, hogy megvárjam, amíg elmegy ( ugyanarra a rendezvényre érkezett, mint akire vártam), de ugyanezt a türelmet nem tudom garantálni a mellettem állók nevében.
Megbeszéltük továbbá, hogy magas az útpadka, leüt a küszöb és jártam már így, és ne szomorkodjon, amiért elkésett.
Addig-addig magyaráztam neki, hogy nem telt el másfél óra a távozása óta és már majdnem meg is nyugodtam.
De csak majdnem.
Parkolnak így és úgy, szabályosan és szabálytalanul is jócskán.
Előttem az utat elzárva egy igencsak késve érkező szemüveges hölgy ( kalap nem volt rajta ) hosszú percekig birkózott a kormánykerékkel, mire sikerült úgy helyet foglalnia, hogy azt még Szent Péter sem csinálhatta volna ügyesebben, holott tudomásom szerint nem is tudott vezetni. Talán pont emiatt hoztam fel az ő példáját.
Néztem, amíg nézhettem, de nézhettem volna tovább, mert az világossá vált számomra, hogy tér-, és időérzéke hamis, hiszen egyrészt elkésett, másrészt nem tűnt fel neki, hogy az általam éppen nem vezetett gépkocsinak a fele sem férne el jelenleg elfoglalt harcálláspontom - A – és az ő jelenlegi, pontosabban akkori pozíciója - B – között, de még mellette sem.
Amikor végre befejezte a manőverezést és kikecmergett a volán mögül, amit beléakadt sála nagyban megnehezített, udvariasan az alábbi kéréssel fordultam hozzá – Asszonyom! Megtenné, hogy kiáll az autómmal?
Erre olyasmi reakciót vártam, hogy ostoba fráternek esetleg hülye bunkónak nevez, szerencsésebb esetben pedig nevelő célzatommal azonosulva máshol igyekszik parkírozni. De jócskán elszámítottam magam, mert a következőképp felelt: - Hogyne, persze! Kapok egy kulcsot?
Nem érkezett az állam a padlóra és ő már a helyemen ült. Természetesen a kulcs a helyén volt, de komoly latolgatásba kezdtem, mit csinálok, ha elhajt, hiszen minden papírom, bankkártyám telefonom a kocsiban volt. Kísérletet tettem fél szemmel felbecsülni az általa esetlegesen hátrahagyott gépkocsi értékét, de komolyan elmélyedni nem tudtam mivel az előadás megkezdődött és szerettem volna látni is valamit.
Így utólag megbántam, hogy olyasmit kívántam, bárcsak vakulnék meg, mert leírhatatlan látványban volt részem.
Testemmel igyekeztem az autóm fordulási ívét kedvezőtlenül befolyásolni, és a hölgyet az ún. lehetetlen kifordulási irányba terelni, melynek csaknem három autó látta kárát, de sajnos az övé nem lett volna benne. Már majdnem sikerült kiállnia, mikor fejemre tettem kezeimet olyasféleképpen, hogy az „ Édes Jóistenem” metakommunikációs üzenetet továbbítsam felé, amelyet átértékelni hál' Istennek a rosszul beállított, pontosabban a hozzám állított tükrök, ülés és kormány miatt nem tudhatott és biztos, ami biztos, a manővert befejezte.
Vissza szeretett volna állni a kiinduló pozícióba, de szerencsére nem sikerült neki, ezzel is erősítve bennem bénaságának képét.
Mikor kiszállt – és persze nem húzta be a kéziféket, ezért a kocsi folyamatosa gurult hátrafelé, még tettem néhány szabadkozó megjegyzést arra vonatkozóan, hogy ne haragudjon, nem móresre tanítani akartam, hanem a dolgok lehetetlenségére rávilágítani és arra, hogy én leszek olyan türelmes, hogy megvárjam, amíg elmegy ( ugyanarra a rendezvényre érkezett, mint akire vártam), de ugyanezt a türelmet nem tudom garantálni a mellettem állók nevében.
Megbeszéltük továbbá, hogy magas az útpadka, leüt a küszöb és jártam már így, és ne szomorkodjon, amiért elkésett.
Addig-addig magyaráztam neki, hogy nem telt el másfél óra a távozása óta és már majdnem meg is nyugodtam.
De csak majdnem.
RSS Feed