A héten találkoztam a reklámokból jól ismert vezető fájdalomcsillapítóval.
120-al robogott végig a városon, közben csaknem elgázolt három járókelőt. Egy értekezletre sietett, ahol második, illetve harmadik helyre, vagy még hátrább szorult fájdalomcsillapítóknak tartott módszertani foglalkozást. Sajnos a fájdalomcsillapítók nagyobb része nem mutatott érdeklődést a fejlesztő tréning iránt, de lehet, hogy ez csak annak az egyszerű ténynek volt betudható, hogy nem értették, mit is mond napjaink csillaga. Némelyiküket Kínában kotyvasztották, másokat Vietnamban, de olyan is akadt, akit Európa valamelyik fejlett nagyvárosának gyógyszerészeti laboratóriumában, munkaidő után vegyész és gyógyszerészhallgatók, stikában, vagy éppen munkaidőben, de egy emelettel lejjebb a titkos laborban varázsolták eladható formájúra.
Olcsó húsnak híg a leve tartja a mondás és nincs ez másként a fájdalomcsillapítókkal sem, azzal a különbséggel, hogy ezek azoknál hatnak, akiknek csak felszínes fájdalmaik vannak. Az igazán ütős anyagok birtoklása továbbra is engedélyhez kötött volt és megszerzésüket, előállításukat a törvény büntetni rendelte.
Jól tudta ezt a vezető fájdalomcsillapító is. Pont ezért hívta össze a szimpóziumot, de láthatóan nem sok sikerrel.
A hetek óta tartó szervezésbe, a rohangálásba, kapkodásba bizony az ő feje is belefájdult, de mivel ő volt a vezető fájdalomcsillapító és nem akart öncsonkításhoz folyamodni, kénytelen volt a résztvevőkből bekapni egy-két, na jó egy tucat szemet, de azok bizony nem csillapították fájdalmát, nem hatottak.
Fájdalma az elviselhetetlenségig fokozódott. Már alig látott ki a szemén. Fejét tapogatta és úgy járkált körbe, körbe, amíg meg nem botlott az egyik lépcsőfokban és beleesett egy kikészített pohár vízbe, ahol alig másfél perc alatt tökéletesen feloldódott.
Tegyük hozzá, soha ilyen jól nem érezte még magát, mint ott a pohárban.
120-al robogott végig a városon, közben csaknem elgázolt három járókelőt. Egy értekezletre sietett, ahol második, illetve harmadik helyre, vagy még hátrább szorult fájdalomcsillapítóknak tartott módszertani foglalkozást. Sajnos a fájdalomcsillapítók nagyobb része nem mutatott érdeklődést a fejlesztő tréning iránt, de lehet, hogy ez csak annak az egyszerű ténynek volt betudható, hogy nem értették, mit is mond napjaink csillaga. Némelyiküket Kínában kotyvasztották, másokat Vietnamban, de olyan is akadt, akit Európa valamelyik fejlett nagyvárosának gyógyszerészeti laboratóriumában, munkaidő után vegyész és gyógyszerészhallgatók, stikában, vagy éppen munkaidőben, de egy emelettel lejjebb a titkos laborban varázsolták eladható formájúra.
Olcsó húsnak híg a leve tartja a mondás és nincs ez másként a fájdalomcsillapítókkal sem, azzal a különbséggel, hogy ezek azoknál hatnak, akiknek csak felszínes fájdalmaik vannak. Az igazán ütős anyagok birtoklása továbbra is engedélyhez kötött volt és megszerzésüket, előállításukat a törvény büntetni rendelte.
Jól tudta ezt a vezető fájdalomcsillapító is. Pont ezért hívta össze a szimpóziumot, de láthatóan nem sok sikerrel.
A hetek óta tartó szervezésbe, a rohangálásba, kapkodásba bizony az ő feje is belefájdult, de mivel ő volt a vezető fájdalomcsillapító és nem akart öncsonkításhoz folyamodni, kénytelen volt a résztvevőkből bekapni egy-két, na jó egy tucat szemet, de azok bizony nem csillapították fájdalmát, nem hatottak.
Fájdalma az elviselhetetlenségig fokozódott. Már alig látott ki a szemén. Fejét tapogatta és úgy járkált körbe, körbe, amíg meg nem botlott az egyik lépcsőfokban és beleesett egy kikészített pohár vízbe, ahol alig másfél perc alatt tökéletesen feloldódott.
Tegyük hozzá, soha ilyen jól nem érezte még magát, mint ott a pohárban.
RSS Feed