Egy őszinte rest verse

Értelmetlenül szétszórt percek
előttem halomban hevernek.
Lepergett a széléről egy kevés,
de hagyom, édes a semmittevés.

Minek úgy kapkodni, hát nem igaz?
Az a sok munka ugyan mire vigasz?
Inkább döglök meg kipihenten,
mint, húzzam magam után belem.

Szépen, kisimult vonásokkal fekszem a sírba,
hogy konzerváljam magam senki sem tart vissza,
nem énekli meg, amit örömmel nem tettem,
egész életemben a szürkék kenyerét ettem.

Íztelen volt és rágós és büdös,
de csak magamra lehetek dühös,
mert tésztáját magam gyúrtam ehetetlenre
kérlek, ne nézzetek így rám tehetetlenre!