Saját magamat megerőszakolva, úgy ültem le hányingerrel a gyomromban verset karcolni e lapra, hogy előtte kortárs költők borzalma-itt és máshol olvasva utánozni, minden egészséges érzékszervem tiltakozása dacára, de vesztemre sokat olvastam ma költőknek magukat álcázó, de leginkább annak látszani óhajtó, ötlettelen kóklerek, fantáziátlan, értelmetlen, magamutogató, hatásvadász, céltalan, sehonnan sem induló, sehová nem tartó, azt képzelek bele, úgy magyarázom, ahogy akarom versszörnyeibe, már amennyiben ilyen szó létezik egyáltalán, de biztosan létezik, mert ennél meredekebb s káoszosabb szavakkal is jóllaktam már egy életre. Nagyon ügyelek, hogy a ritmust kerüljem, de be kell vallanom még szándékoltan sem sikerül, hogy ne fedezzek fel soraimban némi lüktetést, bár e pulzus körömmel alig tapintható ki, viszont okvetlenül le tudom marni a húst az arcomról s kitépni hajam képes vagyok velük. Egészséges lelkületű, alkotóvágytól duzzadó ember, ilyen borzalmat alkotni csak félelemből, vagy tudatát ideiglenesen módosító szerek hatása alatt képes. Mondanám, hogy csak ezért érdemes lenne lerészegednem, de mivel szeretek mindet a tökélyre vinni, olyan seggrészeg lennék – csak, hogy csúnya szó is legyen benne, mert ne feledjük kortárs magyar líráról beszélünk – hogy a papírt sem találnám, tollat elhagynám, a gépet bekapcsolni nem lenne potenciám. Így tartózkodom a jövőben - esetleg mókából, bár mókásnak nem találom – hasonló rettenetek közlésével. Ja és ezzel készen lettem öt perc alatt, de ezek a fajankók azt hazudják, hogy napokig, hetekig írnak verset, majd vissza-visszatérnek, hogy csiszoljanak rajtuk. Hát - háttal nem kezdünk mondatot, csak ha a hátról akarunk írni, de akkor is illik névelőt tenni, meg akkor is ha nagyon muszáj - nem látszik. Ámen.
|
|
RSS Feed
