Kikelet

Előbukkant a Nap
elveszettnek hitt hatalmát
visszaszerezni egy percet sem várt.
Ébredő gyilkosként szétáradt
s megvillantotta fogát
elővetítve a nyári mészárlás
el ezek után nem maradhat.

Túl sokáig érezhette magát mellőzöttként,
megtorolni kedve ezért egyre nőtt,
a kegyelemmel ellenkezőt
tervelt ki, minden élőnek félőrültként,
büntetve növényt, állatot, férfit és nőt,
nélküle pusztulót, de belőle erőt merőt
s ha csak pár órára is, demonstrálta erejét.

Nem tavaszi napsütés volt az
s nem őszi álomba-keringő tánc,
inkább zsibbadt izom, melyet rablánc
nyomorított bénára.
Palackjából szabadult szellemuraság
kinek nem szent más csak a saját kívánság
s megmutatta ezt váltja majd valóra.

Megijedtem tőle és a görcs fel nem oldódott.
Nem a pusztuló homály volt, ami fájt már,
sokkal inkább e nagy úr fogadását
féltem s előle menedéket, csak a függöny nyújtott.
Az új erőre kapott alkotói szabadság
s a fékeveszett revánsát
megkülönböztetni már jól tudom.