Árvíz lesz babám,
fáraó nem távozik,
ez a tíz csapás.

Volt már áradás
e ciklus alatt óriás
iszap, gátomlás.

Engedd el népem
megmenekül az ország
nem én ígérem.

Haragos Isten,
akivel ujjat húztál,
semmit nem felejt.

Süket vagy király?
Szemed nyomort nem látja?
Mitől vagy vidám?

  Emlékszik a nép
és nem csak agymosottak,
ki e földön él.

I.

Álmodtam a barátságról
mire így senki nem gondol.
Veled ültem a közös fürdőben
sejteni lehetett mi folyt a gőzben.

Mellbimbóink egymáshoz értek
talpunk a másik ölében tért meg.
Szemünkben a klóros víz fröcsögött.

Álmodtam a barátságról....

Szállj be te is ebbe a körbe
élvezed majd, fogadjunk egy sörbe!
Érezd, ahogy valami nyomja a segged,
mert mi „olyanok” vagyunk.

Egy meg egy megérett meggy.
Primőrként megvenni kinek van pénze.

A tenyerek összeérnek....

Álmodtam egy baromságról
állj meg te, hóhahó!
Mondom „olyanok” vagyunk.

II.

Álmodtam egy körtefáról,
ami alatt mindenki táncol.
Nyüvek kúsznak hatalmas körben,
sáros földben körtefagyökéren.

A szelvényeik összeérnek
falják a földet, amíg élnek.
Szemük nincs, így hát vakok
dalszerzőkhöz hasonlatosok.

Gyere kukac gyűrűzzél be
játszd a hülyét tiszta szívvel.
Érezd milyen amikor a nyirok távozik
s ha kiszáradtál a király veled bábozik.

III.

Álmodtam egy majomkenyérfáról
az alatt mindenki elfér és táncol.
Én vagyok az óriás és te vagy a törpe,
Ahogy fütyülök úgy ugrándozzál körbe.

Érjenek össze szarvaink
tapossanak egymáson patáink,
tulkoknál ez bevett szokás
az egész mező nekik lakás.

Állj közénk, de hirtelen
ki kell fizetnem a hitelem
s ha magam alá hülyébbet nem szervezek
bizony nemsokára éhen gebedek.

Együtt vagy külön, nem számít
e nóta, engem a parasztot, megvakít,
de olvastam az Odüsszeiát
beviaszolom a fülem lyukát.

IV.

Álmodtam a dinnyeföldről
hó takarta, most meg fröcsköl.
Ott rohad meg egy helyben mind
de másé is ez a legnagyobb kincs.

Összeért az öklöm és az arcod,
fel is adta hamar a harcot.
Két hektárral többem lett
de két hektár tönkretett.

Volt már így is gigakárom,
amit kéne, nem csinálom.
Beszántani sóval az egészet
aztán megkezdődhet az enyészet.

Együtt vagyunk, csak nem egy helyen
mit sem változtat ez a lényegen.
Van elég elfogóháló használaton kívül
a ha előveszed végre szemembe örömkönny gyűl.

Együtt vagyunk bármily cikka
nem volt elég számos szipka
felismerni a hasonszőrűt,
alkossunk hát vicces gyűrűt!

Olvasztár vagyok.
Mit szaporítsam a szót.
Nem elég, hogy ötletet loptam
elhagytam a csattanót.

Igaz az a végén következne,
ha e türelmetlen természetke
mi belülről dörömböl és rugdal
olyannyira nem siettetne.

De én megálljt parancsolok,
hisz említettem: olvasztár vagyok
ércet hevítek cseppfolyóssá,
amíg csak jól nem lakok.

Elegyítem a szezont és fazont,
nem esik nehezemre, olvasztár vagyok.
S mi természeténél fogva különáll
hamarosan azonos üstben rotyog.

Onnan merek kinek-kinek érdeme szerint
s ki nem elégszik meg annak is megint,
majd főzetemtől elnehezült emberfőkkel
biliárdozom szabálytalanul egy picit.

Nem aggódom, ha a lyuk üres marad,
a lényeg, vagy hasfal, vagy a tudat hasad.
Ezt elérnem nem lehetetlen küldetés,
több gondot okoz ez a töméntelen salak.

Kifőzve emberi mivoltukból a népeket
nyerhetjük csak ki az értékes lényeget,
de a kicsapódott szenny ijesztően hat,
ezzel mocskolva lelküket élik az életet.

Ma két ember ünnepelt.
Mindkettő munkával.
Egyik neve napját,
másik, hogy öregebb lett.

Ma százezerszer két ember
ünnepelt valamit,
vagy még annál is több,
csak őket sajnos nem ismerem.

Az én dolgom e kettővel
örülni, vagy szomorkodni
ezt döntsék el magukban
s ha tudatták, én jövök gőzerővel.

Reped ing és gatya,
vagy átüt már a zsebkendő,
miért ne tennék érte
hisz ezért van az ember barátja.

„Dilettáns vagy!”
- mondta más helyett
a személyiségzavaros
vagyis ezt állította.

„Nagy rád a kabát!”
- ezzel bökött oldalba
elvállalta együgyűként
más szavai tolmácsolását.

"Nem akarják, hogy te légy!
Le akarnak váltani!”
Azt nem sikerült megtudnom,
hogy kik, honnan és miért.

„Közepeske költő vagy,
de lehetsz még jó!”
Kínzó dilemmától
kímélt meg e rövid mondat.

„Csak jóindulatúan szólok,
de gyere dugd a fejed a hurokba!”
Mi lenne, ha utálna,
belém lőne ad hoc?

És bárhogyan kíséreltem
emberfeletti erővel
áthidalni a szakadékot
e versenyben nem nyertem.

A mély sötétség posványából
kimenteni nem volt hatalmam,
s erőm sem, kedvem meg pláne
így csak bámulok és gondolkozom.

Az ijesztő a történetben
mindannyian lehetünk fal,
melybe vakon ütközik
tudtunkon kívül más ember.

Más ember ki saját nyomorából
a kiutat, csak a pusztításban látja,
ki azt gondolja, ha nincs kritika
neki is jut az Oscar-díjból.

Ha ilyennel sodor össze a végzet
a hideg vason hátunkban
egy cseppet se csodálkozzunk.
E jelenség jellemezi a rendszert.