"Nincs baj, mert nincs szemem a látáshoz" poéta vallomása 2012-ből

Költészetemet egy lóért!
Mi? Hogy sok érte egy szamár is?
Egyezzünk ki egy kecskében,
tartanám tejecskéért.
Neeem? Jó, ha kapok egy hajítófát is.

Feltalálom magam, vadászom rigóra!
nem tűrhetem a vetélkedést
és ő szebben énekel, mint én írok.
Írás helyett rárontok a tálentumra
s rímek nélkül viszem végbe az agyonverést.

  Ha nekem nem lehet, hallgasson más is!
Tehetségtelenségem nem tűnhet ki.
Hogyisne! Azt a szégyent! 
Dalos madár bírája leszek s egyben hóhéra is.
Nótát hordozó nyakát örömmel tekerem ki.

  Mert vagy ő, vagy én! Csak egy maradhat!
Kemény törvénye ez az értelmetlenségnek
és az igazságtalanságnak.
Magamfajta babért addig nem arathat,
míg bárki is teret enged a tehetségnek.

  Egy pici koncot, egy apró szeletet,
annyit sem kapok a dicsőség-tortából,
mivel megújulni, fejlődni képtelen vagyok,
a nálam jobb elszomorítására mindent elkövetek
s én bohó hiszem, így esik rám fény a ragyogásból.

  De a lelkem kérges, nagyon sötét
akárcsak hagymázas gondolataim,
butaságom szorgalommal vegyül
s ezt diktálja vegyem bátran vérét,
a poétának ki fejem felé kerül.

  A sugallatot megfogadom, szorgos diákként.
Tollat, papírt félre teszem, helyette fegyvert
veszek, fájdalmasat, pusztítót.
Tapsban fürdőt, bosszú angyalaként
irtottam, de éreztem ezzel emberfia nem nyert.