Hála. Pénz.

Hála annak a magasságosnak!
Megszülethettem szüleim
és a szülész legnagyobb örömére.
Hat sem voltam, mikor a mandulámat
a doktor jobbnak látta kivenni,
és össze is szúrtak veszettség megelőzésére.

Évente egyszer, vagy kétszer talán.
Az is lehet sokkal többször is,
egy-két hetet nyomtam az ágyat.
Orvos házhoz sosem jött. Ma már
átértékelem a váróban töltött időt is.
Ha tehettük volna Adyból adtunk volna párat.

De nem tehettük, sem nátha, sem angina
gyanúja esetén sem sajnos,
mert mint ahogy a megmentőt sem,
szüleimet és engem sem fizettek meg soha.
Pedig adót s járulékot befizető szorgos
polgárai voltunk s vagyunk e helynek.

Volt még születés, halál, egyéb ragály,
sebészeti beavatkozás, szakértői mustra,
de ezeket ha kifizetjük, most nem vagyok.
A pénz a megélhetéshez kellet s ha már
dönthettünk, hogy a hasonló csóró doktorra,
vagy ételre költünk, mi az utóbbinál tettük le a voksot.  

Nem hiszem, hogy aki életek mentésére felesküdött,
meg ne értené ez áldatlan és megalázó állapotot,
s most örömmel veszi a nem szívesen nyújtott borítékot. 
Ezt tenni gyógyítóval s beteggel generálja a dühöt,
a megaláztatás miatti pírt, vörösre hevíti az arcot,
és én töketlenséget látok csak, de nem jó szándékot.