Fosztóképző

A végünket járjuk... csak szét kell nézni,
Mutatja bárki, nem is kell kérni.
Felszínen a baj, vihar jő hidd el,
Csak ne csukd be szemed, s ne szaladj el!

  Az emberek ki nem mondott szavai,
egymás meg nem hallott hangjai,
az oda nem nyújtott segítő kéz,
az elfogadást gátló megjátszott büszkeség,
az arcokon meg nem látott könnyek,
a polcokon olvasatlan könyvek.
Soha meg nem tanult illemek,
erkölcs nélküli, mímelt jellemek,
Szülővel élő magányos gyermekek,
gyermek nélküli áldott életek.
Társ nélküli látszat kapcsolatok,
hazajáró házas hontalanok,
sárban fekvő szomorú kilátás,
a már nem zavaró segélykiáltás.
Monoton könyörgés, de hit nincs,
sátán kapujához megvan a kilincs.
A meg nem ismert testvér elfordított feje,
irigység és mocsok, a világ ezzel van tele!
Bűnösök megint büntetés nélkül,
nem hiszed, de a gazdag belőled épül!

  Ébredj fel, nélküled én is elfogyok,
napról napra úgy érzem kevesebb vagyok!

  De mert birka vagy és az is maradsz,
a vágóhíd felé jó irányba haladsz!