Előkánikula

Mi lesz majd, hisz még a nyár csak alig érkezett?
Még csak nyalogatja s nem harapja a küszöböt a nap.
Már ragadok, tapadok és bűzlök, lefőzve egy tetemet.

  Zuhanyozhatok akár négyszer is napjában.
Ha ruhát öltök és bőröm nem lélegezhet,
elnyomja bármi, ami hozzáér, marom magam.

  Az autó ülése, a fotelem, az ágy, vagy bármi,
ami nem engedi át az enyhítő, hűsítő szellőt,
mit két túlhevült ventilátor hivatott kavarni.

A verítékem mindenen átüt, csiganyálként
összemaszatolok bármit, amihez hozzáérek.
A fullasztó páraködöt élem meg nyárként.

Homlokom csillog a kicsapódott zsírtól.
Izzadsággal ürül a faggyú, védeni akar,
én pedig megszabadulni tőle, a maszkomtól.

  Csatakos ágyneműm, nem papás-mamás játék,
de a fülledt, test melegét leadni nem engedő,
klímának köszönhető. Nem kell ezen ajándék!

  Nincs hová bújni. Ahogy egyre tovább a nap
sugaraival bombázza a várost, hevül minden ház
és kályhává lép elő, ahogy beköszönt az alkonyat.

  Ez a természet törvénye és én jogkövető vagyok.
Nem veszek klímát, fene a környezettudatosságomba!
Huzatot szerkesztek, iszom és árnyékba húzódom.

Úgy érzem ha ennél többet a meleg ellen tennék
művi úton, azzal a globális felmelegedéshez
vezető úton, magam is egy újabb grádicsot vésnék.

Valamiért az a meggyőződésem, hogyha ember
esetleg hozzájárult e bolond időjáráshoz,
árát most fizesse meg, a természettel szemben.

  Ha nem szeretnénk, hogy a felnövő generáció,
gyermekeink, vérünk, ennél többet szenvedjen,
csak olyannal védekezzünk, melyben van ráció!

  Ami nem árt, csak kifejezetten használ.
Számos ötlet látott mostanság napvilágot.
Választhatunk! Itt hevernek, széles skálán.

  Rajtunk múlik, hogyan tovább. Csak rajtunk.
Ember ekkora terhet, igen nehezen visel el.
Atlasznak kell most lenni,felkínálni vállunk!