Házi kedvenceink gyakran megtréfálnak minket. Ehhez felelős állattartóként lassan teljesen hozzászokik az ember, de nem így az idegenek, a „mások”. Ők nem, ők kívülállóként szemlélik, hogyan élhet állat és ember szimbiózisban. Minden, amit egy állat úgy tesz, mintha a mások útját keresztezné, mintha akadályt, problémát – de legalábbis beszédtémát – jelentenének.
Arról már szólni sem merek mi történik, ha valóban szolgáltatnak okot – mint jelen esetünkben a kutyám – és igazi felfordulást kavarnak.
Mivel bekövetkezett a tavasz, vagy legalábbis eléggé kicselezte a meleg a hideget, minden elolvadt, minden csupa nyirok, minden csupa takony. A talaj úgy szívja magába vizet, hogy közben gurgulázik vele és néha viccesen a felszínre köpi, hogy legyen egy kis sár, amiben dagonyázhatunk.
Kutyácskával naponta többször ildomos sétálni, máskülönben kipukkad és véglegesen elromlik. Javíthatatlanul. Lábára azonban úgy ragad a sár, mintha valaki csirizbe léptette volna a mászkálás előtt.
Hosszú-hosszú perceket töltök aztán a letakarításával. Súrolom, sikálom, de sokszor a talpa hamarabb látszik elkopni, minthogy a sarat le tudnám robbantai róla. Ha sikerrel járok, az egész iszamos löttyöt beleöntöm a lefolyóba és fél óráig engedek rá vizet, hogy le is menjen.
Ullmann bácsi – aki köztudomásúan a lefolyóban lakik - lenyeli, közben böffent egyet, de hogy utána mit csinál a sárlével nem tudom. Talán gyomrában összekeveri a kádakból nyert fürdővízzel és egyszerre pisili ki. Tényleg nem tudom, de nem is vagyok, voltam kíváncsi, amíg egyik nap a „mások” egyik díszpéldánya felelősségre nem vont. Szerinte a rét mérete, ahol a kutyát sétáltatom, szemmel láthatóan csökkent.
Nem mentem bele vitába, hülyével nem érdemes vitatkozni, mert a végén félő, hogy összetévesztenek vele, de aztán jobban szemügyre véve, az óriáskakálda, mintha valóban lejtősebbé vált volna, besüppedt volna.
Aztán olvastam a hírekben, hogy a föld addigi szabályos forgása, alig észlelhetően, de változott. Ez akkor lehetséges, ha az addig megközelítőleg gömb alakú bolygó valahonnan veszít a „súlyából”, szabálytalan mozgásba kezd, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
Igen ám, de az anyagmegmaradás törvénye szerint viszont az anyag nem vész el, csak átalakul. A Földről föld nem tűnhet el, hacsak Ullmann bácsi... áh ez badarság. Ullmann bácsinak is kell néha könnyítenie magán és akkor …
... és akkor az történt, hogy a kínai lapok megírták – mondta nekem a gugül transzlét - , hogy a rizsföldek váratlanul elkezdtek feltöltődni. Mintha a talajból föld szivárogna és a vízzel keveredve átalakul sárrá, ezzel teljesen tönkrement a rizstermés, viszont a bivalyok hálásan nyalogatva orrukat dagonyáznak ebben a dzsamában.
Mi pedig az én ici-pici kutyukámmal megyünk és összeszedjük a talpunkkal az összes sarat, amit csak lehet, hogy a csúnya kínaiakkal kitoljunk. (Én a házmesterrel is, mert minden lépcsőfokon hagyok egy morzsányi saracskát, hadd örüljön.)
Egyik reggel karikás szemekkel állta utamat és követelte, hogy mutassam meg cipőm talpát. Szegény nem olvasta még a reggeli lapokat, mert akkor tudhatná Kínában egy új őrület tört ki: a bivalyt házikedvencként tartják, sétáltatják, szeretgetik, etetgetik. És a bivaly nagyon sokat eszik ám!
Arról már szólni sem merek mi történik, ha valóban szolgáltatnak okot – mint jelen esetünkben a kutyám – és igazi felfordulást kavarnak.
Mivel bekövetkezett a tavasz, vagy legalábbis eléggé kicselezte a meleg a hideget, minden elolvadt, minden csupa nyirok, minden csupa takony. A talaj úgy szívja magába vizet, hogy közben gurgulázik vele és néha viccesen a felszínre köpi, hogy legyen egy kis sár, amiben dagonyázhatunk.
Kutyácskával naponta többször ildomos sétálni, máskülönben kipukkad és véglegesen elromlik. Javíthatatlanul. Lábára azonban úgy ragad a sár, mintha valaki csirizbe léptette volna a mászkálás előtt.
Hosszú-hosszú perceket töltök aztán a letakarításával. Súrolom, sikálom, de sokszor a talpa hamarabb látszik elkopni, minthogy a sarat le tudnám robbantai róla. Ha sikerrel járok, az egész iszamos löttyöt beleöntöm a lefolyóba és fél óráig engedek rá vizet, hogy le is menjen.
Ullmann bácsi – aki köztudomásúan a lefolyóban lakik - lenyeli, közben böffent egyet, de hogy utána mit csinál a sárlével nem tudom. Talán gyomrában összekeveri a kádakból nyert fürdővízzel és egyszerre pisili ki. Tényleg nem tudom, de nem is vagyok, voltam kíváncsi, amíg egyik nap a „mások” egyik díszpéldánya felelősségre nem vont. Szerinte a rét mérete, ahol a kutyát sétáltatom, szemmel láthatóan csökkent.
Nem mentem bele vitába, hülyével nem érdemes vitatkozni, mert a végén félő, hogy összetévesztenek vele, de aztán jobban szemügyre véve, az óriáskakálda, mintha valóban lejtősebbé vált volna, besüppedt volna.
Aztán olvastam a hírekben, hogy a föld addigi szabályos forgása, alig észlelhetően, de változott. Ez akkor lehetséges, ha az addig megközelítőleg gömb alakú bolygó valahonnan veszít a „súlyából”, szabálytalan mozgásba kezd, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
Igen ám, de az anyagmegmaradás törvénye szerint viszont az anyag nem vész el, csak átalakul. A Földről föld nem tűnhet el, hacsak Ullmann bácsi... áh ez badarság. Ullmann bácsinak is kell néha könnyítenie magán és akkor …
... és akkor az történt, hogy a kínai lapok megírták – mondta nekem a gugül transzlét - , hogy a rizsföldek váratlanul elkezdtek feltöltődni. Mintha a talajból föld szivárogna és a vízzel keveredve átalakul sárrá, ezzel teljesen tönkrement a rizstermés, viszont a bivalyok hálásan nyalogatva orrukat dagonyáznak ebben a dzsamában.
Mi pedig az én ici-pici kutyukámmal megyünk és összeszedjük a talpunkkal az összes sarat, amit csak lehet, hogy a csúnya kínaiakkal kitoljunk. (Én a házmesterrel is, mert minden lépcsőfokon hagyok egy morzsányi saracskát, hadd örüljön.)
Egyik reggel karikás szemekkel állta utamat és követelte, hogy mutassam meg cipőm talpát. Szegény nem olvasta még a reggeli lapokat, mert akkor tudhatná Kínában egy új őrület tört ki: a bivalyt házikedvencként tartják, sétáltatják, szeretgetik, etetgetik. És a bivaly nagyon sokat eszik ám!
RSS Feed
