Ilyentájt az atomról, és holmi bombákról szokott szólni versem,
de akiknek szólna nem olvasnak, vagy csupán más nyelven beszélnek.
Ha értenek is, nem vesznek komolyan, pedig gombokat nyomkodni
ezen a szinten nem játék. Persze ehhez meg kellene gyógyulni.
Ez eleve nehezen megy annak, aki szimplán született elmebeteg,
kivált, ha az udvartartása sem különbözik és nem mond nemet.
Nem használ a békének a sok elüldözött históriatanár,
kik elmesélnék, hogy az atombomba után nincsen semmi talány.
Csak lángok, romok, pusztulás, szürke, felégett föld,
genetikai torzulás, vethetetlen üszök,
ami nem is teremne mást, mint fájdalmat s halált,
és ez az, amit nem lát a sok országló szamár.
Fura egy világban élünk. Még. Még hagynak élni.
Tudjuk mi történt, de, hogy újra ne legyen, tenni,
nem teszünk semmit, legfeljebb egy költőcske firkant
egy verset s bízik, hogy az a valami nem villan.