NOSZF 2013

Nem tudom törölni az emlékezetem.
Ha naptárra nézek felelevenednek,
ifjonti hév színezi pirosra arcom,
mint kisdobosként, úttörőként akkor.

Igaz, akkor az a szégyen pírja volt,
ellenőrzőm őrzi a beírást, az okot:
„A NOSZF ünnepségén gyermekük bohóckodott.”
de apámtól ez intőért nem kaptam pofont.

Az unalmas, sablonos, ismétlődő klisék
nem untattak, inkább életemet ették,
mert kik játszották, maguk sem hitték el,
s azonosulni nem tudtak saját szerepükkel.

Hogyan hihettem volna én az előadás komolyságában,
ki a bábszínházban is folyton a zsinórt vizslattam
de gyerek voltam, a világra fogékony
s dőlt belőlem a hülyeség, a folyékony.

Mára elpárolgott a gyermek akaratlan daca
kitöltötte helyét a kíméletes nosztalgia
ma akaratlanul is ünnepet ülök, állok
dúdolgatok: „ Fel vörösök, proletárok...!”

Magamban gügye versikéket rekedtre szavaltam,
reggel hétkor vártam jelentkezzen Moszkva,
Lenin mauzóleuma, a díszszemle, Brezsnyev keze,
amint a sír tetején topogva a jövőnek integet.

Mert akik ott a múltat szívükben őrizve felvonultak
tették lehetővé később – igaz szintén pártutasításra,
annyit változzon a rendszer egyszer, eljuthassunk ide
és minden következmény nélkül megszülethessen e versike.