Hová tűnnek?

Hová tűnnek a reggelente kutyát sétáltató kislányok?
Mondjuk 10 évvel 10 éves koruk után,
de nem túlzok, ha 10 helyett csak hatot-hetet számolok,
és ilyenkor csak nézek, bámulok magam köré bután.

Van aki a műkörmét dédelgeti, van ki tetkóját simogatja,
orvoslása helyett, ragyás arcát púderrel leplezni igyekszik,
piercinggel összerombolt húsát büszkén mutogatja,
és egyáltalán nem pirul belé, mikor hányás közben nézik.

A tiszta tekintet mitől, mikor válik zavarossá
az őszinte gyermeki lelkület, hogy betegszik meg,
a szűzies teremtés, hogyan válik kurtizánná
miért akarja, hogy kardjukra húzzák kiégett tömegek?

Mivé lett Julcsi, Timi, Mónika, kikért az osztály nyálát
bízva egy privát tíz percben, éveken át csorgatta,
kiknek nehezebb vállalkozás volt elkapni szempillantását,
mint harcolni Sándorral, ki a gordiuszi csomót kibontotta?

Hol van már a világos, érdeklődő, huncut szempár
a kellemes hang, a melengető, gödröcskés mosoly,
a piros fül, mely húsvétkor izgatottan locsolkodót vár
és aki már októberben gondolkodik a karácsonyon?

Mily gonosz átok zárta őket romló-foszló testbe
amit legyőzni akar a hiszékeny elme hasztalan?
Önelégülten mutatnak fityiszt a természetnek
nem érzik, hogy a legfontosabb, a lelkük veszve van.

Ha lenne király vádolnám úgy: Te tetted ezt!
De egy személyre bolond világ összes bűnét
rápakolni igazságtalan, felesleges s nem lehet.
Más felelősségét találtam meg: a közösségét.

Mert ha tetszik, ha nem: minden gyermek jónak születik
magától gonosz nem lesz, csak vadhajtásokat növeszt
s ha szülei, tanárai és társai következetlenül metszegetik,
ne csodálkozzunk, ha édes gyümölcsöt soha nem terem.