Game over

Ma este lejár a pontifex mandátuma.
Nem elvették, maga adta vissza.
Elfáradt és ez ebben a korban érthető,
elfogadható, méltányolandó s hihető.

Alig volt nyolcvan mikor pápa lett
akkor még erőtől duzzadó fitt és nett,
ma már ki tudja miért elviselhetetlen
számára a főpapi tiara aranyos terhe.

Micsoda ambícióval, erővel léphetett a trónra
Istent szolgálni – vagy Jézust – hogy is szól a nóta(?)
vagy az egyháza érdekeit lesni
de akkor miért is kell a lantot letenni?

Igazságtalan vagyok vele, hisz ártani
éveken át inkább magának, tudott mint
nekem, ki e bohózaton nevettem,
a hókuszpókuszt komolyan nem vettem.

János Pál a második, a majdnem szent
a pásztorbotba kapaszkodva megannyit tett,
hogy gondolkodó ember el ne higgye már,
valóban ő maga irányítja egyházát.

Ember volt, nem szent, rogyott teste mutatta,
mikor artikulálatlanul az „Orbi et urbit” osztotta,
ha valakiknek, neki kellett volna felállni,
s a stafétát egy (omni)potens utódnak átadni.

S most az ellenkezőjét rovom fel Benedeknek,
ki ezért,vagy azért menekül kifogást keresve,
pedig lehet, pont ő jár el az elvárásoknak megfelelően
a bíborosok köreiben aggodalmat, zavart keltően.

Mert mi lesz, ha a lelépésből ezzel rendszert csinál
s a következő aggot majd kényszeríti ki nem vár,
mert hamar akar bársonyba burkolózni,
lesz majd apropó ám mire hivatkozni.

Hogy mi lesz a vége jól tudom,
pár hétig a körmöm rághatom,
az izgalom aludni sem enged,
mely bábut teszik meg új főrendnek.

A tét súlyát mindnyájan bőrünkön érezzük,
ha a fenti kérdéseket naponta feltesszük
s miután észrevettük választ nem kapunk,
akkor jövünk csak rá: egy cirkuszban vagyunk.