Szezon

Indul a szezon az általam rettegett,
kiabálós, káromkodós, kint ülős.
Amikor parkban nem beszélgetnek
hanem üvöltöznek, a hülyén röhögő,
idétlen, artikulálatlan hiénakölykök.
Egész téli bezártság után robbannak
ki nem mintha, hanem az éhes ökrök
dús füvet szimatolva a szabadba.

  Beszélni akkor sem tudnának,
ha volna miért kinyitni pofájuk,
a szlopálást nem számítva.
Ösztönszerű bagzás erőt rajtuk
vesz, hallani lukfogó böfögésük,
erőltetett, undorító, de szánalmas,
mindkét nemnek és képviseletük
minden fajtalanságra igent hajtogat.

A sötétségük hangerővel nem oszlik,
és ezért kizárt bármit elmagyarázni.
Világfájdalmuk szerte nem foszlik
de decibel folyik majd késő őszig,
s bújnak ugyanolyan siváran, kiégve
téli pihenőre, mint ahogy előmásztak
onnan az éltető nap langy melegére,
odvukban publikum nélkül már fáztak.