Mit csinálunk mi?

Mit csinálunk mi?
Hát normálisak vagyunk?
Nekilátunk azon agyalni,
vajon az államtól mit kapunk?

Mit lök koncként,
mint rühes kutyának
a gazda nyűgként, koloncként?
Hogy maradjon rabszolgának.

  A hozzá hű jámbor állat
ki érte halni is kész akár,
csupán ennyit ér  a szolgálat.
Eltartójának kéne, ha már
rábízták, róla gondoskodnia.
Illene tisztességgel
ápolnia, gondoznia
becsülettel szeretettel,
mert a kutya hűséges társ,
magát s ha kell mást
nem kímélő bajtárs,
teszi mit tesz, nem mást
mi tőle elvárható
és számon kérhető is.
Mert ő kiszámítható,
de ilyen vajon a gazda is?

  Nem fél ez az úr?
A tekintélyes, erélyes,
vagy csak úgy nagy hatalmú,
ha az uralt a hűbéres?

  A jámboron ostort pattintani
se nem hősies, se nem dicső.
Egyenesen oly rút, hogy való köpni,
ki ez ügynek megnyerhető.

  Gyenge, tehetetlen hátán állva,
távolba nézni nem művészet
s nagy vész a népre ha álma,
Tiprójának, a messzefürkészet.

  Pedig, ha maga alá nézne
látná, min áll, ugyanazon
anyag miből ő is lenne,
ha bevallaná egy napon.

  De szerepét feledve emészti
lényegét képező elemet,
miből, kiért alkották, építik
piramisán a legfelső emeletet.

  Értük és velük: e két szó
nem hagyja el száját.
Nekem és miattam! A hangzó
dörgedelem fokozza vágyát.

  Gólemként emészti fel
alkotó sejtjei seregét.
Lassan, de biztosan fogy el
s örökre elveszti apadó erejét.

  Nem fog akkor már tudni
semmit tenni a közért, a népért.
Agonizálva fog belefúlni
a vérbe, mit egykor oly olcsón kimért.

  Mit csinálunk mi?
Nem, mi nem is csaholunk
csak bégetünk bambán. Juhai
vak Küklopsznak bizony mi vagyunk.