Mikor kiülök a teraszra

Ritkán adatik meg, hogy kiüljek a teraszra.
Az még kevésbé lehetséges, hogy egyedül.
S ha szám nyitom magamnak panaszra,
az csak benn zenghet, valahol legbelül.

Számot vetek ilyenkor a sorssal. Mindig ő nyer.
Matematikából majdnem megbuktam, de nem ezért.
Ha igaz vagyok magamhoz, az már könyörtelen,
ha hazudnék, annak mi értelme, kár a fáradtságért.

Beolvasok magamnak, jól odamondogatok. Szidom magam.
Keresem hibáim, fiaskóim okát. Magamra vádat fogok.
Megoldást nem találok, tőle ugyanolyan csorba a fogam,
ugyanúgy nem férek a tükörbe s egész nap fájni fogok.

Mi végre hát az önkínzás, mikor fájdalomból a sors
nem tart vissza egy keveset sem véletlenül.
Szívesen keríteném magyarázatra a sort,
de ettől sem oldódnának meg gondjaim feltétlenül.

Nem tudok elégedetlen lenni tökéletlenségemmel,
nem tudok hanyatt dőlni, mint ki dolgát jól végezte,
de folyton kereső idegesítő természetemmel
őrületbe kergetem, ki létét kötötte végzetemhez.

Valameddig el kell jutnom az élet nevű sztrádán,
legalább a körgyűrűig, mert ott még van választás
merre tovább, egyenesen, vagy akár hátra arc gyáván.
De ehhez folyamatos mozgás kell. Ezt úgy hívom: alkotás.