Elmulasztott előadás

Már hazaértünk volna a színházból,
ha nem felejtünk, bocsánat felejtek
el utánanézni mikorra érvényes a bérlet,
de elfelejtettem és így elfelejtettünk
elmenni, pedig nemsokára előadás vége,
s már jöhetnénk haza talán elégedetten,
de magunkat ismerve nem látva a pipától.

  Országosan elismert, az nekünk kevés,
világszám kell az áldóját ha szerda,
ha nem is dob és szerelem csütörtök.
A színház, színház legyen ne bábszínház,
bár onnan mindig elégedetten jövünk.
„Jól kitettek magukért!” megállapítva
hozzáértőn, s ehhez gyermeki nevetés.

  Első sorból nézhettük volna Haumannal
Az ügynök halálát, de most majd megy
a kikényszerítősdi a jegypénztárban hátha
megszán a pénztár fura ura, illetve hölgye
mert velük van megtöltve. Az „urak” sajna,
mind a szürkésfehér házban, a Duna mentén
játsszák szerepüket, mint egy kezdő statiszta.

  Szóval ha kapok cserejegyet elmegyünk újra
ha nem, akkor is szerzek, de elgondolkodom
kell-e nekünk ennyi bérlet, hisz idén már
nem az első, de az utolsó alkalom volt,
hogy bérlettulajdonosi előnyeinket egyáltalán
nem használtuk ki és ha jól számolom,
így sok ezer Forinttal rúgtunk befalazott kapura.

Most majdnem felkínáltam Istennek mit is csináljon
azzal a sok rohadt technikai eszközzel, minek
lényege abban állna, hogy életünket megkönnyítse,
tehát egyszerűbbé és nem bonyolultabbá tegye.
Az ilyen barmot, mint én időben például figyelmeztesse,
hogy „Pajtikám sárcipőd lakkra cseréld, s húzz inget,
hogy a mai előadás közönsége végre belőled is álljon!”

  De törődök is bármivel, kiváltképp Thália templomával,
vagy akár Istennel, aki újra közszereplővé válik?!
Nem hallgatok én senkire és semmire, olyan gügye vagyok.
Magamat ismerve, saját törvényeim által elítélt.
Feltételes börtönt magamnak nem adok, így rabként halok,
magam ura vagyok, hisz tettei, érzései, indulatai, gondolatai
kottáját csak próbált zenész bírja és én fellépek a „brácsámmal.”