Nem az Istennek sem akar már végre leszakadni az ég.
Itt dörög, dörgedezik, fenyegetően morog, a szürke lég.
De könnyre fakadni mégsem szándékszik az irigy kutyája.
Az éltető nedvet irigyen szürke gomolyfellegeibe zárja.

Pukkadj meg te szemét, hasadjon szét beled hátha terhet
lepakolva a könnyebbséggel megérkezik eszed s a kedved
emelkedettebb lesz, mint jól felpakolt felleged tánca
mi az eső utáni napsugárral együtt kevert színek románca.

A szivárványban megláthatod, mint tükörben művedet
elszórt éltető nedveddel a földeket, hogy műveled
Csak tudnám eddig könyörögnöm miért kellett, miért
kelleted magad, magadban miért tartod ami nem is tiéd.

Csak megőrzésre maradt nálad, teljes hasznosításról
kisajátításról, önzésről, irigységről igazán szó sem volt.
És amit adtál is már meg ne haragudj, ajándéknak kevés
csalfa biztatásnak rengeteg, te szörnyeteg, ez szemétség.

Elmúltál, elmentél, a fene enne meg, tekintettel nem lennél
senkire és semmire, mely magaddal hordozott vizedből él.
Vidd magaddal tovább, de nyögd a súlyát fösvény páragóc,
nem vagy te sem jobb, s különb, mint az emberek nagyja, martalóc.

Már így is túl sok időt és figyelmet szenteltem neked,
ezért több betűt nem ütök, a lapot kitépem és elfeledlek.
Jellemed, illetve jellemtelenséged fedje örök homály,
nem te leszel életünkben a kedvenc természeti hozomány.

A mai nap is oly gyorsan elrepült.
Még el sem kezdődött, még alig kelt
fel a Nap és lám, már a Holdat köszöntjük
nem örömmel, inkább kötelező tisztelettel.

Persze boldog az ember, hogy az estet
élve bevárhatta, bármennyire is tagadja.
Csak a megvalósítatlan tervet,
halkan azt siratja.

Mert előbb a munka és utána csak a szórakozás,
de manapság odáig alig-alig jut el az emberfia.
Mert oly erős a dolog-kötődés, hogy az oldódás
mire beköszönne már elfelejti, hogy volt ilyen vágya.

Ha siettetjük az időt, a majdani lazítás,
pihenés reményében, gyakorlatilag igazoljuk,
nincs nagyobb öröm, mint a sírunk felé rohanás.
De ha munka közben nem vágyunk, akkor már nem vagyunk.

Mi is lehetne az igazi megoldás erre a kérdésre.
Nekem van válaszom, de ez sajnos kevés embert érint.
Válasszunk olyan pénzkeresetet, mi a pihenésre
emlékeztet és az időkorlát máris nem szorít, leomlik.

Persze erről beszélni sokkal könnyebb, mint ma
aprópénzre váltani a mindennapokban. Ötletelni
viszont elengedhetetlen, máskülönben a sorsa
maga alá temeti, azt kinek legegyszerűbb beletörődni.

Egy életem, egy halálom, én a próbát kiállom
megteremtem a saját világom a szigetemen,
s ha már a többi földrészen zajlót kiállnom
nem lehet, a magam kerevetén heveredem el.

Fut szalad a kicsi kocsi
ez másik vers na ácsi, ácsi!
Fut rohan a vastaliga,
zötykölődik ide-oda,
így tedd rá, úgy tedd rá!
Danikáné káposztát főz,
kontya alá csapott a gőz,
így tedd rá, úgy tedd rá!

Nem Danikáné, hanem Vargáné
a káposztafőző kinek lányáért,
aranyhintót hat lóval küldenek,
de ezt megint jól elkevertem.
Így tedd rá úgy tedd rá,
így tedd rá úgy tedd rá!

Az előző versszakban kétszer,
igaz rendesen eltolva véstem,
így tedd rá, úgy tedd rá,
e népi rigmust a sorok közé,
majd nem néztem a rímek mellé,
így tedd rá úgy tedd rá!

Így kimaradt a népi motívum,
amit a versszak végén pótolnom,
így tedd rá, úgy tedd rá,
kellett, bár ezzel a kontinuitást
megszakítottam, micsoda balfogás,
így tedd rá, úgy tedd rá!

Ez a vers már majdnem készen,
a taligáról még nem beszéltem,
így tedd rá, úgy tedd rá!
Úgyhogy nem ezt toldozgatom,
hanem újra nekifutok,
így tedd rá, úgy tedd rá!

Kuburcik, kuburcik, bruuu, bruuu
vijj, vijj, kubuuurcik, kubuuurcik.
Turr, Turr, kubuuurcik, kuuuburcik,
Vijj, vijj, vijj!

Megjöttek a gerlicék a szürke galambok.
A kéményen ülnek és mást tőlük nem hallok.
Egyszerű dalokat recitative nyomják,
Bár ugyanarra a kérdésre más választ adják.

Bruuu, bruuu, bruuu, vijj, vijj, vijj.
Kuburcik, kuburcik, kuburcik, bruu, bruu.
Ezt ismételgetik egész álló nap,
és mégis változatos számomra e szólam.

Ahány galamb, annyi féle
esetleg az ember szeme,
mi közéjük egyenlőt tesz,
pedig tarkállik tőlük az eresz.

Más hangon búgnak
s titkokat súgnak,
mire ember füle süket,
nem is értjük életüket.

Persze ki kíváncsi ezekre
a szürke mocskos ördögökre,
szennyünket felfalják,
majd párkányunkra rakják.

Csak azt adják, mit kapnak,
emberék ezen persze kiakadnak.
Rájuk haragszanak önkritika helyett,
s lelkiismeretlenül elveszik az életteret.

Csodálatos emberi találmány
és még csak nem is citromízű
banán.
Olyan igaz kovácsolt szúrmány
3-4-5 ágú, igazi fanyelű
szerszám.

Ha akarom döfök vele nagyot,
de gereblyét helyettesíteni
lehet.
És ki ne hagyjuk az ásót,
mert lehet vele földet forgatni.
Keveset.

Fát vágni még nem tudtam vele,
de bárkit ráveszek erre, ha elég
közel
tudok hozzá férkőzni s a nyele,
az én kezemben maga a fenyegetés
eszköze.

Ha nagyon muszáj kapálhatok,
ágat is metszhetek segedelmével.
Nem könnyen.
S akár dalra is fakadhatok,
mikor sikerül jókora lendülettel
eltörnem.

Halat fogni, vadat terelni,
ugyancsak alkalmas készség
a villa.
Én mégis leginkább letenni,
vagy, messzire vetni szeretném,
nem habozva

A kis fejsze – egyesek szerint szekerce-
egy hej de csinos kis szerszám. Úgy ám.
Nem nehéz, könnyen elfér parányi kezedben,
mégis kevés akad, mit ki vele nem vágsz.

Csak megfogod, majd suhintod, de előbb célozz
mert ha lecsapsz egyszer korrigálni nehezen,
vagy éppen a jövőben egyáltalán nem fogsz.
Ez lenne a fejszehasználat egészséges menete.

A metódust van aki be nem tartja. Az önfejű.
Vele gyakrabban találkozni az ambulancián.
Pedig meg nem sérülni igazából egyszerű.
Csak a favágást hozzáértőre mielőbb bízd rá!

Akkor aztán fád is lesz és kezed is marad,
homlokod, vagy szemüveged sem törik össze.
Egyedül a bankszámlád lesz mi apad,
mert fizetheted a megérdemelt összeget.

Mindezt leszámítva remek móka a favágás.
Az eredmény igaz olykor kétséges
de éppen ettől olyan mint a totózás.
Hogy ujjad s fád is marad, az 13+1 esélyes.

Ha kedved e szerszámtól elvenni nem sikerült
legközelebb a szalagfűrészt vonjuk terítékre.
Ha arcod az izgalom gerjesztette adrenalintól felderül
mellette a helyed, majd utána kérj helyet a sebészetre.

Évekkel ezelőtt,
teljesen véletlen,
a képernyő előtt,
üresen lézengtem.

Kapcsolgattam céltalan
és akkor hirtelen,
egy parádéba toppantam,
de ez nem volt véletlen.

A naptárra pillantva
a tantusz akkor esett le,
csaknem nyárnak idusa,
aznap volt július 14-e.

Nagy ünnepre virradt,
a Bastille fala,
a porba ez nap omlott
mondja a história.

A nagy forradalom napja,
mit a francia nép máig
köszönt, emléke polcára rakja,
és hátat soha nem fordít.

Büszke a köztársaságára,
akárhányadik is ez,
nemet mondott a monarchiára,
diktatúrára százegyszer.

Nem röstelli szájára venni,
a francia köztársaság nevet,
s számos szókapcsolatban ismételni,
úgy, hogy ezen senki nem nevet.

Ők kivívták, miről Európa
sokáig csak álmodott.
Megmutatták, van alternatíva,
pedig érte tenger vér kifolyt.

Nem maguknak csak,
az egész világnak vetették el:

a nép joga, hogy arcul csap
bárkit, kitől jogait veszi el.

Volt mintájuk, az athéni görög,
az antik démosz-eszmény,
Kiemelték, mi követendő, örök,
s faragtak a hasznosságnak emelvényt.

Mi nem mindenki,
csak a szűk többség
igényét elégíti ki
megnevezték: önkény.

Ez volt mitől vágytak
szabadulni örökre,
s ezért kemény fába vágtak.
Ezt tette Frankhon büszke népe.

Mindenki mindenkiért
és mindenki egyért,
egy mindenkiért,
és egy ugyanúgy az egyért.

E pár sorba
lehetne gyűjteni,
mi hangzatosabban
is tudna szólani.

De nem a szép szavak,
a kivívott alapjogok
melyek leírva tán rútnak látsszanak,
énekelve bíz csodás dallamok.

De ezt a szimfóniát
valamiért a széles,
hatalmas világ
hallgatni és játszani is képes.

Ennyire egyként hangzik,
a világ elnyomottai szívében
a dallam? Az arc sugárzik,
mutatva, béke honol a lélekben.

Nem a hatalmas ünnepe,
nem ő ujjong álló nap,
annak nem boldogság július 14-e,
ki tőkés, vagy őt szolgáló pap.

Nem várja hetek óta
a közvetítést Párizsból,
nincs e vigalomtól megbabonázva,
ki nem akar hallani a jussunkról.

Aki feledné a történelem
eme dicső fejezetét,
hogy ránk erőltethesse
a saját agyszüleményét.

Abban a világban senki nem
egyenlő, nem dumál,
nem szabad, s testvér sem.
Pedig felebarátról, hogy prédikál...

Ott születéssel és nem tehetséggel
szerezne magának előnyt.
Úgy tekint az eleve elrendelésre,
mivel nyerheti a mezőnyt.

Örülök, hogy a versenyben
köszönhetően az ősöknek,
időnként a pór is nyert,
de nem mindig, jegyezd meg!

Ne légy elégedett
félsikerrel, mert
fél az vereséget jelent
és nekünk egész Viktória kell!

Nem önözve, nem harácsolva,
mit kivívunk, mindenkié.
Aki erre igényt nem tart ma,
kap az is, spajzolja csak el. Az övé.

Ha majd kevély zsírját
felemésztette mind,
nyissa csak ki ajtaját
s ott lesz majd a kincs.

Szabadságát mohón falja majd
és fejét a falba átkozódva veri,
mi tenger jóság, miről lemaradt.
Az menthetetlen, ki nem ezt teszi.

(Beismerni későn jobb,
mint végig hazudozni
tévedni emberi dolog,
de csak az eltiport tud megbocsájtani.)

A piros pöttyös labda
olyat pattant, hogy csak na.
Pattant, pattogott,
csak nevére nem hallgatott.

Ha piros pöttyös labda pöttye
fehér színben tündökölne,
fehér pöttyös labdának hívnák,
azt a csuda piros labdát.

A piros pöttyös labda színe
lehet éppen bármilyen,
csak pirosra kenve nem lehet,
mert az felrúgná eme elméletet.

Szögezzük le hát az alábbiakat:
Ha látunk pirosra festett labdákat
oldalukon sok fehér pöttyel,
ez az mi nem egyezik a címmel.

Vegyünk hát egy bármilyen,
csak nem piros gömbölyded
testet kerek fehér folttal,
s megkapjuk máris miről szó van.

A piros pöttyös labda,
lehet kék, fehér, vagy sárga,
lila is lehet, meg rózsaszín,
csak a piros a tiltott szín.

Pöttyei korongszerű
fehér foltok. Egyszerű.
Aki ilyet látott szóljon,
új versem, majd erről szóljon.

Babonanap papja bolygatja,
Fortuna valóban forgatja,
kavarja-e, szerencsemalma
kerekét.
Fürkészi patrónusa arca,
mosolyog, vagy elkomorulva
kergeti szét, mi nyerése záloga.
A szerencsét.

Delejező szenvedélye jele,
a szelvényeket megveszi-e.
A játékról lemondani nem
akar.
Fogadása eredménye
nincs hatással döntésére.
Passziója egy kínzott lelket
takar.

Mint az örvény húzza lefele
anélkül, hogy ellenkezne,
egyre csak merül a mélybe
s odafullad.
Aztán, mint Vénusz kikel
újjászületik s ismét harcra fel,
sorsjegyért indul a "szentélybe"
hol felolvad.

Jelen idő szerint
kivizsgálnak.
Keresnek bőszen,
de nem találnak.

  Ha megtalálnák,
akkor letagadnám
a kór okát
s bizony kikacagnám.

Kivéve, ha genetikus
a nyavalya,
mert a frász törne ki,
ha belőle másnak  is jutna.

  Inkább hajlam,
azt mondják esetleg az.
de lehet bármi is,
nem akarnak panaszt.

  Csak szépen, lassan
tanuljak meg vele,
ahogy mondani szokták,
együtt élni, ha lehet.  

  Hát már hogyisne lehetne!
Mindent lehet,
sőt hála is jár érte,
Utána az ember meggebed.