Telnek a napok egymást, az elmúlás felé kergetve. Vissza nem térnek soha már még önmagukat is feledve. Számolva, számolatlanul, méregdrágán és értéktelenül, hasznosan és kihasználatlanul, nagyon gyorsan, kíméletlenül. Várok ostobán, de tudom pont ezt nem szabadna tennem. Cselekedni! Hisz van dolgom, de mi az, még fel kell fednem. Többre, másra születtem, oltották belém ezt a terhet, de én soha nem értettem, akkor miért kergetem az életet. Mi utal arra a képességre, ami sötét árnyékként követ, mióta gyermeki sorból eszmélve nem jelent mást nekem csak terhet. Felruházva és nem élve az áldással több is mint bűn. Védekezhetnék persze, mint éltem bénán, esetlenül. Semmit nem értem el, mi mostanság számít, de nem adhatom fel, rám két éhes száj ásít. Semmire nem fogom létem magyarázatát és senkit nem okolok, csak magam verem át. Várok, amíg késő nem lesz, ha már sorsom igazgatnom szabadon nem adatik meg, Rendet vág majd, az örök nyugalom. |
0 Comments
Huszonegy tagbaszakadt akasztani való alak. De ha jobb szemmel nézem, egy-két jóravaló akad. Egy-két nem több szavamra, a többiektől felmászom a falra, honnan körmömmel fékezve csúszom le összetörten a padlóra Nem csak kenyeret, agysejtet is pusztítanak percenként vagy ezret s teszik ezt oly természetességgel, az ember nem is hisz a szemének. Mint az iszap elterülnek Mindent elfoglalnak, kitöltenek. Megkerülhetetlen akadályként lefékeznek, jégre tesznek. Ütöm, vágom őket hiába. Úgy van ez kitalálva, tetszik tudni okosra verni nem lehet senkit, a csudába. Ha megsérülnek, lerokkannak, még a végén nyakamon maradnak, aztán pesztrálhatom tovább őket. Ez a büntetésem, nekem a „tanárnak”. A mai nap kötelező ünneplésén, amelyet sok férfi rendszerint elfelejt elgondolkodik-e jelentőségén bárki akit közvetlen ez nem érint emberek! Ez legalább olyan, ha nem olyanabb, mint egy születés, vagy névnap bizony ám! Mit feministán és férfin - ki szétszórtabb - kívül minden nő nem kis izgalommal titokban várja ám. Mert egészen egyszerűen nem mond igazat Ki azt állítja nőként ez ünnep nem érdekli, holott nagyon is. A nőnek úgy kell a figyelem, mint egy kenyérfalat akkor is, ha nem ezt tetteti még ha száraz is. Férfiaknak kötelessége ma etetni Több fogással gazdagon tálalni a főfogást, s ha sikerül az adott hölgy kedvére tenni, igényeit eltalálta így tudjuk csak megúszni, a nyafogást.
Mély merülésű bárkámmal a zátonyok közé sodródtam. Az éles kövektől szép számmal tátongó óriás lékeket kaptam. Elsőre nem tűntek végzetesnek csak olyan mit hajó ácsok remélhetnek szárazdokkon kívül javítani menetben. Ezt nevezik berken belül könnyű esetnek. Kormányozhatatlan lett, nem fordult. Teste sziklának csapódott, mint mikor kondul a harangnak nyelve, a testét ütve zordul. Míg mentve süllyedéstől két szirt közé szorult. A szivattyúk nem győzték már a vizet így nehezült el, így nyelt még többet, s teret mozgásához így veszített. Az Idő a percet ujjai közt pergette, hamar bekövetkezett a végzet. Megfeneklett szita teste, de nem merült el. A zavaros víz dühösen,de alaposan takarta be, egyenletesen nyomasztva, terhelve, ellepve a hajót, amin élnem és haladnom kell. Mert egy kis mozgó sziget vagyok, egy nagyobb gálya minek a balsors zátony-lánc, fél sor evezőjét ledarálta fordulni nem tud, ha tudna sem akarna, de nyílt vízen, mint a vihar úgy haladna. Könnyű testtel az élet-tengerben mélyre nem merülve észre sem venném hová tévedtem, sok zátonyt kerülve. Felületesen, a habokkal alig érintkezve látszólag haladnék illúziót kergetve. De a sekély szakaszon meg kell feneklenem, ez sorsszerű, mert vagy nekem kell mennem, vagy súlytalanoknak a világ végére sodródnia kell. Az égre nézve várom a Hold mikor bukkan fel. Annak a srácnak mondta, ki épp kerékpárját tolta s neki utólag érthető okból át nem adta. Biztos nem ez volt az első tapasztalata. „Ez egy zsidó, zsidócigány, zsidó!” Így lett egykettőre ezekből szitokszó. az miről azt sem tudta e tökfilkó, színe milyen, ehető, vagy iható. Következett egy kis szóetimológia zsivány nem más, mint kombinációja annak a büdös zsidónak és cigánynak s vigyorgott büszkén ezt milyen jól kitalálta. Ezt már tovább igazán nem hallgathattam s pofon helyett kérdőszó az arcán csattant, mire válaszolni képtelen, így kínos vigyorral nézett körül az elzárkózó holdudvarra. Nem kellett meggyőznöm a tömeget, bár számból szó szót követett, hogy más mocskolása nem hőstett s ki ezt teszi legyen kirekesztett. Így vált a tudatlan sovinisztából, vörös fülű kamasz, kit a tábor nem pártolt már jópofaságból. Lesütötték ők is szemük szánalomból. Se boldog, sem büszke nem vagyok, hogy győzelmet a sötét felett így arathatok ilyen szókkal mély nyomot nem hagyhatok, csatát nyertem, háborút nem, így majdan szaladhatok. Ha egyszer futni kell majd ismét mást nem kell okolnunk csak az eszmét, az ordast, mi ily könnyen fertőzi az elmét, s így rombolja a méltóságot földig: az emberét.
Minden cigány a maga lovát dicséri, ma nevet váltottam, lettem Sárközi. Így elő azzal a lóval, hadd ajnározzam, öleljem magamhoz, szorítsam, csókoljam! A legjobb helyezést érte el, ma a lányom, na nem azér' mondom, de úgy imádom! Felvételizett ma egy neves gimnáziumba, és legyőzött mindenkit ez a „bolondgomba”. Nem annak örülök, hogy mást megelőzött, hanem annak, hogy ezzel megfőzött zord és mosolygós pedagógust egyaránt. Nem adva nekik a döntésben túl sok választást. Csak úgy mellékesen említeném meg tegnap a Zrínyi matekversenyt nyerte meg majdnem, de „csak” harmadik lett így nem látogathatja meg az országon Kecskemétet. Hogy kire ütött ez a gyerek igazán nem tudom, de nem olyan nagy ez a város és ha megtalálom az apját lesz hozzá egy-két keresetlen szavam. Az örömben osztozom vele, hisz papíron én vagyok az apa. Erőltetett kínos mosoly lengi be a termet. Fogcsikorogva vette kezdetét az értekezlet. A feleslegest túlragozni gyűltünk össze most, náluk okosabbak mázgálták szerteszét a fost. Talán nem is főnöknek hívnák, nem is a vezetők közé sorolnák, ha nem tartana rend szerint észosztást, vagy szimplán kérdés nélküli indoklást. A hangjukat szeretik hallani ennyire? Vagy ecetes pofák torz képét gyűjtik be, kik éhbérük foglyaiként földig hajolva egymást lökdösve állnak be a sorba. Kinek igazán adódik mondandója, annak nem parancsolhat az óra. Az információ ugyanis mit sem ér, ha napok is múlnak, míg végül célba ér. Tudja ezt a konda, mi durcásan maga elé röfög. Hétről, hétre megéli, az idő mily feleslegesen döcög. Érdemi újdonságot nem tartalmazó megbeszéléseken, vagy ahogy mostanság hívják cifrán: meetingeken. De legjobban az mérgesít fel emberek, mikor képmutatóan csendre intenek egyesek. Ne rombolja senki testületünk ingatag imázsát, mely szertefoszlott midőn nevezett kitátotta erre száját. Van-e méltósága a jámbor birkáknak? -kérdezek vissza. Erre összes szín kiül arcára, mit napfényből bont prizma. Etetnek, de nem vagyok éhes barátom, ellenben veled én nem hízókúrázom! Nekem a kevés is sok ebből a locsogásból. Önigazoló, fennhéjázó, magamutogatásból! Pár szóból is megértem, ha van tartalma, ha nincs, nem fogok vigyorogni, mint a vadalma. Ezt a szerepet szívest átengedem bárkinek, ki halandóságáról boldogan feledkezik meg. Úgy érzem kirabolnak időről-időre, s mi elmúlik nem köszön be már a jövőben. Napról, napra közelebb kerülünk a legvégső állomáshoz. Élményekre akarok emlékezni, mit társként hívtam az utazáshoz. Színeket, dallamokat, ízeket akarok látni, hallani, érezni s nem a sivárság, a haszontalanság terhét a sírba vinni. |