Nem írhatok más helyett,
értsétek meg emberek,
sem meséket, sem verseket.
Nem mondhatom el az életet,
hogyan látom s azt, ha tévedek
sem mást írok, csak az életem.

Még ha az égbolt leszakad is
nem leszek fogadatlan prókátor
Ki nevetni tud, tudjon az sírni is,
ha megfosztják az igazától.
Toporzékoljon, legyen bugris,
és el ne térjen a céljától.

Segíteni csak annak tudok,
ki száját kérésre nyitja,
ha nem közelít nem fogok
lépést sem tenni irányába.
Keresztemnél többet nem tudok
cipelni, főleg nem más javára.

Önző vagyok, irigy állat!
Rám igaztalan szavak nem
igazán hatnak. A bírálat
hozzám fel nem érhet.
Mennyországgá lesz az az állam,
ahol nemsegítésemért kritika érhet.

Csak mindenki feleannyit tegyen,
magáért havonta, de szüntelen,
mint amennyi szart lenyeltem
ez eddig naponta más helyett.
Ha segítségemből gát nélkül merni lehetett,
olvassák most egyenes szemöldökkel e cechet.

Képzeljünk el egy olyan világot,
ahol mindent lassan csinálunk!
Megengedhetjük magunknak,
azt, hogy csak akkor kapkodjunk,
ha nyakunkon érezzük a hurkot.

Máskülönben nyolckor kelnénk.
Kényelmes reggeli s tízóraizás,
séta munka közben, csésze tea
mert előrébb állna, mint a hajtás
s tudom így is remekelnénk.

Elvárásokat nem a munkahely,
nem a főnök támasztja igazán,
az öl meg, ahogy érteni akarjuk
a soha ki nem mondott szavát,
így csak tapogatózgat az ember.

  Kap ide, s kap oda is gügyén,
megfelelni a nem kívántnak
gőzerővel akarván, mindhiába
csak a ráncok és ősz hajszálak
szaporodnak a munka hősén.

  A családja, ha volt ideje alapítani,
már régen nem számol vele.
Nyolcadik lefújt balatoni nyár
nem engedett választásnak teret:
együtt élni, vagy elhatárolódni.

Kétség nem férhet a válaszhoz
ami legszomorúbb, fel sem veszi,
mikor mártotta szeretteibe tőrét
begyógyíthatatlanul markoltig
s erre már rá sem csodálkoz'.

  Semmije nem marad, koldussá lész,
se család, se barát, se kedély, se idő
s ha idő nincs, pénz sincs s akkor...?
...talán fontossággal tapétázott miliő...
Mégis a rohanással, mondd mire mész?

  Kérdem ezt pont én a képzelt embertől,
én ki két végén szüntelen égetem a gyertyát,
versenyt futva a győztes örökkévalóval.
Fényénél nem látom, holott zsíromból gyúrták,
Időhajcsárként mint is lettem,magamtól menekülő.

Talán már egy hónapja sem fürödtem.
Nem számolom. Lehet van az kettő.
Valahogy az események körülöttem
úgy alakultak, nem jutott erre idő elegendő.

  Mindig volt fontosabb, sürgősebb,
legalábbis oly színben magát
előttem tüntette fel, hogy lényegesebb
elintézendőt nem is látott a világ.

Gyors zuhany, esetleg testhajlatok
langyos, szappanos vízzel mosása,
és soha ki nem felejtve a testnyílások
környékét, majd fogak körmök ápolása.

  Olyan puritánnak, katonásnak tűnhet,
pedig célravezető és éppen elegendő.
Rémálom lehet egy önimádó piperkőcnek.
A test megtisztul, de a léleknek nem elegendő.

  Nem mintha vízzel szennyes lelkemet
lehetséges volna tisztára mosni valaha.
De sárrögként rám tapadó bűntetteimen
gyakori kád-meditáció valamicskét oldna.

  Az esélyt, a lehetőséget sem teremtem meg
lelkiismeretem áztatás nélkül, negyven fokon
gyors programon mással mosatom meg,
majd centrizés nélkül újra mellkasomba dobom.

  Épp testben, ép lélek, de ép, hogy élek,
s a testem intő jelekre fittyet hányva
napról-napra,ütöm-vágom, nem kímélem.
De minden kínzás nem más, mint álca.

  Nem úgy alakult, ahogy szerettem volna,
de mit szerettem volna már elfeledtem
a sors, mi ugyan alakítható, nem úgy hozta
a következményeket megbocsájtani nem merem.

  Tudom, de fel nem foghatom, bűnhődnöm
azért nem kell, ami nem rajtam múlt.
De ki a fene tudja miért érzem a bőrömön,
hogy a sok elszalasztott esélyt takarja a múlt.

  "Nem véletlen, hanem trehányságom eredménye!”
- hangzik magam ítélete munkásságom felett,
„Nem tudom többre vinnéd, ha újra születnél-e!?”
- egyetértve bólintok és búsan szegem le fejem.

Már nyílnak a völgyben a tarka virágok,
már szemünk vizslatja a ébredő erdőt.
De látod a kék madarat a fákon amott?
Ő az ki szimbolizálja a követendőt.

Mert bizony kocaturistának elkél
a jel, mely a célzott helyre vezet.
Elkeveredve a fák között az estét
bevárni hűvösben közel sem élvezet.

  A szárnyra kapó kék madár a fán
a róla elnevezett tanösvény őre.
Ábrájával szegett úton járván,
ki szedi lábát hazaérhet időre.

Igaz ez a rakoncátlan madárka
össze-vissza bujkált előlünk,
kutató szemnek a tengernyi fa
nem akadálya, így legyőztük.

  Megtaláltuk a huncutot, épen
de kopottan is, „tollatlanul”.
Törzs ékeként, begyét szépen
düllesztette peckesen,de szótlanul.

Minek utána az egész rengeteget
feltúrtuk őnagysága kedvéért,
ráleltünk s bárhogy esedezett,
röpte sétánktól többé el nem tért.

  Végigrepülte velünk a csapást,
szurdokot, egy percre sem pihent.
Csőrét összeszorítva mosolygást
leplezett, mikor látta rajtunk: ő nyert.

Én sem ülni, sem állni nem tudok,
de szerintem legolcsóbban én
vagyok, ki a mai kirándulást
megúsztam, így kuncogok
a többiek botlásán, csetlésén,
mit dirigál nekik a fáradás.

Úgy híven, szokásunkhoz
hirtelen kapva magunkat
edzetlenül Bükköt támadtunk.
Képest az arányainkhoz,
momentán az ormokat
létra nélkül ostromoltuk.

  Elmaradt a „falbontó” ágyútűz,
az ellent ki nem éheztettük
mely külön is sikerrel járt volna.
Most nyelhetjük azt a bűzt,
melyet ereget elgyötört testünk,
a biokémiának hűen adózva.

  Izomláz hahaha, vízhólyag hehehe!
Sáros ruha, lyukas cipő, szakadt zokni,
véreres tekintet, emelhetetlen tagok.
Ennyi a mai kirándulás egyenlege.
A látnivaló sem tudott kárpótolni
ráadásként, mert elnéztük az évszakot.

Szilvásvárad, Istállós, Szalajka,!
Ég veletek gyakorlott hóhérok!
Megtettétek dolgotok, mehettek!
Lomha testünk rövid Canossája,
magunk nyakába akasztott hurok.
Leletekre írva megőrizzük emléketek.

Én hiszek a nyelvi liberalizmusban.
Minden nyelv egyenlő kell legyen.
Nincs előkelőbb, vagy alacsonyabb
valaki biztosan beszél mindegyiken.

Nem egyszerre gondolom persze.
Kevés futkos az utcákon sajnos
eléggé Lomb Katóból relatíve.
Az az egy-kettő is jól el van rejtve.

  A legigazságosabb az volna
ha az a bizonyos „közvetítő”
minden tanulójának volna
egyformán megerőltető.

A linga franca ma az angol
igaz erre érdemességet
egy világhatalom igazol
gazdasági kényszerrel

A francia talán túl cizellált
a ma egyszerű emberének,
a spanyol okozhat galibát
az Egyesült Államok népének.

Kínaiak tengernyi sokan vannak,
több nyelvjárásban elszigetelve.
Oroszról nem szívesen hallanak
sokan a ködös múltba merengve.

Arabul nem beszél igazi européer
sem ki keresztényként írtja e népet
ide értve a britet, németet és hébert,
ebben bezzeg alkotnak erős egységet.

Sorolhatnám számos büszke nép
féltve őrzött és tisztelt nyelvét,
melyért ha kell, bárkit széttép,
ész nélkül tűzzel vassal is,de megvéd.

Mit szólnának egy olyan megoldáshoz,
hol mindenki ugyanannyi súllyal nyom?
Ha egyenlően szabnák ki a fáradtságot,
fogjanak hozzá eszperantó tanuláshoz.

Szép szóval mindent el lehet intézni
kivéve azt ami éppen, hogy nem.
Volnék türelmetlen, intoleráns, érzéketlen
mert nem akarom a legrosszabbat bevárni?

Mi mondatja mással és velem nem,
„Légy türelmes, megértő, hisz gyarló!”
Fogalmazhatunk is úgy, gyökér,tapló,
de sej, ezt nem veszi az úri gyomor be.

  Ha nem próbáltam volna százszor
mit százszor, százezerszer, szépen,
jóindulattal, megértéssel, türelemmel
megtörni a ránk telepedő átkot.

Mondtam szépen, magyaráztam újra
válogatott módszerekkel,
kipróbált gyógyszerekkel
orvosolni a bajt, de kudarcba fúlt a kúra.

Ha nem ment így, próbáltam úgy,
nem spórolva időn, lehetőségen.
Feltételezve és meg is engedve,
enyémen kívül is lehet célba vezető út.

  Aztán valahogy nem tapasztaltam
sikeres megoldásokat, inkább csak
tákolmányokat, melyeket összecsaptak,
ezekbe viszont naponta botlottam.

Amikor egyszer a húr elpattant
és nem álltam szó nélkül meg,
amit addig nyeldekelve tettem,
béklyóim vasa a földön csattant.

Szabad lettem. De különös érzés!
Mint a madár annyira nem.
A földön tartott nehéz lelkem,
mit átitatott a fájó emlékezés.

Tudtam olyanra nem ragadhatom magam,
mi nekem magamnak sem elfogadható,
mit nem tűrnék és ráznám, mint szilaj csikó
le hátamról. Mit másnak, azt nekem sem szabad.

De mi nekem nem terhes és elviselhető,
különösebb áldozattal, lemondással
nem jár, azt kimondatom, megtetetem mással,
ha közösség egészének hasznos és üdvözítő.

Ami bosszúságot, kínt és keservet generál,
nem tűröm. Érte nyelvet tépek, szót forrasztok
torkára annak, kit megnevelni elmulasztott
az anyja, apja, vagy a lusta trehány tanár.

Felelőst már nem keresek, hiábavaló munka,
túl sok idő telt el, hogy az okot másra kenve
tettei terhe alól bárki sunyin elmenekülve
a társadalmat, vagy bárkit is, mint magát okolja.

Nem olyan bonyolult ez. Ne csak itt lássuk
az összefüggést, hanem a silányság porondján.
Nézzük ki, milyen szemetet őriz a lelke portáján!
S ha érezzük bűzét, kapára,kaszára! Nosza gyomláljunk!