Miért szerethető ez a város?
Miért? Szerethető ez a város?
Elfogult-e az itteni lakos?
A bevándorolt, vagy az őshonos?

  Minek hisz jobban a szemének,
vagy a rázúduló élménynek?
Előítélet, vagy valós tapasztalat,
mi építi, vagy bontja a véleményfalat?

  Én manapság szívesen nosztalgiázom.
Emlékképeimből kirakosgatom,
milyen volt e város, mibe szerettem bele,
s mint kisdedet engem is nyugtat ez a mese.

  Mert érzem otthon, biztonságban vagyok,
ha alábbi história-leltáramba beleolvasok.

Mit hallok ha azt mondom Miskolc?

Házunk alatt a fúrócsörömpölést
A gyár felől pörölydübörgést
Fizetésnapkor a részeg üvöltést
Hajnali ébresztő gyári tülkölést
Száz iskolában a reggeli csengetést
A magasról szabadon lezúgó vízesést
Parkokban, tereken gyermeki nevetést
A labdázást tiltóval a gyáva feleselést
A várost lenéző, alaptalan megvetést
Bármerre indulva, ismerős köszönést

  Mit látok, ha azt mondom Miskolc?

A gyár felé forduló 1 D-t és az egyest
A Forinton zúgó vásárlótömeget
Avasi szürke, de élő paneltengert
A mindenhol épülő lakótelepeket
Az ezrével sietve munkába igyekvőket
A kettőkor söröző reggeli műszakot
A zöld Bükköt, a piszkos Szinva patakot
A Villanyrendőrt s mit onnan bárki láthatott.
A kolóniát, a vájárlakásokat, kollégiumot
Az egyedülálló tapolcai barlangot

Hogy én csak a múltban élek?
Ez a vád igazán nem érhet.
De idetévedt vándornak,
csak dicső korokról éneklek.

Nem rajtam múlt és most sem múlik
az, hogy daloskönyvem nem gyarapszik.
Ne várja tőlem senki, hogy a vendégnek
olyat énekeljek, mit magam sem élek meg.

  Igazán újat, eredetit, jellemző értéket,
korábbra, így magasabbra tett mértékkel
utóbbi húsz év alatt alig-alig találtam.
Még alszik Miskolc, még hallgat a dalárda.

Háromkor kelek,
nyáron talán negyed négykor.
Csendben elmegyek
a gyerek még hagy aludjon.

  Vacogó fogakkal
bámulok a ködbe,
abba az irányba
honnan a busz jönne.

Zsúfolt, párás ablakú
sárgán állóhelyet nyerek.
Áporodott sör-borszagú
leheleteket nyelek.

  Szmogba burkolt város
koszos piacterén
bukkan fel a sáros
nap a láthatár peremén.

  Negyven kilométer
csupán másfél óra.
A kék busz kísér el,
még egy harminc perces útra.

  S máris feltűnik
az üzem álmos kapuja,
tátott száján eltűnik
munkások leharcolt hada.

  Amilyen nehezen nyeli el,
olyan könnyen hányja ki
magából, ki nem felel
okosan,s válasza nem szolgai.

  Gyors átvedlés reggeli helyett,
majd irány a munkaterem mélye.
A ma fellépő báb-színészeket
már kattogva tapsolják a gépek.

  Monoton, kollektív magányt
nem töri meg locsi-fecsi
a brigád már nem egység,
csak rabok idő-szövetségei.

  Együtt kell lehúzni a nyolcat
tizenkettőt, vagy amennyit kell
együtt szolgáljuk az urat,
önkényét együtt szenvedjük el.

  Némán, magunk elé meredve
komor arccal várjuk a dudát,
mikor már élőhalottá dermedve
tehetjük le tíz percre a munkát.

  Nem is vesszük igazi hasznát,
verítékkel szerzett alamizsnáknak.
Épphogy köszönti a folyószámlát
máris martalékává válik a banknak.

  Úgy halunk meg, ahogy éltünk
kétségek között, nyomorban,
csoda, hogy még nem őrültünk
meg e gyilkos kilátástalanságban

  Ha legalább azt látnánk, áldozataink árán
esélye lenne gyerekeinknek jobb sorsra
ki-ki könnyű szívvel fészkelődne halottas ágyán,
s nem lenne teher a ránk vetett földnek súlya.

  Előre elkárhozottak, pedig bűnbe esni
még idejük sem volt, hacsak nem az bűn
szegény munkás családba születni,
hátránnyal, nélkülözve, eleve esélytelenül.

  Elszámoltunk már magunkkal, magunkban
százszor, ezerszer, mindhiába nincs ötlet.
Nyelünk egy nagyot, könnyezünk titokban.
A sors egész lényünket futószalaggal köti meg.

Nem vagyok jól, eh de mit is beszélek,
szabályosan rosszul érzem magam.
Nem tervezek már, nem álmodom s remélek.
Úgy érzem körbevesznek néma, rideg falak.

  Erős kő a butaság, szinte áttörhetetlen
a sötétség habarcsa keményen köt.
Hatalmas, magas fal, megkerülhetetlen
hermetikusan zárja el a jövőt, a kecsegtetőt.

  A létrám rövid, bár kemény fából faragták.
Vézna a teste, könnyű a feje a faltörő kosnak.
Vaskampóval fogatott kötélhágcsóm elvágták,
ha a kiállásokon kúszom fel, menten lerúgnak. 

  Cirkusznak képzelik, én vélem arénának.
Vigyorogva csücsülnek a fal tetején szépen.
Szórakozásnak tartják, én élet-halál harcnak,
s vígan sütkéreznek gondolataim fényében.

Nézzetek csak sokáig és minél többen!
A fény melegít, a sötétben mutat utat!
Lesz ki közületek silányságára döbben,
s ti egyívásúak majd benne tisztelitek az urat.

Mert én pásztorotok nem leszek, nem terelek birkát.
Szép furulya szómra süket fületek, ezért juhászt nevelek,
ki ha kell kutyával, bottal, de fenemód érti csínyját-bínyját.
saját boldogságotok felé tartó durva tereléseteknek. 

Tudod majd negyven éves volt.
Negyven, érted? Negyven!
Két rendszerváltásnyi idő...
Nem! Nem innen kell megközelítenem!

Úgysem tudsz számolni sem,
érezni meg pláne! Bunkó vagy!
Empátia! Tudod, hogy mi az?
A szemed vájnák ki a varjak!

  Hogy magyarázzam meg, mit tettél?!
Jó, jó nem saját kezűleg!
Ahhoz lustább vagy, mint gyenge
igen, és döntöttetek testületileg.

  Azzal a másik alkoholistával,
ki már vagy húsz éve rohad otthon.
Na látod, neki pont kellene tudnia,
de ő is egy összeférhetetlen barom.

  Olvastad már az erdő fohászát?
Fohász! Más szóval ima, 
de neked aztán mondhatom,
te húgyagyú, “véreskezű” birka.

  Azt vágattad ki, mely hűst ad nyáron,
levegődet szűri, a port felfogja,
hogy ne nyeld be az egészet
s rusnya hörgéssel ne krákogd vissza.

  Számtalan madárnak, apró állatnak
adott otthont. Jó volt ránézni,
és emlékezz te is felmásztál rá!
Gyerekként nem volt jó ott ücsörögni?

  Útban volt? Árnyékolt? Télen?!
Te állat! Télen úgyis fűtünk!
De nyáron? Télen nincs is lombja!!!
Most, hogy kivágattad nyáron megfövünk!

  Ennyi zöld volt ebben a tetves városban.
Zavarja eltompult urbanizált agyad,
amit már nem használsz semmire?
Ahogy kivágtad, vágd le fejed úgy magad!

Ahogy megfordította
látta, hogy nem az a lány,
de a másikhoz gyáva volt, s puhány
s végül emezt nehezen, de meghódította.

  Ahogy megfordította
az aktus után remegve
az elégült tekintetét kereste,
de a lány előtte azt titokban tartotta.

  Ahogy megfordította
a bába a már felsíró gyereket
lehívta mind a mennyből az isteneket
s pénzt adott annak ki életben tartotta.

  Ahogy megfordította
gyermeke véres, élettelen testét,
mit kisodródott autó préselt szét
már a vezérlő belső hangot nem hallotta.

  Ahogy megfordította
a kulcsot a zárban, bedobta
a levél nyíláson abba a lakásba,
ahol szeme láttára neje felszarvazta.

  Ahogy megfordította
a méregpoharat kiürítve
révületbe csúszott a múltba tekintve
s magát örök homályba zokogta.

Az nem igaz, hogy minden fiatal
semmirekellő, kenyérpusztító
neveletlen,tehetetlen
anyámasszony katonája
élhetetlen, szerencsétlen
kollektíven elkallódó
egyen fazon,élőhalott,kicsicsázott ravatal

  Ez csak azokra érvényes kikkel
naponta, nagy tömegben
utcán, téren, buszon, réten
iskolában,áruházban,lépcsőházban
találkozni vagyok kénytelen
s láttukra testem görcsben
rándul össze, de én vagyok az érzékeny

Nem, hogy jövőt, de múltat sem látok
mikor üres szemükbe bámulok
kifejezéstelen, bamba arcuk
örök kérdést szegez nekem
miben bíznak, mi a céljuk
hogy élnek meg, csak ámulok
ezek a megunt, kidobott hobbi állatok

  Mert tanulni nem tanította őket senki
s nevelni problémát, hogy oldjon,
arra sem volt túljelentkezés
de, ha mást nem, szeretni hogyan kell
erre sem kaptak kiképzést
Hibáikon ezért senki ne csodálkozzon,
mert igazán szeretni sem szerette őket senki

  A képbe csupán az a néhány ezer
“elit” ifjú rondít bele csúnyán
kinek terve és tartása modorával
összeforrva hasznos, kellemes egyén
már-már kiveszőben lévő archetípusával
egyezik meg és működik furán
s nem szürkül azzá, mit házmester seper.

A vérnyomásom rendben
jó a cukorszintem
nem is fáztam meg
belém nem költözött vírus sem
akkor mitől remegek minden ízemben?

  Ehetek ezt, vagy ihatok azt.
Kétszer két kanállal.
Forró fürdő után paplan,
de minden hasztalan
úgy érzem mintha szemeznék a halállal

Nem szövődmény
s nem is fekély
betegségre esély csekély
az elveszett Remény
a mindnél gyilkosabb kelevény

A Reményt vették tőlünk el.
Előbb lassan, aztán hirtelen
a REMÉNYT nagybetűvel
egy morzsányit sem pergetve el
S most egymást köpdösi számos ember

  Sosem volt sok, de most semmi
nem is tud s fog újrateremni,
mert készek voltunk mélyre temetni,
fejekből kiverni, léhán elfeledni
s emlékéért a harcot lövés nélkül feladni

  Reménye csak annak lehet,
és kizárólag arra lehet,
amit, aki ha tud megtehet,
útjelölő karót leverhet,
így tetteivel előtúrja neki a terepet

  De csalánba nem üt ménkő,
csak utat jelölhet kilométerkő
de mi, ami csak tönkretehető,
elnyerhető, elemészthető
elpusztítottuk s nem telt el két esztendő

  Maradunk hová vetett
a történelem, mint szemetet.
Örökbe nyertük eme helyet
miért küszködtünk, s melyet
elnyertünk más nemzetek helyett.

Betelt a pohár
a halogatásnak vége.
Összeült a tanács,
a tökölésnek vége.

Van az úgy, hogy az azonos értékeket fontosnak tartó
és demokratikus alapvívmányokat sajátjuknak valló
politikusoknál
betelik a pohár.

  Csak annyiban fűszerezi a történetet,
hogy ez egy szuperhatalomban történhetett
nem Európa-fordító állam kormányzata
volt, mely a fejére a hamut két kézzel szórta.

  Igen uraim és nemileg bizonytalanok!
Van ki meri arcotokba vágni, hogy sok
az ármányból, cselszövésből, jogtiprásból,
az önkényből, fennhéjból és hazugságból!

  A históriás könyvek összezsírozott lábjegyzeteiben
a helyetek.
De ott is csak azért, hogy a most fogant leendőkben
undort keltsetek!

  Összeült a tanács,
a magyar nép védelmére.
Betelt a pohár
az országlásnak vége.

Tegnap egy éve, hogy hajnalban
megcsörrent a telefon.
Úgy ahogy ilyenkor szokott.
Nem később, nem halkabban.
Tudtuk, rossz híreket hozott.

Egy élet végére pont került.
A zárójel bezárva.
A történet nem vidáman zárult.
A főszereplő teste kihűlt,
s elé egy új élet ígérete tárult.

Sejtettük, éreztük nem áll
már ettől túlontúl távol.
Gyászunkba megnyugvás vegyült,
mert megváltás volt neki a halál
kivezette, így sok szenvedést elkerült.

  Más felett nem mondhatok ítéletet,
de azért vak s süket nem vagyok
az állapot melyben fuldokolt
kilátástalan, fájdalmas és embertelen.
Kínlódva, zihálva élt meg minden napot.

Könnyen lezárjuk ezt magunkban.
„Jobb volt ez így neki.”
Gyarlók módján mit is hazudnánk ?!
Tettük ezt akkor és most is valójában.
Mintha ezzel feltámaszthatnánk.