Amit nem lehet elviselni

Ez nem olyan forróság,
mint ami a trópusokon
honol.
Az nem ez a szárazság,
mint, ami a torkunkon
trónol.

Amaz perzselőbb, pusztít,
sivatagot teremteni
igyekszik.
Emez tűrhetetlen, őrjít,
idegeinket felemészteni
törekszik.

Itt zöldell minden, minden.
Az eső azonban nem üdítő,
nem ható.
Ott nem esik egy csepp sem,
de a mély gyökerűek túlélők.
A többi: elhaló.

Hagyománya van ott az ínségnek,
megszokni azt nem akarom
környezetünkben.
Új tű kell itt a régi lemeznek.
Belehalok, míg dalom hallgatom
máskülönben.

Meg kell már értenünk, akár így,
akár amúgy is fordult a klíma
kereke,
már nem élhetünk ugyanúgy,
mert ha úgy élünk, a biológia
lesz mi eltemet.

Valami megváltozott örökre.
Lehet én öregedtem, de lehet
nem én csalok.
Hőtűrésem élénk emléke,
s a gyermeki nyarak képe
előttem ragyog.

Ennyit változtam volna?
Dolgozni képtelen vagyok,
csak pihegek.
Vagy a huhogott bal-jóslat,
versének szavait mormolom
s éneklem?

Valóban felfordult volna a Föld?
Ímhol beérett rombolásunk
gyümölcse?
Esetleg egy utolsó leckét adott föl
remélve tevékeny okulásunk,
a természet?

Ez csak ízelítő a pokolból,
amit tartogat a tüzes jövő,
számunkra?
Vagy már az utolsó idők
köszöntöttek ránk s fővő
agyunkra?