- Nem sok hirtelen ez az öt kötet?
- Nem hirtelen születtek, de valóban hirtelen jelentek meg. Ez tűnhet egyfajta kapkodásnak, dömpingnek.
- Első pillantásra minden esetre megdöbbentő, de nem állítanám, hogy lehengerlő. Inkább olyan kényszer szülte, olyan „csinált”.
- Nézd, ha több év munkájának gyümölcséből válogatni „csinálásnak” számít, akkor ilyen értelemben valóban csináltam a könyveket. Nem történt más, mint a felhalmozódott értékek kiárusítása. Most találtam lehetőséget arra, hogy úgy jelentessem meg a rég fektetett verseket, hogy lehetőség szerint minél több ember, minél egyszerűbben és minél olcsóbban juthasson hozzá.
- És persze te se gatyásodj le.
- Eleget fizettem már mások úri huncutságai miatt, elég pénzembe került már mások tehetetlensége és gusztustalan dőzsölése. Egyszer talán megengedhetem magamnak, hogy a befektetett munkán kívül többet ne áldozzak!
- Legalább null szaldóra kijössz? Vagy ennél nagyra törőbb terveid vannak?
- Mint minden írónak. Minimum világhír és mesés gazdagság. De félre a viccel! Örülnék neki, ha tiszte megélhetést biztosítana az írás, de a realitások talaján maradva, nem hiszem, hogy akár ez az öt kötet, akár az ezeket követőek eladásaiból megyek majd mondjuk üdülni.
- Ehhez így nem lehet hozzáállni!
- Ehhez csak így lehet hozzáállni. Magyarországon élünk, magyarul írok ezekben a kötetekbe, magyar verseket. Attól függetlenül, hogy ezek elérhetőek a világban szétszóródott magyarság számára, nem reménykedem abban – bár kétségkívül örülnék neki – hogy sikerül megfordítanom azt a folyamatot, amely a versektől való elidegenedéshez vezet.
- Nem ma kezdődött, és nem is várható, hogy gyökeres fordulat következne be.
- Így van, de nem szabad csüggedni! Korábban sem híztak kerekre a költők eladott verseik ellenértékéből. Verset írni tulajdonképpen egy picit hálátlan. Egészen pontosan nem írni hálátlan. Írni nagyszerű érzés. Kiszolgálni az igényeket nem könnyű. Hálátlan inkább az a helyzet, az a közgondolkodás, amelynek már igényei sincsenek.
- Vanitatum vanitas...
- Mint minden. De nem mehetünk ki a temetőbe, hogy elhantoljuk magunkat. Amíg dolgunk van e világban addig nem állhatunk meg. Akikbe mondanivaló, tehetség szorult, annak élnie kell ezekkel az adottságokkal. Az lenne igazán nagyszerű , ha a tehetségeseknek lenne mondanivalójuk.
- Ez egy kicsit kemény volt, nem gondolod?
- Menj be egy újságoshoz, vagy menj be egy könyvtárba, végy a kezedbe egy kortárs verseket tartalmazó könyvet és olvass bele! Utána beszélünk erről.
- Én ezt megtettem és sok remek verset találtam. Ebben nincs teljesen igazad.
- A sok remek vers, sok remek költőtől származott, vagy ugyanazon költő több verse tetszett meg?
- Volt ilyen is, olyan is.
- És miről szóltak azok a versek? Mi volt a mondandójuk?
- Erre így kifejezetten nem emlékszem.
- Ez érdekes. Akkor lehet, hogy csak a hangulat ragadott magával? Nem lehet, hogy a sok silányság között egy átlagosat találtál és ez tévesztett meg?
- Mintha felcseréltük volna a szerepeket. Most én kérdezek vagy te kérdezel?
- Azt hittem beszélgetünk, de úgy látom a téma kellemetlenül érint. Ez nem kihallgatás, hanem beszélgetés. De azért látom nehezedre esik. Nem erőltetem, de engedd meg, hogy annyit megjegyezzek: kétségeim vannak az értékítéleteddel kapcsolatban. A versekhez való viszonyulásodat is így kezelem. A relatív jó, soha nem lehet elég jó. Legalábbis nekem nem.
- A költészet megítélése általában azért szubjektív. Mindig olvasófüggő. Kire-kire hogyan hat. Ez számos körülménytől függ. Így lehet ez a köteteiddel kapcsolatban is.
- Igen tudom. Ennek a szubjektív értékítéletnek elégszer voltam már kárvallottja. És persze haszonélvezője is. Szép fokozatosan jöttem rá, hogy a megjelenés abszolút olvasószerkesztő-függő. Ezt a csorbát most kiköszörültem: a magam olvasószerkesztője lettem, és képzeld működik!
- Így könnyű…!
- Pont nem könnyű! Magamhoz százszor szigorúbb vagyok, mint máshoz.
- Nem hirtelen születtek, de valóban hirtelen jelentek meg. Ez tűnhet egyfajta kapkodásnak, dömpingnek.
- Első pillantásra minden esetre megdöbbentő, de nem állítanám, hogy lehengerlő. Inkább olyan kényszer szülte, olyan „csinált”.
- Nézd, ha több év munkájának gyümölcséből válogatni „csinálásnak” számít, akkor ilyen értelemben valóban csináltam a könyveket. Nem történt más, mint a felhalmozódott értékek kiárusítása. Most találtam lehetőséget arra, hogy úgy jelentessem meg a rég fektetett verseket, hogy lehetőség szerint minél több ember, minél egyszerűbben és minél olcsóbban juthasson hozzá.
- És persze te se gatyásodj le.
- Eleget fizettem már mások úri huncutságai miatt, elég pénzembe került már mások tehetetlensége és gusztustalan dőzsölése. Egyszer talán megengedhetem magamnak, hogy a befektetett munkán kívül többet ne áldozzak!
- Legalább null szaldóra kijössz? Vagy ennél nagyra törőbb terveid vannak?
- Mint minden írónak. Minimum világhír és mesés gazdagság. De félre a viccel! Örülnék neki, ha tiszte megélhetést biztosítana az írás, de a realitások talaján maradva, nem hiszem, hogy akár ez az öt kötet, akár az ezeket követőek eladásaiból megyek majd mondjuk üdülni.
- Ehhez így nem lehet hozzáállni!
- Ehhez csak így lehet hozzáállni. Magyarországon élünk, magyarul írok ezekben a kötetekbe, magyar verseket. Attól függetlenül, hogy ezek elérhetőek a világban szétszóródott magyarság számára, nem reménykedem abban – bár kétségkívül örülnék neki – hogy sikerül megfordítanom azt a folyamatot, amely a versektől való elidegenedéshez vezet.
- Nem ma kezdődött, és nem is várható, hogy gyökeres fordulat következne be.
- Így van, de nem szabad csüggedni! Korábban sem híztak kerekre a költők eladott verseik ellenértékéből. Verset írni tulajdonképpen egy picit hálátlan. Egészen pontosan nem írni hálátlan. Írni nagyszerű érzés. Kiszolgálni az igényeket nem könnyű. Hálátlan inkább az a helyzet, az a közgondolkodás, amelynek már igényei sincsenek.
- Vanitatum vanitas...
- Mint minden. De nem mehetünk ki a temetőbe, hogy elhantoljuk magunkat. Amíg dolgunk van e világban addig nem állhatunk meg. Akikbe mondanivaló, tehetség szorult, annak élnie kell ezekkel az adottságokkal. Az lenne igazán nagyszerű , ha a tehetségeseknek lenne mondanivalójuk.
- Ez egy kicsit kemény volt, nem gondolod?
- Menj be egy újságoshoz, vagy menj be egy könyvtárba, végy a kezedbe egy kortárs verseket tartalmazó könyvet és olvass bele! Utána beszélünk erről.
- Én ezt megtettem és sok remek verset találtam. Ebben nincs teljesen igazad.
- A sok remek vers, sok remek költőtől származott, vagy ugyanazon költő több verse tetszett meg?
- Volt ilyen is, olyan is.
- És miről szóltak azok a versek? Mi volt a mondandójuk?
- Erre így kifejezetten nem emlékszem.
- Ez érdekes. Akkor lehet, hogy csak a hangulat ragadott magával? Nem lehet, hogy a sok silányság között egy átlagosat találtál és ez tévesztett meg?
- Mintha felcseréltük volna a szerepeket. Most én kérdezek vagy te kérdezel?
- Azt hittem beszélgetünk, de úgy látom a téma kellemetlenül érint. Ez nem kihallgatás, hanem beszélgetés. De azért látom nehezedre esik. Nem erőltetem, de engedd meg, hogy annyit megjegyezzek: kétségeim vannak az értékítéleteddel kapcsolatban. A versekhez való viszonyulásodat is így kezelem. A relatív jó, soha nem lehet elég jó. Legalábbis nekem nem.
- A költészet megítélése általában azért szubjektív. Mindig olvasófüggő. Kire-kire hogyan hat. Ez számos körülménytől függ. Így lehet ez a köteteiddel kapcsolatban is.
- Igen tudom. Ennek a szubjektív értékítéletnek elégszer voltam már kárvallottja. És persze haszonélvezője is. Szép fokozatosan jöttem rá, hogy a megjelenés abszolút olvasószerkesztő-függő. Ezt a csorbát most kiköszörültem: a magam olvasószerkesztője lettem, és képzeld működik!
- Így könnyű…!
- Pont nem könnyű! Magamhoz százszor szigorúbb vagyok, mint máshoz.
RSS Feed