-Nem sok hirtelen ez az öt kötet?
-Nem hirtelen születtek, de valóban hirtelen jelentek meg. Ez tűnhet egyfajta kapkodásnak, dömpingnek.
-Első pillantásra minden esetre megdöbbentő, de nem állítanám, hogy lehengerlő. Inkább olyan kényszer szülte, olyan „csinált”.
-Nézd, ha több év munkájának gyümölcséből válogatni „csinálásnak” számít, akkor ilyen értelemben valóban csináltam a könyveket. Nem történt más, mint a felhalmozódott értékek kiárusítása. Most találtam lehetőséget arra, hogy úgy jelentessem meg a rég fektetett verseket, hogy lehetőség szerint minél több ember, minél egyszerűbben és minél olcsóbban juthasson hozzá.
-És persze te se gatyásodj le.
-Eleget fizettem már mások úri huncutságai miatt, elég pénzembe került már mások tehetetlensége és gusztustalan dőzsölése. Egyszer talán megengedhetem magamnak, hogy a befektetett munkán kívül többet ne áldozzak!
-Legalább null szaldóra kijössz? Vagy ennél nagyra törőbb terveid vannak?
-Mint minden írónak. Minimum világhír és mesés gazdagság. De félre a viccel! Örülnék neki, ha tiszte megélhetést biztosítana az írás, de a realitások talaján maradva, nem hiszem, hogy akár ez az öt kötet, akár az ezeket követőek eladásaiból megyek majd mondjuk üdülni.
-Ehhez így nem lehet hozzáállni!
-Ehhez csak így lehet hozzáállni. Magyarországon élünk, magyarul írok ezekben a kötetekbe, magyar verseket. Attól függetlenül, hogy ezek elérhetőek a világban szétszóródott magyarság számára, nem reménykedem abban – bár kétségkívül örülnék neki – hogy sikerül megfordítanom azt a folyamatot, amely a versektől való elidegenedéshez vezet.
-Nem ma kezdődött, és nem is várható, hogy gyökeres fordulat következne be.
-Így van, de nem szabad csüggedni! Korábban sem híztak kerekre a költők eladott verseik ellenértékéből. Verset írni tulajdonképpen egy picit hálátlan. Egészen pontosan nem írni hálátlan. Írni nagyszerű érzés. Kiszolgálni az igényeket nem könnyű. Hálátlan inkább az a helyzet, az a közgondolkodás, amelynek már igényei sincsenek.
-Vanitatum vanitas...
-Mint minden. De nem mehetünk ki a temetőbe, hogy elhantoljuk magunkat. Amíg dolgunk van e világban addig nem állhatunk meg. Akikbe mondanivaló, tehetség szorult, annak élnie kell ezekkel az adottságokkal. Az lenne igazán nagyszerű , ha a tehetségeseknek lenne mondanivalójuk.
-Ez egy kicsit kemény volt, nem gondolod?
-Menj be egy újságoshoz, vagy menj be egy könyvtárba, végy a kezedbe egy kortárs verseket tartalmazó könyvet és olvass bele! Utána beszélünk erről.
-Én ezt megtettem és sok remek verset találtam. Ebben nincs teljesen igazad.
-A sok remek vers, sok remek költőtől származott, vagy ugyanazon költő több verse tetszett meg?
-Volt ilyen is, olyan is.
-És miről szóltak azok a versek? Mi volt a mondandójuk?
-Erre így kifejezetten nem emlékszem.
-Ez érdekes. Akkor lehet, hogy csak a hangulat ragadott magával? Nem lehet, hogy a sok silányság között egy átlagosat találtál és ez tévesztett meg?
-Mintha felcseréltük volna a szerepeket. Most én kérdezek vagy te kérdezel?
-Azt hittem beszélgetünk, de úgy látom a téma kellemetlenül érint. Ez nem kihallgatás, hanem beszélgetés. De azért látom nehezedre esik. Nem erőltetem, de engedd meg, hogy annyit megjegyezzek: kétségeim vannak az értékítéleteddel kapcsolatban. A versekhez való viszonyulásodat is így kezelem. A relatív jó, soha nem lehet elég jó. Legalábbis nekem nem.
-A költészet megítélése általában azért szubjektív. Mindig olvasófüggő. Kire-kire hogyan hat. Ez számos körülménytől függ. Így lehet ez a köteteiddel kapcsolatban is.
-Igen tudom. Ennek a szubjektív értékítéletnek elégszer voltam már kárvallottja. És persze haszonélvezője is. Szép fokozatosan jöttem rá, hogy a megjelenés abszolút olvasószerkesztő-függő. Ezt a csorbát most kiköszörültem: a magam olvasószerkesztője lettem, és képzeld működik!
-Így könnyű…!
-Pont nem könnyű! Magamhoz százszor szigorúbb vagyok, mint máshoz.
-Nem hirtelen születtek, de valóban hirtelen jelentek meg. Ez tűnhet egyfajta kapkodásnak, dömpingnek.
-Első pillantásra minden esetre megdöbbentő, de nem állítanám, hogy lehengerlő. Inkább olyan kényszer szülte, olyan „csinált”.
-Nézd, ha több év munkájának gyümölcséből válogatni „csinálásnak” számít, akkor ilyen értelemben valóban csináltam a könyveket. Nem történt más, mint a felhalmozódott értékek kiárusítása. Most találtam lehetőséget arra, hogy úgy jelentessem meg a rég fektetett verseket, hogy lehetőség szerint minél több ember, minél egyszerűbben és minél olcsóbban juthasson hozzá.
-És persze te se gatyásodj le.
-Eleget fizettem már mások úri huncutságai miatt, elég pénzembe került már mások tehetetlensége és gusztustalan dőzsölése. Egyszer talán megengedhetem magamnak, hogy a befektetett munkán kívül többet ne áldozzak!
-Legalább null szaldóra kijössz? Vagy ennél nagyra törőbb terveid vannak?
-Mint minden írónak. Minimum világhír és mesés gazdagság. De félre a viccel! Örülnék neki, ha tiszte megélhetést biztosítana az írás, de a realitások talaján maradva, nem hiszem, hogy akár ez az öt kötet, akár az ezeket követőek eladásaiból megyek majd mondjuk üdülni.
-Ehhez így nem lehet hozzáállni!
-Ehhez csak így lehet hozzáállni. Magyarországon élünk, magyarul írok ezekben a kötetekbe, magyar verseket. Attól függetlenül, hogy ezek elérhetőek a világban szétszóródott magyarság számára, nem reménykedem abban – bár kétségkívül örülnék neki – hogy sikerül megfordítanom azt a folyamatot, amely a versektől való elidegenedéshez vezet.
-Nem ma kezdődött, és nem is várható, hogy gyökeres fordulat következne be.
-Így van, de nem szabad csüggedni! Korábban sem híztak kerekre a költők eladott verseik ellenértékéből. Verset írni tulajdonképpen egy picit hálátlan. Egészen pontosan nem írni hálátlan. Írni nagyszerű érzés. Kiszolgálni az igényeket nem könnyű. Hálátlan inkább az a helyzet, az a közgondolkodás, amelynek már igényei sincsenek.
-Vanitatum vanitas...
-Mint minden. De nem mehetünk ki a temetőbe, hogy elhantoljuk magunkat. Amíg dolgunk van e világban addig nem állhatunk meg. Akikbe mondanivaló, tehetség szorult, annak élnie kell ezekkel az adottságokkal. Az lenne igazán nagyszerű , ha a tehetségeseknek lenne mondanivalójuk.
-Ez egy kicsit kemény volt, nem gondolod?
-Menj be egy újságoshoz, vagy menj be egy könyvtárba, végy a kezedbe egy kortárs verseket tartalmazó könyvet és olvass bele! Utána beszélünk erről.
-Én ezt megtettem és sok remek verset találtam. Ebben nincs teljesen igazad.
-A sok remek vers, sok remek költőtől származott, vagy ugyanazon költő több verse tetszett meg?
-Volt ilyen is, olyan is.
-És miről szóltak azok a versek? Mi volt a mondandójuk?
-Erre így kifejezetten nem emlékszem.
-Ez érdekes. Akkor lehet, hogy csak a hangulat ragadott magával? Nem lehet, hogy a sok silányság között egy átlagosat találtál és ez tévesztett meg?
-Mintha felcseréltük volna a szerepeket. Most én kérdezek vagy te kérdezel?
-Azt hittem beszélgetünk, de úgy látom a téma kellemetlenül érint. Ez nem kihallgatás, hanem beszélgetés. De azért látom nehezedre esik. Nem erőltetem, de engedd meg, hogy annyit megjegyezzek: kétségeim vannak az értékítéleteddel kapcsolatban. A versekhez való viszonyulásodat is így kezelem. A relatív jó, soha nem lehet elég jó. Legalábbis nekem nem.
-A költészet megítélése általában azért szubjektív. Mindig olvasófüggő. Kire-kire hogyan hat. Ez számos körülménytől függ. Így lehet ez a köteteiddel kapcsolatban is.
-Igen tudom. Ennek a szubjektív értékítéletnek elégszer voltam már kárvallottja. És persze haszonélvezője is. Szép fokozatosan jöttem rá, hogy a megjelenés abszolút olvasószerkesztő-függő. Ezt a csorbát most kiköszörültem: a magam olvasószerkesztője lettem, és képzeld működik!
-Így könnyű…!
-Pont nem könnyű! Magamhoz százszor szigorúbb vagyok, mint máshoz.
RSS Feed